Mindig is bajban voltam Az üvegcipővel, mert bár Molnár Ferenc összes darabja megunhatatlan és még ma is szinte tökéletesnek érződik, ezzel kapcsolatban akadt egy lényeges fenntartásom: elhihető-e, hogy egy 19 éves butuska cselédlány valóban ilyen elsöprő szerelmet érezzen egy nálánál húsz évvel idősebb tisztes bútorrajzoló iránt? Molnár zsenialitása kellett hozzá, hogy a harmadik felvonás végére valahogy mégis mindig az igen felé hajlottam. Minél idősebb lettem, annál inkább, belátva, hogy

a szerelem már csak ilyen: nem mindig racionális, pláne nem mindig boldog, legalább annyiszor képes cudar módon fájni is.

Az üvegcipő „fordított Hamupipőke-történetében” pedig nem csak az a csodálatos, hogy a mellékszereplők által is megerősítve ennek az egyszerre felszabadító és elveszejtő érzésnek az összes színe és fonákja benne van. Hanem hogy a molnári szöveg mindenféle változtatás nélkül mennyire működik – sőt, változtatás nélkül működik igazán. Ha nem lenne szentségtörés, azt írnám, hogy akár rendező nélkül, minimális díszletekkel is színre vihető volna, ha a színészek értik a dolgukat és véresen komolyan tudják venni ezt a kis életkomédiát.

Ha viszont mindkét láb hibádzik kicsit, abból egy olyan előadás születik, mint legutóbb a debrecenieké; jó-jó, de valahogy mégsem az igazi (bár a nézőtéren időről időre önfeledt hahotába kezdett férfi ez ügyben biztosan vitába szállna velem). Ami nem azt jelenti, hogy nagy probléma lenne vele. Mindenki mindent megtesz, hogy a korrekt rendezői utasításokat (Göttinger Pál) korrekt módon végrehajtsa az óriás díszletelemekkel körberakott színpadon; a hatalmasra nőtt pipacsok, zöld levelek, falrészlet, majd a harmadik felvonásban az aktaborítékok ügyes, látványos, mégsem tolakodó szimbólumai a józsefvárosi kisemberek nagyra növő álmainak és az ezek elé folyton-folyvást tornyosuló akadályoknak.

Ezt leszámítva azonban nem sok izgalom, még kevesebb tét és szenvedély. Talán, mert már az alapvetés inog, a két főszereplő tisztességgel helytáll ugyan, ám Balázs-Bécsi Eszter Irmájához egyszerűen túl idősnek teszik Bakota Árpád Sipos Lajosa – ez zavaró érzésként végig ott motoszkál a háttérben. Ahogyan szintúgy nem kellemes, hogy az utolsó előtti sorban nem minden hallható tisztán, és ezúttal nem cukorkapapír-zörgés, a telefoncsörgés vagy a sok fiatal zizegése miatt, sőt, ők végig a három óra alatt meglepően fegyelmezetten viselkednek. A „kémianélküliség” egyébiránt szinte az összes viszonyra áll, ami főként a másik főszereplő páros esetében jelentkezik zavaró hiányként: Újhelyi Kinga Adéljának és Kránicz Richárd Császár Páljának egymás iránt érzett múlhatatlan szerelme ugyancsak nehezen hihető, de annál könnyebben feledhető illusztráció marad.

Mint az előadás egésze, ami abszolút nézhető, időnként még szórakoztató is tud lenni, de pont az nem domborodik ki belőle, ami a rendezői szándék lett volna és ami a mába vezetné ezt a mélybe menni is képes, többrétegű sztorit. Legalábbis a direktor Göttinger Pál így nyilatkozott az idén 160 (!) évfordulóját ünneplő Csokonai Nemzeti Színház honlapján még augusztusban:

„Ez egy korfestő színdarab, egy letűnt kispolgári korba való belefeledkezés, ami nosztalgiát ígér, aranyos pesti figurákat, de alatta egy nagyon erős női történet lapul. Úgy érzem, hogy ez Debrecennek már a MagdaFeszt miatt is fontos. Önvédelmi stratégiákról is szól a színdarab, arról, hogy a benne szereplő erős és független nők hogyan tudnak úgy berendezkedni, hogy megvédjék saját magukat. Két véglet a két nagy női szerep: az egyik egy rettenetesen erős, céltudatos, de meggyötört nő, Adél és a másik egy egyáltalán nem autonóm, sodródó, gyermeki tisztaságú kislány Irma. Ezek a sorsok összefeszülnek, hiszen a biztonságérzetet csak egymás elől tudják megszerezni, ennek a harcnak a története a darab. A két nőtől komoly erőfeszítést igényel, hogy boldoguljon abban a világban, amit Molnár Ferenc felfest. A szerző részéről ez egy vallomásos darab, hiszen a magyar irodalomtörténetből jól ismert Molnár Ferenc terhelt viszonya a nőkhöz.”

Molnár Ferenc: Az üvegcipő. Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Rendezte Göttinger Pál. Bemutató: Csokonai Teátrum, 2025. szeptember 26.

Fotók: Csokonai Nemzeti Színház / Gálos Mihály Samu