A modern kori magyar antiszemitizmus egyik első, egyben meghatározó megnyilvánulásaként tartjuk számon a tiszaeszlári pert, illetve az azt övező megmozdulásokat, politikai vitákat. Az ügyben végül felmentették a tiszaeszlári zsidókat, akiket tulajdonképpen Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádoltak. A vérvád hullámait lovagolta meg Istóczy Győző kormánypárti képviselő, aki később megalapította az Országos Antiszemita Pártot, amely 17 mandátummal került be az országgyűlésbe 1884-ben. Egy évvel később azonban a párt a 48-as, illetve 67-es közjogi megosztottság mentén kettészakadt, Istóczy és köre kiléptek, majd megalapították az Országgyűlési Mérsékelt Antiszemita Pártot. A két antiszemita párt az 1887-es választásokon még közös jelöltekkel indult, és 11 mandátumot sikerült is megszerezniük. A párt végül 1892-ben megszűnt, szellemi-intellektuális hatása azonban nem elhanyagolható: elsőként politizáltak nyíltan antiszemita retorikával.

A 20. század elejére tehető az antikapitalista érvekkel operáló politikai antiszemitizmus valódi fellángolása. A modernizáció és technológiai fejlődés, illetve az ezzel járó társadalmi változások következtében az európai munkásmozgalmak, valamint a szociáldemokraták erősödni kezdtek. A kialakulóban lévő keresztény középosztály és a lecsúszó feudális elit viszont pont a baloldalt tartotta a legfőbb veszélyforrásnak, illetve bennük, de még inkább a szerintük mögöttük álló zsidóságban vélték felfedezni a modernizáció haszonélvezőit is. Az 1895-ben megalakult Katolikus Néppárt többek között egységbe kovácsolta a modern keresztényszocialista gondolat képviselőit és a hagyományos antiszemitákat is. Az újonnan létrejött tömörülés politikusai és publicistái előszeretettel fogalmazták meg szociális követeléseiket a zsidó tőkével szemben, valamint a gazdasági élet diszharmóniáját gyakorta „zsidó” jelenségként aposztrofálták. Ezt erősítették a korban divatos szocialdarwinista elképzelések, amelyek egyfajta tudományos megerősítésként szolgáltak. Ezenfelül az antiszemitizmushoz és a modernizáció elutasításához társult a Budapest-ellenesség is, ami nem meglepő, tekintve, hogy 1910-re a főváros lakosságának nagyjából 23 százaléka volt zsidó származású.

A liberalizmus és a zsidóság összemosása ekkor kezdődött meg, a magyar értelmiség és politikai elit kapitalizmuskritikája – különösen a konzervatív és keresztényszociális irányzatokban – az antiszemitizmus talajából táplálkozott. Ennek következtében az egyébként teljesen releváns és időszerű programok, koncepciók, amelyek újabb társadalmi csoportokat kívántak a vagyon újraelosztásával felemelni, mind abból az alapvetésből indultak ki, hogy a magyar állampolgárok életszínvonalát a zsidóság gazdasági pozícióinak visszaszorításával lehet emelni. Ezt az elméletet a proletárdiktatúra rövid, de annál mélyebb nyomokat hagyó időszaka csak megerősítette. A stabilizálódó keresztény konzervatív rendszer vezetői közül egyre többen jutottak arra az álláspontra, hogy kifejezetten a zsidók kárára kell és lehet megvalósítani a szükségesnek ítélt újraelosztást.

A proletárdiktatúra megítélése

A Horthy-rendszer antiszemitizmusa közvetlenül a Tanácsköztársaságról, valamint az azt megelőző „patkánylázadásnak” bélyegzett őszirózsás forradalomról elterjedt mítoszokból táplálkozott. Ezek közül a legelterjedtebbnek a „zsidóuralom” vagy „zsidódiktatúra” toposza számított.

