Sok történetet őriz a családi emlékezet Móra Ferencről?
Sokat. Az egyik, ami most eszembe jut, amikor dédapám pénzzel teli tárcája egy külföldi utazása előtt eltűnt a lakásból. Nem volt más gyanúsított, csak a szakácsnő és a szobalány. Dédanyám és nagyanyám ki akarta hívni a rendőröket, de dédapám nem engedte, mert nem akarta, hogy azt is meghurcolják, aki ártatlan. Inkább vesszen a pénz, mondta. De a két nő nem hagyta annyiban, elmentek az alsóvárosi jósnőhöz, aki kártyán kivetette, hogy a szakácsnő lehetett a bűnös, aki egyébként nemrég került a családhoz. Aztán ahogy a jósnő nézegette a kártyát, azt is mondta, hogy hűha, az úr nagyon beteg, nemsokára meg fog halni. Ezt már nem hitték el nagyanyámék, hazamentek, dédapám pedig másfél éven belül meghalt hasnyálmirigyrákban.
Móra maga is gyakran írt a családról.
Sokat írt imádott unokájáról, apámról. Egész kötetet szentelt a Vadembernek nevezett kisfiúnak, aki rajong az autókért, és egész nap nyomná az autódudát. Ebből egy novellafüzér megjelent németül is, és egy mérnöknek annyira megtetszett, hogy vásárolt egy hatalmas piros Mercedes autómodellt, működő dudával, és elküldte Magyarországra. Vadember – Ungarn, ennyi volt a címzés, és így is megérkezett Szegedre a Boldogasszony sugárútra, mert az országban, a postán mindenki tudta, ki az a Vadember. Apám sokáig őrizte ezt az autót.
Jókai Mórról vagy Benedek Elekről tudni, hogy sztárok voltak. Ezek szerint Móra is?
Különösen a húszas évektől, amikor sokat írt országos lapokba. Úgynevezett filléres vonatokkal utaztak nők tömegei Szegedre, kizárólag azért, hogy láthassák őt a múzeumban. A városi színházba háromezren vettek jegyet, hogy meghallgassák egy beszélgetését.
Mórát gyerekirodalmi alkotóként tartjuk számon, de nála is, ahogy Lázár Ervin vagy Weöres Sándor esetében, felmerül, jól van-e ez így.
Szerintem ő büszke lenne rá. Mindig azt gondolta, és én is ezt gondolom, hogy a gyerekeknek kell a legjobbat írni. Ha ők nem kapnak minőségi irodalmat, felnőttként sem lesz rá igényük. Mégsem tartom kizárólag gyerekírónak, elég csak a két kitűnő regényét, az Aranykoporsót és az Ének a búzamezőkről-t említenem. Vagy a Hannibál feltámasztását, ami a magyar irodalom egyik legjobb politikai szatírája. Már ha nem a cenzúrázott változatát olvassuk… Az újságírói munkássága is rendkívüli, sok vezércikkéről azt gondolhatnánk, ma írták. Legfeljebb az tűnne fel, milyen kitűnő a stílusa.
Sokan nem tudják, hogy a régészetben is jelentőset alkotott.
Amikor a múzeumba került, az igazgató, Tömörkény István elküldte régészeti tanfolyamra, attól kezdve harminc évig vezetett ásatásokat és rengeteg értékes leletet ásott fel. Ennek ellenére talán a legtöbbet mégis azzal tette, hogy sokat írt a leletmentés jelentőségéről. A parasztok, akik addig az ekeszarv kifordította koponyákat összetörték, a talált, ezeréves edényekből csirkét itattak, ezután bevitték ezeket a tárgyakat a múzeumba, mert tudták, hogy értékeket találtak.
Nemrég éles vita folyt arról, szabad-e a Kincskereső kisködmönt és hasonló megrázó történeteket gyerekek kezébe adni. Sírnak rajta, ez volt a vád, pedig a legtöbb, amit könyv elérhet, hogy érzelmeket kelt. Például együttérzést.
Nem akartam megszólalni a vitákban, mert esetleg elfogultnak tartanak, de határozott véleményem van. Például az, hogy a Kincskereső ma sokkal aktuálisabb, mint az én gyerekkoromban volt. Ma ugyanis megint nagyon súlyos a gyerekszegénység. Minden ötödik-hatodik gyereket érint, akik sokat nélkülöznek, gyakran nem telik ételre, téli cipőre. Fontos lenne, hogy ezekkel a problémákkal találkozzanak a jobb körülmények között élő gyerekek. A másik fontos dolog, hogy ezeket a történeteket gyereknek és felnőttnek együtt kellene olvasnia, mert beszélgetés közben derül ki, hogy a körtemuzsika igazi varázstörténet, és azt is meg lehet beszélni, miért szorít a ködmön, ha valami rosszat teszünk. Gyönyörű, érzékenyítő történetek ezek, segítenek nyitottá, empatikussá tenni a gyerekeket.
