Megjelent az amerikai kiadású Magyarnak lenni Amerikában könyvsorozatból készült itthoni válogatáskötet. Az eredeti három kötet esetében milyen szempontok mentén választott interjúalanyokat?

A családommal New Jersey államban, New York közelében éltünk három évig. Ez szerencsés választásnak bizonyult – bár utólag egyértelműen a gondviselést látom benne –, hiszen New Jersey-ben két magyar közösséget is megismerhettem, valamint a New York-i magyarok is egy „karnyújtásnyira” voltak. Ezek köre egészült ki először a clevelandi magyarokkal, akikkel a helyi illetőségű Bocskai Rádió révén kerültem kapcsolatba, majd az újabb ismeretségek révén fokozatosan kinyílt számomra az észak-amerikai magyar diaszpóra világa. Egy idő után már magam szerveztem az interjúkat, így jutottam el például a szomszédos Connecticut, Pennsylvania államokba, majd Floridába és Kaliforniába, sőt Kanadába, Torontóba is. Összesen több mint tíz államban jártam személyesen, de sok interjút készítettem online is, így végül az ötven állam felében „megfordultam” valamilyen módon. Amikor csak lehetett, személyesen találkoztam az alanyokkal; Bostonba például a férjemmel együtt oda-vissza nyolc órát autóztunk a 95 éves Weinzierl (Várnay) Tibor miatt, akivel egy rendkívül érdekes anyagot rögzítettünk. Az énekes-zenész, majd pincérként dolgozó férfi ugyanis a gyerekkori emlékeiről magyarul, a későbbi élményeiről pedig angolul számolt be, és folyamatosan váltogatta a két nyelvet. Visszatérve az eredeti kérdéshez, eleinte a földrajzi szempontok és a személyes ismeretség dominált, így az első kötetben főleg keleti parti magyarokkal készült beszélgetések vannak, a másodikban elsősorban szervezeti vezetőket kérdeztem, a harmadikban pedig leginkább olyan államokra fókuszáltam, ahol elenyésző a magyarok száma. A legfontosabb kiválasztási szempontom azonban mindvégig ugyanaz volt:

olyan emberek életét és közösségi munkásságát akartam bemutatni, akik tevékenyen részt vettek, vesznek az észak-amerikai magyarság életében – a magyar közösségépítőket kerestem.

Hogyan épül fel a magyarországi kiadású, Magyarnak maradni Amerikában című válogatáskötet?

Ez már a második „fájdalmas” válogatásom, hiszen a szintén a Bocskai Rádió kiadásában megjelent angol nyelvű első kötet esetében is szelektálnom kellett. A beszélgetések során közel kerültem az interjúalanyokhoz, akiknek a munkássága értékesnek tartom, így nehezemre esett arról dönteni, melyik „fontosabb”. Az eredeti kötetekben abc-sorrendben szerepeltek a személyek, ami bizonyos szempontból leegyszerűsítette a válogatást és a szerkesztést is, a Fekete Sas Kiadó által közreadott kötetben viszont témakörönként csoportosítottam őket, négy nagy fejezetet hozva létre. Az elsőben szerepelnek a diaszpóra szintű szervezeteket képviselő személyek, például a az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), az Amerikai Magyar Koalíció (HAC), az Amerikai Magyar Tanár Egyesület (AHEA), az Amerikai Magyar Iskolák Találkozójának (AMIT), a Magyar Baráti Közösség (MBK) vagy a Magyar Társaság alapító tagjai, volt vagy jelenlegi vezetői. Egyes szervezetek ténylegesen diaszpóraszintűek, mások csak regionális vonatkozásúak, mert manapság egyre kevesebbek igénylik vagy engedhetik meg maguknak, hogy a szabadságukból, hétvégéikből több napot vagy akár egy hetet a magyar kultúrának szenteljenek, és elutazzanak távolabbi programokra. A második fejezet a jellemnevelésről és hagyományőrzésről szól. Bár a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) világszintű diaszpóraszervezet, vezetőik a tematika miatt végül ide kerültek. Itt kaptak helyet a magyar iskolai táborok szervezői, valamint a néptánc- és népzenei mozgalom meghatározó alakjai, mint például Magyar Kálmán, aki a hetvenes években feleségével együtt indította útjára az amerikai magyar néptáncmozgalmat. Munkásságuk során igyekeztek ragaszkodni a tiszta forrásokhoz, ami akkoriban nem mindig volt egyszerű. Idesoroltam a magyar házakat is, amelyek egyszerre jelentenek épületet és közösségi központokat is. Bár hasonló funkcióval rendelkező intézmények, államonként teljesen eltérő tulajdonosi viszonyok és vezetői stílus jellemzi őket. A harmadik fejezet címe és témája egy ismert idézetből ered: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”, így ebben a magyar egyházi közösségek és a hétvégi magyar iskolák vezetői szerepelnek. A keleti parton ma már csak egyetlen önálló magyar plébánia működik, a passaici Szent István-plébánia; a New Brunswick-i Szent László-templom már nem önálló, a New York-i pedig a 2015-ös templombezárási hullámnak esett áldozatul, ezért ott ma egy német nemzetiségi templomban tartanak heti egy magyar misét.

Az 1956-os forradalomban szerepet vállaló, 90 éves Csete Iván atya száz mérföldet utazik, hogy magyar nyelvű misét tartson minden második hétvégén, felváltva Juhász Imre passaici plébánossal, aki három magyar közösséget is szolgál.

A vele készült interjú sajnos nem fért bele a kötetbe, mert néhány templomi közösségszervezőt, például kántort és hagyományőrzőt is beválogattam. A református lelkészek közül sem volt könnyű dolgom választani, mindegyik élete és szolgálata önmagában érdekes és értékes, ráadásul Észak-Amerikában két református egyház is működik párhuzamosan, két püspökkel. Végül a negyedik fejezetbe kerültek az egyéb tevékenységet folytató, közösségi és közéleti szereplők, például tiszteletbeli konzulok, akiknek a szerepét Amerikában ismertem meg közelebbről: olyan nem hivatásos diplomatákról van szó, akik saját kapcsolatrendszerüket, idejüket, pénzüket fordítják arra, hogy segítsék a magyar diaszpóraközösségek tagjai és a magyar állam közötti kapcsolattartást. Ezen felül helyi ernyőszervezetek képviselőivel, rádiósokkal és egyéb értelmiségiekkel készült interjúk kerültek ide, mint például a beszélgetés Tóth Gergő nyelvésszel, aki egyetemi ösztöndíjjal jutott Kaliforniába, ahol „beleszeretett” a helyi magyar közösségbe: eleinte interjúkat is készített, később fényképezőjével dokumentálta a fogyatkozó magyar nyomokat Amerikában, majd szerte a világon.

A válogatáskötet szerkesztése során újra át kellett rágnia azt a több mint száz interjút, amit korábban Amerikában készített. Adott-e mindez új perspektívát?

Eleinte organikusan alakult minden. Nem azzal a céllal mentem ki Amerikába, hogy könyvsorozatot írjak. Feleségként és édesanyaként érkeztem, de egy hónap múlva már elkészítettem első interjúmat. Párhuzamosan kerestem interjúalanyokat és a magyarországi megjelenési lehetőségeket, ahol a készülő életútinterjúkat publikálhattam. Egy idő után gyakran megkérdezték, mi a véleményem az amerikai magyar közösségekről, de sokáig nem akartam válaszolni. Úgy éreztem, egyelőre nincs elég tudásom és jogom messzemenő következtetéseket levonni. Közben részt vettünk a magyar szervezetek életében, és így teljes értékű tagjai lettünk a helyi közösségnek: a gyerekeink beléptek a helyi cserkészetbe, ministráltak és énekeltek a templomban, egy ideig hétvégi magyar iskolába és néptáncra is jártak, mi pedig sok önkéntes munkát vállaltunk, még filmklubot is működtettünk. Az interjúk mellett évfordulós beszámolókat, írásos és rádiós riportokat készítettem különböző eseményekről, összesen közel 200 írást és 10 rádiós anyagot. Ennek ellenére csak a harmadik év végére mertem trendekről beszélni. A válogatáskötet összeállítása nem annyira új szempontot, inkább bátorságot adott: ma már határozottabban rá merek mutatni olyan összefüggésekre, amelyekre eleinte még rácsodálkoztam. Például, egyik korai interjúm címe – Száz százalékban amerikai, száz százalékban magyar vagyok – akkor ütősnek, különlegesnek tűnt, de később rájöttem, milyen sokan gondolkodnak így. Onnantól kezdve inkább már az vált érdekessé, ki miért érzi vagy nem érzi magát „száz százalékosan magyarnak”, mit jelent a kettős vagy akár hármas nyelvi-kulturális identitás, hogyan alakul ki és hogyan változik generációról generációra. Ezt a kérdést többször körüljártam szülőkkel és tanárokkal is.