Az őszirózsás forradalmat követő köztársaság alatt a Károlyi- és a Berinkey-kormányban is jelentős számban vállaltak szerepet zsidó származású politikusok, de nem mondható kizárólagosnak a szerepük. Ezzel szemben a szociáldemokraták és kommunisták által létrehozott, a korban „kommünként” is emlegetett Tanácsköztársaság vezető testületében, a Forradalmi Kormányzótanácsban már zsidó származásúak töltötték be a kulcspozíciókat. A testület tagjai voltak többek között Kun Béla külügyi majd hadügyi népbiztos, aki a gyakorlatban irányította a proletárdiktatúrát, illetve Böhm Vilmos szocializálási, később hadügyi népbiztos is. Továbbá Erdélyi Mór közellátási, Pogány József hadügyi, külügyi, valamint közoktatási, Rónai Zoltán igazságügyi, Landler Jenő belügyi, Varga Jenő pénzügyi, Lukács György közoktatásügyi, Hamburger Jenő földművelésügyi, Szabados Sándor közoktatásügyi, Szántó Béla hadügyi, Illés Artúr közellátási, Lengyel Gyula pénzügyi, Kelen József és Rákosi Mátyás szociális termelési, Vágó Béla belügyi, vasúti és hajózási, valamint Szamuely Tibor közoktatásügyi népbiztosok. A Tanácsköztársaság valódi vezetéséből ennél is többen rendelkeztek zsidó felmenőkkel, de rajtuk kívül természetesen a nem zsidó értelmiségieket is gyakran elbűvölték a messianisztikus kommunista eszmék.

Mindenesetre a proletárdiktatúra vezető testületeiben a zsidó származásúak viszonylag magas számaránya meggyőzően hatott az arra fogékony társadalmi csoportokra, és megerősítette bennük azt a hitet, hogy a vörös diktatúra révén a zsidóság jutott hatalomra. Ebből következett, egyébként a műveltebb társadalmi csoportok számára is, hogy a magyarságot védelmezni kell a „zsidó veszéllyel szemben”, amelyet egyre többen ítéltek olyan súlyos fenyegetésnek, hogy annak felszámolására a jogegyenlőség eszméjét is hajlandónak mutatkoztak föladni.

Csunderlik Péter A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig” című munkájában kiemelte, hogy a „kommün” zsidó származású politikusai, mivel ateista és internacionalista nézeteket vallottak, nem rendelkeztek zsidó identitással. Mindez viszont nem gátolta azon mítoszok kialakulását, amelyek szerint a Jászi Oszkárhoz és Kunfi Zsigmondhoz hasonlatos „zsidó” politikusok, valamint az olyan „zsidó” újságírók, mint Kéri Pál és Simonyi Henrik, a köztársaság idején Károlyi mögé bújtak, és előkészítették, hogy a Tanácsköztársaság alatt megvalósulhasson a „zsidó” hatalomátvétel.

A „zsidóuralom” elképzelését nem csak a Tanácsköztársaság vezetésében való zsidó részvétellel próbálták bizonyítani, hanem a rendszer támogatói között is kiemelték a zsidó jelenlétet. Pesthy Jenő, nyugalmazott tanfelügyelő A bolsevizmus rémnapjai címen közzétett visszaemlékezésében például a „zsidókat” azonosította a proletárdiktatúra „legfanatikusabb támogatóiként”. Gömbös Gyula 1920-as feljegyzéseiben is a zsidók voltak megjelölve a „kommün” fő pártolóiként, de nem vallási csoportként, hanem etnikai értelemben. Kemény Ferenc 1919-es Kinek a bűne a magyarországi bolsevizmus? című munkája pedig a fiatal zsidó radikálisokat és az entellektüeleket nevezte meg a kommün fő támaszaiként. A pamflet és visszaemlékezés-irodalomban eleinte még jelen voltak a „csirkefogók” és az „utcai söpredék” is, mint a Tanácsköztársaság bázisa, de ezek a csoportok egyre inkább kikoptak a közbeszédből, és maradtak a zsidók.

Antiszemiták a Tanácsköztársaság vezetésében?