Egy sikeres gyerekkönyvíróval beszélgetek. Természetes volt, hogy Móra Ferenc unokája is írással foglalkozik?
A dédapám könyvein, az ő tárgyai között nőttem fel, az, hogy az ember ír, természetes volt számomra. Mégis pszichológia szakra mentem, egyrészt, mert érdekelt, másrészt, mert akartam valami szakmát tanulni. Dolgoztam is az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet zárt osztályán, de akkoriban a pszichoterápia még legfeljebb megtűrt módszer volt. Így, amikor hívtak a filmgyárba dramaturgnak, boldogan mentem, harmincegy éven át dolgoztam ott.
Olyan Szabó István filmeken, mint a Rokonok vagy Az ajtó. Szerette a két alapművet is?
Igen, mindkettőt. A Rokonok akkor is nagyon aktuális volt, szívből remélem, egyszer eljön az az idő, amikor már nem lesz az.. Szabó Magdának is gyerekkoromtól rajongója voltam, szerettem a gyerekkönyveit, és nagy kedvencem volt a Katalin utca meg Az őz. Az Édes Emma, drága Böbe filmnovelláját pedig együtt írtuk Szabó Istvánnal, olyan dolgokat pedzegettünk benne, ami később sok problémát okozott. Például, hogy a rendszerváltás után hogyan devalválódott a tudás.
Hogyan jött az ötlet, hogy gyerekkönyveket írjon?
Úgy, hogy minden rosszban van valami jó. Ötvenöt éves voltam, amikor váratlanul megszűntették az Objektív Filmstúdiót. Kényszerből szabadúszó lettem, és hamarosan az HBO Társas játék című sorozata második évadának vezető írója. Akkor ismertem meg Tasnádi Istvánt, Jeli Viktóriát és Gimesi Dórát, akik már írták a sikeres rádiósorozatot, az Időfutárt, amibe bekapcsolódhattam. Négyen dolgoztunk együtt, a legnagyobb harmóniában. Kétszáztíz epizód született és nyolc könyv. Illetve kilenc, mert már egyedül írtam egy Időfutár spin offot, a Boszorkánysziget 2873-at, aminek az időutazó Móra Ferenc az egyik főszereplője. Így kerültem kapcsolatba az ifjúsági irodalommal.
Az Agáta és a jegenyenyár című könyve főszereplője egy Tourette-szindrómás kislány. A most díjnyertesé pedig Ábris, aki szinte mindenre allergiás. Gondolom, ez üzenetértékű.
Meggyőződésem, hogy az emberiség túlélésének két záloga a tolerancia és az empátia. Ezért ezek az értékek kitüntetett szerepet kapnak a könyveimben. Agáta a grimaszaival, akaratlan testmozgásával, kitöréseivel vonzza a csúfolódást. Azt akartam megmutatni, hogy egy ilyen gyerek milyen gazdag személyiség, mennyire szerethető, milyen csodálatos dolgokra képes. Fontos a másság mögé nézni, felfedezni a másik emberben az értéket.
Ábris történetében a szülők és a nagyszülők közötti feszültség is benne van. Sok gyerek él ilyen családban, mégsem olvasni erről. Nem beszélve a ma nagyon jellemző túlféltésről, ami szintén kiolvasható a történetből.
A regényben ábrázolt családi feszültség nem ritka, egyre megosztottabb a világ. Meggyőződésem, hogy gyerekkorban kell azt is megtanítani, hogy sokfélék vagyunk, jó emberek is gondolhatnak a világról ellentétes dolgokat, ezzel együtt lehet élni, el lehet fogadni. Ugyanígy gyakori szülői magatartás a túlféltés, ami sok kárt okoz a gyerekeknek. Megnyirbálja a szabadságukat, önállótlanná teszi őket, gátolja, hogy megtanuljanak felelősséget vállalni. A kudarc az életünk része, nem jó, ha valakit megkímélünk attól, hogy megtanuljon kezelni nehéz helyzeteket.
A történetei nem idealizálnak, inkább azt üzenik, az igazságnál nem kell szebb. Így állt a dédapja emlékének ápolásához is?
Dédanyám és nagyanyám igyekeztek egy idealizált képet festeni Móra Ferencről, én ezzel sosem értettem egyet. Nem mintha sok takargatnivaló lenne. De az tény, hogy dédanyámmal fiatalon, éretlenül kerültek össze, és tragikusan rossz házasságban éltek. Walleshausen Ilonát a főzés, a vendégség, a ruhák és az ékszerek érdekelték, nagyszerű felesége lett volna például egy főispánnak. De az irodalom teljesen hidegen hagyta… Nem csoda, hogy dédapám szerelemei mind szellemi partnerek voltak. Az író Gulácsy Irén, az iskolaalapító Löllbach Emma vagy az utolsó nagy szerelem, a csodálatos Kalmár Ilona, akit szinte a dédanyámnak érzek.
Kiemelt fotó: Németh Ildikó
