Volt nagy ünneplés?
Örültem érezni, hogy milyen sokan szeretettel vannak irántam, az kifejezhetetlenül nagy öröm volt, és óriási meglepetés, hogy a miniszterelnök személyes jókívánságait küldte el nekem az ünnepségre. Óhatatlanul eszembe juttatta az időt, amikor Aczél György határozta meg a magyar kultúrpolitikát, a jól ismert három T betűs besorolásából nekem is juttatott helyet jó esetben a megtűrtek között.
Akkor, gondolom, nem mindenre emlékszik vissza szívesen azokból az időkből.
Igazán megengedhetném magamnak, hogy ne szeressem Aczél Györgyöt, mert bezáratta egy kiállításomat, és bevonatta az útlevelemet is. De ez nem illene hozzám, mivel előfordult olyan eset is, hogy amikor a kezdő riporter Vajek Judit kis híján elvesztette az állását a televízióban, éppen Aczélhoz fordultam ennek megakadályozására.
Mit követett el?
Fegyelmit kapott, mert tetszett neki az akkoriban még szokatlan, a jazz és a festészet rokonítását támogató kiállításom, így a tévéhíradó első kiadásában szerepelt. Nem tűrhettem szótlanul, ami történt vele. Hosszú levelet írtam Aczélnak, és gondoskodtam arról, hogy el is jusson hozzá. Ő erre felajánlotta egy személyes találkozás lehetőségét, amivel éltem is. Persze nem akarok elfogult lenni a hatvanas években történtek javára, mert a vak is látja a különbséget. A művészet áruértékét már nem Aczél György ítéli meg, és nem is a Képcsarnok Vállalat galérialáncolata, hanem profi műkereskedők és egyéb ítészek közmegegyezése állítja be.
Hogyan keveredett erre a pályára?
Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy mivel apám festőművész volt, természetesen követtem őt ezen az úton. Ami igaznak igaz, mégsem az. Mert apám tényleg festő volt, de én nem is ismertem, legalábbis nem emlékszem rá, hogy valaha találkoztam volna vele, kétéves koromban a szüleim elváltak. Amit, inkább utólag, össze tudtam gyűjteni róla, mindössze annyi, hogy Párizsban a Julian Akadémiára járt, sikeresnek indult, de a háború alatt fiatalon meghalt bombatalálat következtében. Én az anyai nagyszüleimhez kerültem, akik nyilvánvalóan nem kis terhet vettek velem a nyakukba, de nekik köszönhetem, hogy a legnagyobb szeretetben nőttem fel.
Ők mivel foglalkoztak?
A nagyapám a környék, azaz a Thököly út ismert órásmestere volt, eredetileg ékszerész is, de szerintem ékszert nem sokat látott, az órákat javítgatta otthonában, mert üzletre sose tellett. Innen származik az egyik legmeghatározóbb háborús emlékem is; majd tízéves voltam az ostrom idején, sok mindent láttam és felfogtam. Mivel a Hungária körút mentén tartották a legtovább a vonalat a németek, elég sok katona rohangált a közelünkben, hol egy orosz futott be fejvesztve, pisztollyal a kezében a házunkban lévő óvóhelyünkre, hol egy német.
Akkor már rajzolt?
Ötéves koromban elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nagyapám szerette a festészetet, hétvégente gyakran átsétáltunk a Ligeten, és elkövette azt a „hibát”, hogy szinte minden alkalommal betértünk a Szépművészeti Múzeumba is. Nyilván fogalma sem volt róla, hogy ennek milyen következménye lesz. Ügyes kisgyerek voltam, szerettem a tárgyakkal piszmogni, barkácsolni, ócska óraalkatrészekből készítettem mobil szobrot, repülőmodellt raktam össze – az egyik, amit építettem, ma is itt lóg a műtermemben. Nagypapám ezeket látva abban reménykedett, hogy órásként az örökébe lépek.
És az ön fejében ez sosem fordult meg?
