„Hosszas ebéd a török szultáné, / Hátra van még a fekete kávé; / Török Bálint tétova tekintget: / »Körülfogott a jancsár bennünket!«” – hangzanak a sorok Arany János Török Bálint című balladájában. Az Egri csillagokból is ismert hős a valóságban nem volt éppen gáncstalan vitéz, de ahogy az idézett részlet, valamint a regény is tanúsítja, valóban török fogságba esett 1541-ben, nem sokkal azelőtt, hogy a janicsárok bevonultak volna Budára. Más magyar főurakkal egyetemben a szultán sátrában látták őket vendégül, de „hátra volt még a fekete leves”. Abban sem tévednek az említett művek, hogy Török Bálint fogságban halt meg, a hírhedt Héttoronyban.
Visszatérve a „fekete levesre”, illetve az ezzel kapcsolatos mondásra, többféle eredettörténetet is társítanak hozzá. Az Arany János által is használt értelemben a fekete kávét jelentette, amelyet a törökök ebéd után fogyasztottak. Az egyik legenda szerint úgy marasztalták a magyar urakat, Török Bálintot is, hogy „hátra van még a fekete leves”, jelezvén, hogy fogják el őket a kávé után. Egy ehhez hasonló történet szerint így kezdődött Thököly Imre rabsága is, akit a nagyváradi török pasa tartott vissza ugyanezen szavakkal.
Egy teljesen más elképzelés szerint nem is a kávét jelenti a fekete leves, hanem egy mártást vagy szószt, amely a főtt vértől, esetleg borba áztatott pirított kenyértől vagy főtt szilvától kapta jellegzetes színét. Húsokhoz fogyasztották, és amint a hús eltűnt a tányérról, elhangzott, hogy a levét is igyák meg – innen ered a mondás, legalábbis Csefkó Gyula nyelvész szerint, és a tudomány jelenleg is erre a verzióra teszi le a voksát.
Variációk török fogságra
Mi azonban még időznénk egy kicsit a törökkel. Természetesen egyetlen magyar katonának, főúrnak sem tartozott a legfőbb vágyai közé oszmán fogságba esni. Egyszerű katonaként persze nem sok jóra számíthatott az ember, főúrként vagy hadvezérként azonban többféleképpen is végződhetett ez az egyébként szerencsétlen esemény. Kezdjük néhány ismertebb esettel.
A várháborúk korában hírhedt vitéznek számított Losonczy István, akit a török kifejezetten szeretett volna kézre keríteni vagy inkább kopjavégre tűzni. Az 1552-ben Temesvár védelmét irányító Losonczy felmentősereg híján, katonái nyomására tárgyalni kényszerült az ostromlókkal, akik szabad elvonulást ígértek a vár feladása ellenében. Az oszmánok azonban megszegve az alkut, a kivonuló védőkre rontottak. Losonczy fejét egyenesen Konstantinápolyba küldték.
Hasonló történet Kerecsényi Lászlóé, aki Gyula 1566-os ostroma után járt szerencsétlenül. Még fizetett is emberei és saját életéért, de a janicsárok elkezdtek nőket és gyermekeket rabolni a kivonulás közepette, majd elkezdték mészárolni a védtelenek segítségére siető férfiakat, katonákat. Kerecsényi a pasa sátrához ment panaszt tenni, de elfogták, és Nándorfehérváron lefejezték.
Az Egri csillagok hőse, Bornemissza Gergely létező személy volt, viszont nem ápolt felhőtlen viszonyt Dobó Istvánnal, akit egyébként akár rablólovagként is emlegethetnénk. Az egri vár hősies védelme előtt fő- és jószágvesztésre ítélték, amit végül nem hajtottak végre. Visszatérve Bornemisszához, nem sokkal az 1553-ban, nem sokkal az ostrom után átvette Eger várának irányítását. A rá következő évben portyázó törökök ellen vonult, de csatát vesztett Muhi környékén, és fogságba esett. Először Budán raboskodott, családja igyekezett kiváltani, még a nádor is közbenjárt érte, de sikertelenül.
Dobónak már erdélyi vajdaként lehetősége lett volna segíteni rajta fogolycsere útján, amit egyébként a török ajánlott fel, de nem igazán erőltette meg magát az ügyben.
