Így telt meg újra élettel az ózdi gyár

Több mint százhetvenöt éves múltra tekint vissza a kohászat Ózdon. A korszak- és rezsimváltásokat túlélő, nagy múltú üzem a kilencvenes években kritikus helyzetbe került. A rendszerváltozás előtt nagyjából tizenháromezer embert foglalkoztató létesítmény városnyi területén sokáig csak romosodtak a még meglévő épületek. Néhány a mai napig egy szellemváros utolsó maradványaiként áll, ám az utóbbi évtizedben rehabilitáltak több ipari egységet.

A kommunista Magyarországon, amelyet a Rákosi-rendszer a vas és acél országává akart tenni, négy helyen működött kiemelten fontos gyár: Diósgyőrön, Csepelen, Dunaújvárosban és Ózdon. A propaganda szerint mindegyik évi egymillió tonna acél előállítására volt képes – hogy ebből mennyi igaz, nem tudhatjuk. Az ózdi gyárban hivatalosan 1992. március 30-án volt az utolsó csapolás, a gyakorlatban viszont – a mintavételt készítő szakember fennmaradt notesze szerint – 31-én, tehát feltehetően ez volt a gyár működésének utolsó napja.

A privatizáció hamar elérte Ózdot is, a kis magyar kapitalizmus pedig izgalmas legendákat szült. Egy Sándor nevű középvezető például egy olyan gyáregységben állt alkalmazásban, ahol felajánlották a dolgozóknak az épületek megvásárlásának lehetőségét. Persze nem az egyszerű munkásoknak, akik lapáttal hordták a mangánt meg a szilíciumot. Hősünk engedélyt kapott a vásárlásra, az ismerősei mondták neki, hogy „Sanyikám, most mindenki vesz az irodasoron egy-egy épületet, vegyél te is, aztán majd kiszeded belőle a téglát, építesz egy házat vagy nyaralót, valamire jó lesz”. Akkoriban nyolcezer forint körül volt az átlagkereset, aki ennél többet vitt haza, már sikeresnek számított. Sándornak jelezték, hogy nyolcvanezer forint lenne a vételár, ami elriasztotta elsőre, mondta is mindenkinek, hogy ő nem akar vásárolni. Ennek ellenére csak győzködték, mígnem belement az alkuba, gondolta, legfeljebb nyaralót épít belőle Bükkszéken. Az átvételkor kapott egy kulcscsomót. Átnézte az épület mindegyik raktárát, és annyi kohászati alapanyagot talált, hogy saját bevallása szerint úgy élt hat éven keresztül az eladásokból, mint egy király. Az Ózdi Kohászati Üzemek leállítása után a nagyobb gyárak maradéka még működött, illetve több kisebb üzem is indult országszerte, de ezek nem bizonyultak hosszú életűnek. Mindenesetre nekik könnyen el lehetett adni a valóban nagy értékű ötvözőanyagokat.

Az ipari örökség megóvása sokáig azért sem sikerült Ózdon, mert a rendszerváltozás után az önkormányzatok – színezettől függetlenül – építményadóval akarták orvosolni anyagi problémáikat. A gyár területének hatalmas épületei tetemes költséget jelentettek, így a tulajdonosok a legtöbbször elbontották őket.

A privatizáció nagy vesztesei között találjuk a várost és környékét, a gyárban megközelítőleg nyolc-tízezer helyi dolgozott, a többi alkalmazott főként a környező településekről járt be. Emellett az üzemek széles és erős értelmiségi réteget is adtak a városnak. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy érdekérvényesítő képesség tekintetében nagyobb hatást gyakoroltak Ózd életére, mint a hivatalnok értelmiség. Ezt mutatja a mozgásuk egyirányúsága is: ritkának számított, ha egy magasabb pozíciót betöltő dolgozó a városvezetést vagy egyéb állást választott a gyár helyett.

A munkásoknak is stabil megélhetést adott az ózdi kohászat. Úgynevezett kolóniák formájában lakhatást kínált nekik, a helyiek körében csak provizerátként emlegetett, a gyár által támogatott boltban akár hitelre is vásárolhattak, és egyéb jóléti intézkedések is könnyítették az életüket. A vállalat vasutat, kórházat, könyvtárat, kulturális központot, valamint elemi iskolát is adott Ózdnak. Utóbbi épületben ma gyártörténeti kiállítás látható, amely nem pusztán a kohászatra, hanem a munkások életére és a település múltjára is fókuszál.

A jelennél maradva, 2016-ban adták át a Digitális Erőmű, illetve a Nemzeti Filmtörténeti Élménypark Csontos Györgyi Ybl-díjas építészmérnök tervei alapján a Kultúrgyár projektben megvalósult épületeit. Az üzem erőműve hajdan a több mint ötven hektáron elterülő törzsgyár áramszükségleteinek húsz százalékát termelte meg. A gyárcsarnok felett található az erőmű vezénylőterme, amely a kelenföldi erőmű nemzetközi filmekben is feltűnő vezénylőterméhez hasonló, csak éppen nyolcszögletű, de ugyanazokkal a Ganz-órákkal szerelték fel. Két hely volt, ahol katonai rend és fegyelem uralkodott – emeli ki Bojtos Zoltán intézményvezető –, az egyik a diszpécserszolgálat, ahol az információ összefutott, és ahonnan irányították a létesítményt, a másik pedig a vezénylőterem. Hatalmas felelősséggel járt ezeken a helyeken dolgozni, egy kisebb hiba is személyi sérüléseket, illetve óriási anyagi károkat okozhatott.

A rehabilitált épületben jelenleg több kiállítás is látogatható, a csarnokban például informatikatörténeti, illetve médiatörténeti tárlattal várják a látogatókat. A szecessziós csarnoktér megóvott elemeinek és a kortárs építészeti megoldásoknak az izgalmas egyvelege pedig önmagában is megér egy látogatást. Ezenfelül képzőművészeti kiállításoknak, konferenciáknak, valamint alkalmanként táncháznak is otthont ad a csarnok. Az egyik kisebb teremben rendhagyó informatikaóra befogadására alkalmas számítógéptermet is kialakítottak. Mindezek mellett felbukkannak a falakon Benkő Imre fotográfus legendás képei az ózdi gyárról és dolgozóiról. A felvételeket New Yorkban is kiállították.

A Nemzeti Filmtörténeti Élménypark nevű komplexum korábban kazánházként, fúvógépházként működött. Az itt keletkező gőz nagy része a turbinák hajtása után is megmaradt, így bevezették egy hatalmas tartályrendszerbe, illetve csőhálózatba, így még fel tudták használni az energiatartalmát. Ami a hangár jelenlegi funkcióját illeti, filmes díszletek és jelmezek láthatók benne, köztük például egy T-34-es tank és veterán autók. Emellett a magyar film egyes korszakaiba nyerhetünk bepillantást. Az intézmény dolgozói ebben az épületben is szerveznek programokat, mozival, gyermekeknek szóló mesedélutánnal járulnak hozzá a közösségi élet színesítéséhez.

A két egység ékes példája annak, miként lehet úgy megóvni az ipari örökséget, hogy az a helyi közösség hasznára váljon.

Az épületekben, az őket övező parkban hatalmas potenciál rejlik; a területet igyekeznek folyamatosan fejleszteni, újabb és újabb tartalommal megtölteni.