Nem. Már ezeken a bizonyos múzeumlátogatásokon arról álmodoztam, hogy egyszer olyan remekműveket festek, mint amilyenek ott lógnak a falakon. Arról nem beszélve, hogy ha bárhol ceruzát láttam, önkéntelenül a kezembe vettem, és rajzolni kezdtem. Nem gyerekdolgokat, hanem komoly történeteket. A körülöttem lévő eseményeket szerettem a maguk mozgalmasságában megörökíteni. Volt például egy híres vonatbaleset, azt hiszem, a Nyugatinál, amikor egy kocsisor a gátat áttörve a pályaudvar lépcsősorán állt meg. Ezt a saját szememmel láttam, és gyorsan rajzoltam is az egészről otthon egy riportot. Általában mindent lerajzoltam, ami a környezetemben történt.
Lelkes gyerekkori illusztrációim, kifogyva a papírból, rendre megjelentek a házunk folyosójának falain is, amiért a nagymamám sokszor kikapott a házmestertől.
És ön soha sehol nem kapott ki az állandó rajzolás miatt?
Nem igazán. Talán mert annyira hittem magamban és abban, hogy amit csinálok, az érték – erről azóta is mélyen meg vagyok győződve. Olyan persze megesett, hogy amikor elemi iskolába jártam, behívták a nagymamámat, mondván, valami baj van a gyerekkel, mert képtelen koncentrálni a tananyagra, állandóan az ablakpárkányon ugrándozó verebeket lesi. A nagyszüleim ezt tudomásul vették, meg különben is jött a háború, így kisebb gondjuk is nagyobb lett, mint hogy az iskolai ügyeimmel foglalkozzanak. Én meg odaajándékoztam az egyik rajzomat a tanító néninek, aki a verébnézegetés dacára is eléggé kedvelt. A mai napig egyébként a veréb a kedvenc madaram, kár, hogy a városban újabban csak mutatóban lehet látni közülük egyet-egyet. A Fészek klubban is azt élveztem a legjobban, amikor ebédidőben a kertben mocorgott tőlük a letakart kenyereskosár.
Az elemi iskola és a Fészek klubban való ücsörgés között azért eltelt néhány év. Közben hogy alakult az élete?
Először is felvettek a képzőművészeti gimnáziumba, ahol óriási szerencsémre a legendás hírű tanár, Viski Balás László osztályába kerültem. Nála jobb rajztanár nem létezett a földön, és az osztálytársaim sem voltak éppen akárkik: Lakner Laci, Veress Öcsi vagy Kóka Feri társaságában jelesnek lenni már nem ugyanazt a szintet jelentette, mint amikor elemiben emeltek ki a legjobb rajzosként.
Innen egyenes út vezetett a Magyar Képzőművészeti Főiskolára?
Nem éppen. Viszont ahogyan az életemben többször, ekkor is beigazolódott, hogy ami először szerencsétlenségnek tűnt, mégis inkább szerencse lett. A tanulmányaimat Szűcs Pali bácsi műtermében folytattam tovább. Ott tanultam meg a kiállítási tablókat lemosni, újra használhatóvá tenni, a tuskihúzó körző és egyéb szerek használatát, a betűírás szépségét, a precizitást és mindent, ami hasznos eszköz a művészetben – máshol ezeket nem tudtam volna elsajátítani. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy ott ismerkedtem meg Tahi Tóth Lacival, aki csakúgy mint én, küzdött a post-antiquával – ez volt a szocialista realista betűtípus, cinóbervörös temperával. A sok megrendelés miatt előfordult, hogy Rákosi elvtársék az adott kiállítás előterében még mondták a megnyitófrázisokat, míg mi hátul, harcban az idővel, a tablók szövegének írását igyekeztünk befejezni. Ez a közeg kárpótolta azt a veszteséget, hogy engem sem vettek fel az első próbálkozásra.
Meddig tartott az idill?