Hogyan képes a magyar identitás generációkon átívelően megmaradni?

A sikeres vezetői és tagsági generációváltás a legégetőbb kérdés manapság az amerikai magyar közösségek és szervezetek életében. A második világháborút követő politikai kivándorlók, de főleg az 1956-os generáció jellemzően erős magyarságtudattal, világos értékrenddel és határozott elképzelésekkel érkezett. Ehhez mindenáron ragaszkodtak, így sok helyen évtizedeken át ugyanazok az emberek vezették a magyar közösségeket és szervezeteket. Ez stabilitást adott, bár sok személyi és szakmai konfliktust is okozott, és egy ponton túl nagyon megnehezítette a váltást. Több sikeres történet mellett számos olyan esetről is hallottam, ahol emiatt gyakorlatilag megszűntek szervezetek és felbomlottak közösségek. Testközelből is megélhettem egy olyan vezetőváltást, ahol kétévnyi feszült próbálkozás után nemcsak a vezetőség, hanem a teljes tisztikar lecserélődött: egy fiatalabb csapat – néhány idősebbel kiegészülve – vette át a stafétát. A frissen választott új elnök igent mondott az interjúra, de annyira tartott annak visszhangjától, hogy minden mondatot, sőt szót is többször átgondolt. Fontos volt számára, hogy ne „puccsként” értelmezzék a váltást, hanem egy nehéz, de szükséges közös döntésként lássák, amellyel a magyar ház jövőjét biztosítják. A legnagyobb nehézséget tehát az jelenti, ha nincs együttműködés a generációk között: ha az idősebb vezetők túl sokáig ragaszkodnak a megszokott működéshez, vagy ha a fiatalok úgy akarnak újítani, hogy közben nem tartják tiszteletben a múltat és az idősebb generációt. Ahogy az előbb említett interjúalany fogalmazta meg nagyon találóan:

a múltat úgy kell tisztelnünk, hogy mi magunk ne váljunk azzá.

A másik kihívás a közösségek közötti együttműködés, helyi és diaszpóraszinten is. Ez azért is fontos például, hogy tudják egyeztetni a különböző programok, események dátumait, hogy ne legyenek átfedésben. Emellett rengeteget tanulhatnak egymástól, hiszen hasonló nehézségekkel néznek szembe.

Mennyire nehéz manapság utánpótlást találni?

Röviden: nagyon, és nem csak a fiatalok körében.

A társadalmi változások – a későbbre tolódott családalapítás, a kétkeresős családmodell, a nagyszülői generáció földrajzi távolsága, a még energikus és ráérő fiatal nyugdíjas generáció hiánya – mind hatnak a közösségekre is.