Végül Bornemisszát Konstantinápolyba szállították, a Héttoronyban raboskodott, majd a sikertelen egri ostrom vezetője, Ahmed pasa felakasztatta 1555-ben.
Egy vidámabb rabság
Nem minden fogság végződött azonban tragikusan. Bebek György rabsága, persze csak így az utókor távlatából nézve, kifejezetten mókásnak hat. Hősünk részt vett az északkeleti császári-erdélyi várháborúkban. Balassa János 1562. április 3-án a török kézen lévő Szécsény ellen vonult. Bebek György is segítségére indult, de Balassát meglepték, seregét szétverték. Miután Bebekhez is elérkezett a hír, csapataival visszafordult. Nem sokkal utána levélben kereste meg egy Huszein nevű török, aki Török Ferenc néven keresztény hitre tért, majd ismét mohamedánná lett. Azt üzente Bebeknek, hogy bánja már, hogy újra felvette az iszlámot, és megbízhatóságát igazolandó, kezére adja a Balassát legyőző Hasszán béget. Valami oknál fogva hittek neki, ami utólag kifejezetten rossz döntésnek bizonyult. Bebek és emberei cselt vetettek a bégnek, de végül őket kapták el 1562 nyarán. Az ugyancsak fogságba esett, de váltságdíj fejében hamar szabadult Magóchy Gáspár szerint a bég maga eszelte ki a tervet, legalábbis erről számolt be egy levélben. Elmondása szerint figyelmeztette Bebeket, hogy „áruló szaván el ne induljon”, de az nem hallgatott rá. A Balogvár (Vámosbalog település, ma Veľký Blh, Szlovákia) melletti erdőben ütöttek rajtuk a Balog-patakon való átkelés közben. Bekerítették őket és rengeteg foglyot ejtettek.
Bebeket rövid ideig Füleken őrizték, majd Konstantinápolyba szállították. Először a csausz – alacsonyabb rangú török katonai vagy rendőri, olykor bírósági személy – házában tartották, majd a várostól távolabb elhelyezkedő, Fekete-tengerhez közeli, magyarul Bokoz kezynek nevezett erődítés egyik tornyába vitték. Innen több levelet is írt, amelyek közül különösen érdekes két magyar nyelven íródott darab, amelyeket Perényi Gábornak címzett. Ezekben életkörülményeiről is írt, és tudatta barátjával, hogy börtönük nem igazán alkalmas a táncra, mert alacsony a belmagasság. „Krusith János urammal együtt nyomjuk itt a pedaliszt, mind olasz módon és spanyol módon és alamán módon, csakhogy igen rövid nyomatja vagyon a boltnak, amiben lakunk, e jámbor bányás urammal” – írta. Miért pont erről számolt be Perényinek? Perényi Gáborról tudjuk, hogy a Habsburg Miksát magyar királlyá választó és koronázó országgyűlésen, 1563. szeptember 8-án magyar táncot adott elő. Ebből következtethetünk arra, hogy szerette a táncot, így tulajdonképpen közös hobbijukról írt neki Bebek, aki a királynak küldött leveleiben természetesen kegyetlen és szörnyű rabságról panaszkodott. Egyébként maga is sokszor humorizált helyzetén, „messze jöttem volt csatára törököt fogni… a Fekete-tenger mellé” – írta a hazaiaknak egy ízben.
Egyébként nem csak levelezhetett a fogságból, hanem egyik szervitorán, Saffarith Péteren keresztül a családjával is tartotta a kapcsolatot, valamint szabadon járhatott Isztambulban. Mindezek az engedmények a lelki nyomásgyakorlás részei voltak, hiszen a török fel akarta használni Bebeket, aki végül 1565 tavaszán szabadult. A dátumot sem véletlenszerűen választották, a császári csapatok ekkor éppen Szatmárnál jártak, és Bebek várait is elfoglalták. A magyar főúr szultáni kézcsókot követően, illetve tetemes váltságdíj fejében, János Zsigmondhoz kötelezett alattvalóként kerülhetett szabadlábra – derül ki Virovecz Nándor történész „Nyomjuk itt a pedaliszt” – Bebek György két levele az isztambuli fogságból című írásából.
Kép: Héttorony, Vasárnapi Ujság, 1878. április 28.