Minden szépen alakult egészen addig, míg váratlanul megkaptam a behívót a néphadseregbe. A rétsági páncélosokhoz soroztak be. Sok későbbi ötvenhatos került ki innen vesztesen, külön figyelmet érdemel közülük Pálinkás őrnagy, alias Pallavicini őrgróf, akit kötél általi halálra ítéltek Mindszenty bíboros, hercegprímás kiszabadítása miatt. Nekem viszont megint csak szerencsém lett a szerencsétlenségben. A rajz, ha nem is az életemet mentette meg, az általános helyzetemet mindenképpen feljavította a földi pokolban.
Hogyan?
Mikor fény derült rá, hogy van ilyen képességem, az ezredparancsnok kérésére megfestettem a felesége portréját. Ki akarta fizetni, de a pénzzel semmit nem tudtam volna ott kezdeni, mivel az eskünk letételéig még a kantinba se tehettük be a lábunkat. Ezért megkockáztattam egy kérést: örülnék, ha abbahagynák a rendszeres kopaszra nyírásomat, amit nagyon megalázónak, a szabadságom szó szerinti megnyirbálásának éreztem. Mivel a minősítésem amúgy az volt, hogy kiváló katona, kiváló harckocsivezető, kiváló lövész, másnap az alaki szemlénél hivatalosan közölték, hogy jutalomból megkapom a kért kiváltságot. Eddig tartott a bajtársaim barátsága, többé nem álltak velem szóba, egyszóval elkezdtek utálni. Ebből is volt mit tanulnom.
A szabadság szeretete, az az iránti folyamatos vágy nyilván nem elválaszthatatlan az élete másik meghatározó vonalának számító jazztől. Hogyan kezdődött a kapcsolata ezzel a műfajjal?
Ha a festést a nagypapámnak köszönhetem a szépművészetis látogatásokkal, a jazzt, legalábbis az alapjait, a nagymamámnak. Általában későn jártam haza Beksi barátommal együtt a Tóth Béla-tánciskolából, ahova össztáncra jártunk. Nagymamám mindig aggódott értem, ha sokáig elmaradtam, és a fotelban horgolt, lábával a ritmust dobolva, állandóra be volt állítva az amerikai rádió jazzadása. A jazzt leginkább az eszperantóhoz tudom hasonlítani, ahol ismeretlenek a határok. Persze abban a korban nemcsak emiatt, lázadásból is vonzódtunk a műfajhoz, és a razziákkal nem törődve már gimnazistaként belemerültünk a pesti éjszakába. Legendás helyek voltak, többnyire élő zenével, a Kedvesben Cziffra György zongorázott, a Budapesti Táncpalotában, vagyis a Moulin Rouge-ban a dobos Orlay Csepi big bandje játszott – a rendszer abszurditásai ellenére is feledhetetlen időket éltünk.
Csodálom, hogy ezzel a habitussal kimaradt az 1956-os harcokból.
Kis híja volt. A sikertelen első felvételi és a katonaság után az év őszén éppen vagonpakoló segédmunkás voltam. Október 23-án együtt vonultam a tömeggel előbb a Bem-szobortól az Országházig, aztán a Magyar Rádióhoz, ahol akkor már lőttek is, a Zrínyi-akadémisták teherautóról fegyvert osztogattak az Astoriánál. Nálam egyetlen fegyver volt, a Zorkij fényképezőgépem. Mikor végre hazaértem, a nagymamám boldogan borult a nyakamba, sírt örömében, hogy élek. November 4-én aztán minden visszafordult, menekültem volna, mint bárki, akinek esze volt, de nem tudtam itt hagyni a nagymamámat. Közben javasolták, hogy tűnjek el, mert kerestek. Sok ismerősnek küldtem búcsúlevelet, hogy hitelt adjak a hírnek: megszöktem. Ehelyett egy ideig Drávai Tamás barátomnál húztam meg magam, mert kétség nem fért hozzá, hogy nálam csak fényképezőgép volt és nem lőfegyver. Mikor kezdtek lassan konszolidálódni a dolgok, bevallom, félve, de elő kellett jönnöm.
Egy évre rá pedig megint fordult egy jó nagyot az élete.
