„Amikor a piac kiírta a pályázatot a kültéri felületek dekorálására, azt éreztem, ez nekem való. Művészcsaládba születtem. Idővel édesanyámmal Zsámbékra költöztünk, közel a természethez, édesapám pedig jó ideig a Lövőház utcában lakott – ez volt a második otthonom, sűrűn látogattuk a piacot. Külön világ van itt Budán, mindig varázslatosnak éreztem.
Értek itt különleges élmények is. Egyszer csak erre sétáltam, és véletlenül bekerültem egy villanásra Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjébe. Kamaszkoromban törzsvásárlók voltunk a – csak így hívtuk – »orosznéniboltban«, édesapám innen szerezte be a neki kedves, különleges ízeket.
Néhány hónapja költöztem vissza Zsámbékra, de az elmúlt húsz évben központi helye volt az életemben a Fény utcai piacnak. Itt is vásároltam, és ebben benne van a generációmra jellemző ökológiai tudatosság is. Szeretek kis léptékben, megbízható termelőtől jó minőségű árut vásárolni, minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyni, a nagy áruházláncokat inkább kihagyni. Fontos az is, hogy egy piacon arca van annak, amit veszek, és érzések, élmények kötődnek hozzá bennem. Ha nem látom a szokott helyen, tud hiányozni a mézes néni, a tojásos és a többiek. Ez a piac egyfajta kapcsolódási teret is teremt az alkotóknak – rendszeresen rendeznek itt kortárs képzőművészeti vásárokat.
Másfél évvel ezelőtt a nyár majdhogynem minden hétvégéjét itt töltöttem, amikor megfestettem a falat.
Újrarendeződött bennem a piac képe: megláttam, micsoda élő rendszer, egy nyüzsgő méhkaptár! Lenyűgözött.
Néhány nap után már művészetről filozofáltam a biztonsági őrrel, más frissítőt hozott a nagy melegben, a járókelők is megszólítottak. Sokan kérdeztek, véleményt mondtak a festményről – ez is volt a cél: újabb kapcsolódási felületet teremteni. Művészetterapeutaként ebben is tudatos vagyok.
A képben benne vagyok én is, de inkább a piac mint életérzés megfestése volt a célom. A zsámbéki kertünkben volt kecske, kakas és tyúk is, én pedig kislányként azzal szórakoztam, hogy a kakast a vállamra ültettem. Nem eszem húst – részemről gesztus is, hogy a festményen egy haszonállatot a kert adta kincsek mellett így kiemeltem. A kakasos alapbeállításhoz egy barátnőm volt a modell, rá utal a rozmaringág, a kedvenc fűszere. A piros ukulele pedig egy balul elsült gyerekkori hangszerfestésem emléke.
Megosztó festmény lett, de mindenkiben hatást kelt. Érdekes szembesülni azzal, hányféle értelmezése született.”
• • •
Sorozatunk előző részéből:
„A vállamon ül, és minden ajtót kinyit” – Piacportrék 2. / ZongoráZooo:
