A képalkotás nem csupán egyidős a civilizációval, inkább egylényegű vele. Aligha él vagy élt valaha ember, aki ne próbált volna lerajzolni, megformálni valamit. A talentumunk hozzá persze különböző, de a művészetről nem is tévedhetnénk nagyobbat, mint ha azt hinnénk, hogy csak az iskolázott alkotók művei sorolhatók ide.
Lenyűgözően széles a tanulatlan alkotók által létrehozott, értéket képviselő művek íve: a kisgyerekek megejtő rajzaitól egészen a francia „vámos” Rousseau klasszikus naivitásáig. Nekünk, magyaroknak is van klasszikus léptékkel mérhető naiv festőnk, az egykor a salgótarjáni cigánytelepen élt Balázs János, akinek képei ma már a legnevesebb aukciós házak kiemelt tételei.
Itt azonban fontos különbséget tennünk. Miközben a naiv művészet még gyengébb alkotásait is értékhordozónak tekintjük, a hivatásosokat utánozni próbáló, közhelyes dilettantizmus semmilyen elismerést nem érdemel. Pontosan ez a különbségtétel emeli meg Ráczné Kalányos Gyöngyi festészetét.
Rajza iskolás, képalkotó tudása nem emelkedik túl a rajzórák diákjainak színvonalán, őszintesége azonban átjön a képeken – és ez már önmagában elég, hogy megragadja a figyelmet. Szerencsésen elkerüli a roma festészet annyiszor ismételt közhelyeit: a lobogó sörényű lovat, az igéző tekintetű, hosszú hajú lányt vagy a nagykalapos öregembert. A nézőt leginkább a képek színessége ragadja meg.
Ismert közhely, hogy a cigányok vonzódnak az élénk színekhez – Ráczné Kalányos Gyöngyi képei azonban túllépnek ezen. Az ő képi világa valóban színgazdag, még a cigánylány szoknyájának rózsaszín flitterei is a helyükön vannak.
Munkái nem versenyeznek a „magas” roma művészettel, még az olyan különös naiv alkotóéval sem, mint Oláh Mara (Omara), mégis szerethető, kedves képek sorakoznak a falakon – és ez éppen elég indok arra, hogy közönség elé kerüljenek.
A kiállítás április 21-ig látható a budapesti Király utca 11. szám alatt.