1957-et írtunk, amikor végre felvettek a képzőművészeti főiskolára. Természetesen örültem. Első mesterem Papp Gyula volt. Az ő oktatási metódusát, elsősorban, hogy kivette a kezemből az eszközt, és magyarázat helyett manuálisan közelítette meg a feladatot, nehezen viseltem, pláne mert ez homlokegyenest ellenkezett azzal, amit Viski Balásnál megszoktunk. A Papp-pal való viszonyunk refrénszerűen visszatért ugyanoda: ő monoton hangoztatta, hogy tessék kísérletezni, de hogy mivel, mettől és meddig, az elmaradt. Ellenkezésem dacára nem hagyott magamra, olykor még uzsonnára is meghívott, mégsem sikerült átnevelnie. Ezért kénytelen voltam kitalálni valami megoldást.
Mi volt az?
Az első művésztelepünk Szentendrén volt, Hincz Gyula és Barcsay Jenő mesterek vezetésével. Mindkettőről elmondható, hogy közelebb álltak hozzám, mint Papp Gyula, és annak is nagyon örültem, hogy ezt az időt régi barátaimmal, Laknerékkal együtt tölthettem. Néha Barcsay is megjelent, kedves érdeklődő tekintetével körülpásztázott, és a látottak mindegyikéhez volt valami megjegyzése. Én éppen a szerb templomot próbáltam ecsetemmel körüljárni, amihez annyi volt a hozzáfűznivalója, hogy ne folytassam, hanem így, ahogy van, tegyem félre egy évre, és utána vegyem csak elő. ,,Fogja látni, hogy miért adtam ezt a tanácsot” – mondta. Hincz művei közül nem sokat ismertem, pontosabban csak egyet, Anatole France Nyársforgató Jakab meséi című művének illusztrációit, de imponált, sőt tetszett, ahogy bánt a vonalakkal. Az első találkozásunkkor megéreztem, hogy ő az, akitől tudnék tanulni. Ehhez megpróbáltam ügyeskedni, mégpedig gyorsan. Azonnal felszálltam a hévre, a főiskolán berohantam a tanulmányi osztályra, és egy kis lódítással elővezettem, hogy Hincz mester átvenne engem az osztályába. A vezető, bizonyos Vaskó elvtárs azt mondta, rendben van, majd szeptemberben az aulában megláttam, hogy továbbra is Papp mester osztályába vagyok beírva. Rögtön számonkértem Vaskót, mire azt felelte, hogy mivel még nem kezdődött el a tanév, megváltoztatható a kiosztás, ha Papp mester elenged, összes probléma kizárva. Rohantam is Papphoz, aki a megszokott kedvességével fogadott. Bizonytalanul csak annyit tudtam mondani, hogy szeretnék valamit kérni tőle: átmennék Hinczhez. Megkövülve állt előttem, úgy éreztem, ezt nem lett volna szabad ilyen ridegen tálalni. Aztán lassan átment a telefonhoz, tárcsázott, és csak annyit mondott a kagylóba, hogy ,,a Gyémántot elengedtem”. Ez az egy dolog van az életemben, amit most is nagyon szégyellek, és mélységesen bánt. Még akkor is, ha később maga Papp Gyula mentett fel.
Hogyan?
Harmadéves koromban megfestettem az Építkezést, amely azóta több díjat is nyert, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Ennek Bruegel Bábel tornya építése című képe volt az ihletője; otthagyott munkaeszközök, tébláboló munkások és épületek nélküli állványok, vagyis a szocializmus építéséről van szó. A festménynek hamar híre ment, Papp pedig, akivel több mint egy évig sikerült elkerülnünk egymást, feljött a képzőművészeti második emeletére szemügyre venni. Hosszan figyelte a modelleknek fenntartott székből, majd egyszer csak felém fordult, és így szólt: „Gyémánt, magának igaza volt, ha nálam marad, akkor ezt biztosan nem tudta volna megcsinálni!”