A koncepció már csak azért sem állta meg a helyét, mert a „dicsőséges százharminchárom nap” alatt is jelen volt az antiszemitizmus, a rendszer reflektált is a problémára, ennek nyomai a tanácsok országos gyűlésének naplójában is fellelhetőek.

Kun Béla például egy, a kongresszuson készült pogromra buzdító röpirat kapcsán fakadt ki a gyűlésen. „Én, elvtársak, nem fogom szégyelni zsidó létemre ezzel a kérdéssel leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem, (Ugy van! Ugy van!) de ugy látszik, sokan, akik más vallásban, keresztény vallásban születtek, megmaradtak keresztényszocialistáknak.” A proletárdiktatúra vezetője itt egyszerre beszélt saját zsidóságáról, annak „meghaladásáról”, illetve arról, hogy a vezetőség köreiben is ültek antiszemiták. A problémát nem csak Kun Béla érezte súlyosnak. Hasonló megfigyeléseket tett Vágó Béla népbiztos is. „Ha van egy régi szervezett munkásnak bátorsága, vagy esztelensége kimondani azt, hogy olyan alakok futkosnak künn az országban, akikről még a pajesz sincs kellőképen levágva, akkor, t. elvtársaim, nem szabad csodálkozni afelett, ha az egész országban azzal agitálnak, hogy zsidók kezében van a hatalom, zsidók akarják az egész országot tönkretenni és zsidó uralom pusztítja ezt a szegény keresztény Magyarországot.” Egy másik alkalommal Iványi Sándor szólalt fel, és kritikával illette a vidéki direktóriumok munkáját, amely szerinte hozzájárult a közélelmezési problémákhoz. „Őszintén megmondom, hogy a vidéki direktóriumoknál igenis súlyos hibák történtek. (Felkiáltások: Tudjuk, hogy voltak hibák! Azt állapítsa meg, hogyan lehet megjavitani!) Tisztelet a kivételnek, hibák történtek épen azért, mert a diktatúra kikiáltása után nem mélyen járó szervező munkát végeztek, hanem a templomokat lobogózták fel és ütötték a zsidót.”

A túlélés érdekében

Pontos adatokat a „vörös uralom” zsidók közötti támogatottságáról nem ismerünk, Gyurgyák János történész A zsidókérdés Magyarországon című könyvében úgy fogalmaz, hogy a zsidóság nem képviselt egységes álláspontot az 1918–19-es eseményekkel kapcsolatban. A szakember szerint a hazai zsidók nagy része passzívan figyelte a történéseket, és mindig az adott rezsim irányába próbált gesztusokat tenni az életben maradás érdekében. Esetükben a vörös terror mellett a várható szélsőjobboldali válaszreakció is veszéllyel fenyegetett, mégis találunk olyanokat, akik zsidó származásuk ellenére az ellenforradalom támogatóinak számítottak, sőt a szegedi Antibolsevista Comité és a Nemzeti Hadsereg alapításában is részt vettek. A második szegedi ellenforradalmi, Pattantyús Ábrahám Dezső által vezetett kormányban pedig szerepet is vállaltak zsidó származású személyek, de ezt hamar bírálni kezdte az ellenforradalom szélsőjobboldali szárnya. Zadravecz István ferences szerzetes meg is jósolta, hogy a zsidósággal való leszámolás nem elkerülhető, bár fontos kiemelni, hogy Zadravecz inkább számított politikai antiszemitának, mint fajgyűlölőnek. Hangoztatta, hogy a zsidók között „disztingválni kell”, mert voltak szerinte magyar zsidók, és voltak bevándorló zsidók. Előbbieket hazaszeretőnek, utóbbiakat pedig internacionalistának tartotta, akik csak „kiuzsorázni jöttek bennünket”. Mindenesetre a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményesei előszeretettel azonosították a zsidókat a kommunistákkal. Mai napig nem lehet tudni pontosan, hogy az első sorban kommunista funkcionáriusok ellen irányuló fehér terror mikor sújtott le ártatlanokra, akik pusztán zsidóságuk miatt estek áldozatul a kegyetlenkedésnek.

Nyitókép: Fortepan / Kieselbach Galéria