Régebben sok nő maradt otthon a gyerekekkel, majd az unokákkal, és önkéntes munkával tartotta fenn a szervezeteket. Napjainkban a legtöbben dolgoznak, így a család, a fizetett és az önkéntes munka között oszlik meg minden idejük és energiájuk. Emellett a motivációk és a kultúrafogyasztási szokások is sokat változtak. Korábban az amerikás magyarok nagy része politikai okokból emigrált. Ehhez képest a rendszerváltás után érkező gazdasági kivándorlók indíttatása, és így a magyarság iránti elköteleződése is teljesen más, mint a korábban érkezőké vagy az ott felnövekvő másod-, harmadgenerációké. Az online világ lehetőségei egyszerre segítik és akadályozzák a magyar identitás megélését: könnyebb kapcsolódni a távoli óhazához, ez viszont kevésbé ösztönzi őket arra, hogy helyben keressenek, illetve építsenek közösséget. Emellett a magyar közösségi programoknak egyre több alternatívával kell versenyezniük: manapság egy fiatalnak választania kell a hétvégi sportesemények, az amerikai barátokkal közös időtöltések, illetve a magyar cserkészet, a hétvégi iskola és az egyházi élet között. A nyelv kérdése különösen érzékeny. A külföldi magyar cserkészet és a hétvégi magyar iskolák például ragaszkodnak a magyar nyelvhez, de a vegyes házasságok és a már Amerikában felnövő generációk számára ez egyre nagyobb kihívást jelent. Ha otthon nem beszélnek magyarul, sokkal nehezebb a gyereket közösségben tartani, és fordítva: ha a gyerek nem jár közösségbe, otthon jóval nehezebb magyarul beszélni vele.

Számok tekintetében hogy áll most a magyar diaszpóra?

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint 1,3–1,4 millió magyar származású ember él az Egyesült Államokban. Ez hatalmas szám, de ennek legfeljebb a tíz százaléka ápolja aktívan a magyarságát – azaz beszéli a nyelvet, magyar közösségbe jár, gyerekét rendszeresen viszi magyar intézményekbe, közösségekbe. Ennek a tíz százaléknak pedig csak a töredéke vesz részt aktívan a szervezetek működtetésében. Ha azonban ez a legfeljebb egyszázaléknyi ember nem tevékenykedne a magyarság érdekében, akkor nem beszélhetnénk szervezett amerikai magyar közösségi életről, és annak hiányában az észak-amerikai magyar diaszpóra jövőjéről sem.

Visszatérve a nyelv kérdéséhez, lehetséges nyelvismeret nélkül is kapcsolódni?

Kint tartózkodásom alatt egyre több olyan embert ismertem meg, akik nem feltétlenül a nyelven keresztül élik meg az identitásukat, mégis nagyon büszkék magyarságukra.

Egyesek például a magyar ételeket készítenek, akad, aki csak otthon, és olyan is, aki a helyi közösség számára. Mások magyar főzőtanfolyamot, utazásokat, angol nyelvű rádióműsort vagy előadásokat szerveznek vagy éppen családfakutatással foglalkoznak. A néptánchoz, népzenéhez pedig nyelvtudás nélkül is lehet kapcsolódni. Megfigyeltem azt is, hogy a nyelvi és kulturális identitás nem feltétlenül lineárisan alakul. Előfordulhat, hogy valaki lelkes cserkész, magyar iskolás, néptáncos volt, de egyetemistaként, fiatal felnőttként eltávolodott a magyar közösségektől és saját magyarságától, majd amikor gyerekei születtek, hirtelen újra fontossá vált számára, honnan származik, és mit akar a magyarságából továbbadni a gyerekeinek. Megint mások pedig csak idősebb korban kezdenek kutatni magyar gyökereik után.

Említette, hogy nem sokkal érkezése után már arról kérdezték, mi a véleménye az amerikai magyarok közösségéről, de akkor nem akart válaszolni. Most mit reagálna?

Fontos, hogy újságíró vagyok, és nem történész vagy szociológus. Nem vállalkozom átfogó tudományos elemzésre, de több mint százhúsz életútinterjú és közel száz riport alapján bizonyos mintázatok azért számomra is kirajzolódtak.

Azt tudnám mondani, hogy az amerikai magyarság története nem lezárt fejezet, hanem folyamatos változás és alakulás, amelyben az asszimiláció elkerülhetetlen, de lassítható.

A közösségben aktívak száma jellemzően mindenhol csökken, de ahol létezik egy aktív, elkötelezett „mag”, tehát amíg akadnak olyanok, akik időt és energiát áldoznak a közösségszervezésre, létezhet hosszabb távon is magyar jövő. Ehhez elengedhetetlen, hogy a vezetők bevonják saját gyermekeiket és általában a fiatalabb generációkat a szervezetek életébe, ne zárkózzanak el a magyar nyelvet nem beszélőktől, és igyekezzenek kapcsolódni más magyar közösségekkel, osszák meg tudásukat, tapasztalataikat.