Közben lassan ráfordult a portrékra is, és szinte nem volt olyan neves jazz-zenész és magyar színész, akinek ne rajzolta-festette volna meg az arcképét.
A portréban voltam talán a legsikeresebb. Ezáltal olyan karakterekkel hozott össze a sors, akikre kíváncsi is voltam, de én magam nem közelíthettem. Teller Edét például Los Angelesben festettem meg. De mindez nem volt tudatos, ami munka szembejött, azzal foglalkoztam, készítettem például lemez- és könyvborítókat, illusztráltam. Díszletet is terveztem. Darvas Iván felkérésére Beckett Godot-ra várva című drámájához, amit Garas Dezsővel adtak elő. Ez már a kilencvenes években volt, és annyira lázba jöttem a feladattól, hogy még az előre megszervezett, befizetett amerikai utamat is lemondtam.
Még 1970-ben pedig úgy döntött, hogy „lemondja” a hazautat Nyugat-Európából.
Az egész úgy kezdődött, hogy 1968-ban megnyílt az Eötvös Klubban egy kiállításom, amelyet Balázs Piri Krisztina felső utasításra még aznap bezártnak tekintett.
Mi volt az indok?
Még a főiskola KISZ-klubjában Deim Pál és Nádler István szervezett egy absztrakt tárlatot, amely soha nem volt az én műfajom, de akkor direkt festettem egy ilyen stílusú képet, nehogy kihagyjanak. A kiállítást természetesen azonnal feloszlatták, kevés hiányzott, hogy mindannyiunkat kirúgjanak. Aztán jött, már a diploma után, az említett budafoki Jazz és festészet a Vajek Judit-féle üggyel. Aczél egyébként azon a bizonyos beszélgetésen a tehetségemet, képességeimet respektálta, csak annyit kért, egyszer s mindenkorra hagyjak fel azzal a „butasággal”, ami a szerinte művészetnek nem nevezhető jazz. Azóta se tettem meg neki ezt a szívességet:
ma sem tudok másként festeni, mint hogy a háttérben szól a jazz.
De, ezt fontos hangsúlyozni, a rengeteg gáncsolás ellenére sem gondoltam rá sokáig, tudatosan pláne nem terveztem meg, hogy elhagyjam Magyarországot. Még azt is a nagyon fájó bosszúságok közé soroltam, hogy ha nem tagadták volna meg tőlem az útlevelet, akkor 1966-ban lehetett volna egy kiállításom a Fuchs-galériában, és találkozhattam volna Salvador Dalíval.
Más remek találkozásai viszont akadtak bőven.
Életem sok ajándéka közül az egyik legnagyobb Amerigo Tot barátsága. Még 1964-ben a Fiatal Művészek Stúdiója szervezett egy rövid kiruccanást Rómába; képzőművészek, írók, az egész bandának egy útlevele volt, nehogy eszébe jusson bárkinek egyénieskedni. Mi Laknerrel csak azért is nyakunkba vettük a várost, és betévedtünk egy moziba is, ahol éppen Hitchcock Észak-Északnyugat című filmjét játszották olaszul. Egy kukkot nem értettem belőle, de a lényeg enélkül is átjött, szédülten jöttem ki a teremből, hogy ha én egyszer Amerikába, pláne a Rushmore-hegyhez eljuthatnék. Ez persze a hatvanas évek Magyarországáról nézve körülbelül annyira tűnt reálisnak, mint elutazni a Holdra. De fájdalomdíjul ez alatt a pár nap alatt megismerkedtünk Amerigo Tottal; egyszerűen kinéztem a számát a telefonkönyvből, felhívtam, nagyon készségesen fogadott minket, egy életre szóló barátságot kötöttünk.
Végül hol jött el az a pont, ahol úgy érezte, realitás lehet a szabadság, cserébe a visszaútról – legalábbis jó ideig – szó sem lehet?
A művészbarátaimmal egy kiállítást szerveztem Kölnben, ám az útlevél kiadása előtt egy kis beszélgetésre hívtak, finoman jelezve, hogy nagy szükség volna a hozzám hasonló, követségi kapcsolatokkal, nemzetközi ismeretséggel rendelkező emberekre. A követségi kapcsolatok esetemben annyit jelentettek, hogy miután egyszer még főiskolásként valahogy odakeveredtem, később is mindig meghívtak a brit nagykövetségen tartott fogadásokra, kulturális eseményekre, és remek könyvtáruk is volt, ahova sokat bejártam. Ez után a beszélgetés után tudtam, hogy két választásom van: hazajövök, és satuba fognak, vagy kint maradok örökre.
Amiből végül csak három esztendő London és kilenc év Bécs lett. 1982-ben a honvágy, a nosztalgia vagy az új idők eljövetelének korán megérzett szele hatására határozott hirtelen úgy, hogy hazajön?
Egyik sem. Egyszerűen a hiúság hozott haza, Somogyi József, a főiskola rektora tanári állást ajánlott, én pedig őszintén hittem benne, hogy a jövő nemzedékeinek sokat jelenthet, ha én egyengetem az útjukat. Mire a könyörgő kérvényeimet a minisztériumban elfogadták, már más volt a rektor, én meg itt maradtam két szék között a pad alatt. De végül még ebből is kivirágzott a szerencse, hiszen 1986-ban megalapítottam az Óbudai Festőiskolát, ahova csak sikeres szakmai vizsga után lehetett belépni. Mindennap bejártam, és semmi honoráriumot nem fogadtam el. Nemcsak tanítottam, hanem kiállításokat szerveztem a tanítványaimnak. Nyolc éven keresztül sikert sikerre halmoztunk, minek alapján legalább az óbudai önkormányzat büszke lehetett volna az eredményeinkre, ehelyett kiköltöztettek a jól bejáratott helyünkről, és fölajánlották cserébe a ravatalozó romos épületét. Ez jelentette az Óbudai Festőiskola végét.
De ha nincs az iskola, nem biztos, hogy megismeri élete két nagy szerelmét és feleségét.
Igen, ott találkoztam Krisztinával. Egészségügyi főiskolán tanult, csak a nagymamája élt, akit a tanulás mellett támogatnia kellett, ezért jelentkezett hozzánk modellnek. Kis idő múlva a nagymamája is meghalt, szerettem volna kis örömöt szerezni neki, és az jutott eszembe, hogy elviszem Amerikába. Ám az anyagi helyzetére tekintettel, és mivel rokoni kapcsolat sem volt köztünk, nem kapott vízumot. Megkérdeztem tőle: mit tegyek? Fogadjam örökbe, vagy vegyem feleségül?
Így indult a huszonkét évnyi boldogság?
Igen. Krisztina minden terhet levett a vállamról, más dolgom nem volt, csak hogy fessek. Nehezen barátkozott, ezért furcsállottam, amikor az utolsóként felvett tanítványommal megkülönböztetett barátnői kapcsolatot épített. Ő volt Edina. Meglepett, hogy Krisztinának jutott eszébe: amíg Amerikába utazunk, Edina lakjon a Városligeti fasori műtermünkben – addig elképzelni se tudtam, hogy kölcsönadná a lakásunkat bárkinek. A következő amerikai utunkról hazatérve kiderült, hogy Krisztina gyógyíthatatlanul beteg. Egyedül maradtam. A barátaim próbáltak támogatni, de nem akartam nélküle élni.
Mi hozta vissza a kedvét?
Éreztem, hogy vannak, akik felmérték a helyzetem tragikus voltát. Kárpáti Tamás barátom például kitalálta nekem a Krisztina-díjat, amelyet évente adnak át annak, aki társként, múzsaként sokat tett azért, hogy remekművek szülessenek. Volt tanítványaim pedig megszervezték az Óbudai Festőiskola emlékkiállítását. Ott találkoztam ismét Edinával és az ő Lady Halloween című, félelmetesen kábító és varázslatosan gyönyörű festményével. Olyan volt az egész, mint egy mese.
