Mezőszilason született, Budapesten tanult, koporsóját mégis mexikói zászlóval terítették le. Ugyanazzal, amit Frida Kahlo és Diego Rivera búcsúztatásán használtak. A magyar fotográfus, aki Robert Capa barátja és bizalmas volt, élete nagy részét Mexikóvárosban töltötte, oda menekült férjével a spanyol polgárháború és a nácizmus elől. És ott is halt meg 2000 őszén.
„Menekülnöm kellett Magyarországról, aztán menekülnöm kellett Berlinből, utána Párizsból, és mindenemmel Barcelonába mentem. Amikor aztán Barcelona elesett, már arra sem volt lehetőségem, hogy visszamenjek a holmijaimért, így mindenem újra elveszett. Így érkeztem meg életem ötödik országába, Mexikóba úgy, hogy a vállamon lógott mindenem, amim csak volt, azaz a Rolleiflex gépem.”
A gépén kívül két karcsú kis kötetet is sikerült magával vinnie, Vas István és Zelk Zoltán versei elfértek a zsebében, ezeket élete végéig az ágya mellett tartotta.
Soha többé nem tért vissza szülőhazájába, a kapcsolatot sem kereste, de mindvégig magyarnak vallotta magát, vendégeinek hímzett magyar terítővel letakart asztalon paprikás csirkét kínált.
Vast és Zelket már Budapesten ismerte meg, ott járt gimnáziumba, Pécsi József híres iskolájában tanult meg fényképezni. Vas István önéletrajzi regényében is feltűnik, mindig borzas, tejfölszőke lányként, aki a modern, különösen az avantgárd művészek körül forgolódik.
Pécsi iskolájában találkozott Robert Capával, többek szerint ő volt a világhírű fotós legnagyobb szerelme. A harmincas évek elején Berlinben dolgozott, Bertold Brecht és Moholy-Nagy László köréhez tartozott, onnan Párizsba ment, ahol a Montmartre lett a bázisa. Különleges, a szürrealizmus hatását mutató képei kávéházakban, bolhapiacon készültek, vagy a saját konyhájában, ahol zöldségek megszemélyesítésével mesélt el történeteket.
Képei a spanyol polgárháborúról még Deutsch Kati néven készültek, oda is Capa hatására utazott. Spanyol földön ismerte meg a festő és szobrász José Hornát, aki a férje lett.
Capa polgárháborús képei a harctéren történtekre fókuszáltak, Kati pedig Barcelonában, Madridban, Valenciában és az eldugott andalúziai falvakban is a hétköznapi embereket örökítette meg.
De nem megszokott helyzetben, módon, mert mindenben és mindenkiben meglátta a szokatlant, a formabontót, a meghökkentően, fájdalmasan vagy éppen viccesen furcsát.
Miután férjét bebörtönözték, segített neki megszökni a fogolytáborból, de ez azt jelentette, hogy menekülniük kellett. Először vissza Párizsba, majd a háborúba süllyedt kontinensről New Yorkon át Mexikóvárosba. Ott telepedtek le és alapítottak családot, Kati ott értesült Robert Capa haláláról is.
Mexikóban évtizedekig dolgozott egy kéthetente megjelenő női lapnak, fotórovatot vezetett, tanított az iparművészeti főiskolán és a művészeti akadémián. Országosan ismertté portréképei tették, ezeken gyakran örökítette meg két barátnőjét, Leonora Carringtont és Remedios Varót. Mindkét festőnő a szürrealizmus világszerte ismert alakja lett, Hornát viszont szélesebb körben máig nem ismerik.
Talán egy új fejlemény segít ezen. Nemrég egy spanyol történész felfedezte Horna eltűntnek hitt hagyatékát, a spanyol polgárháború idején készített képek negatívjait. A gondosan lezárt faláda megjárta Párizst, Harrogate-et és Oxfordot, végül Amszterdamban sikerült rábukkanni.
Férje korai (1963) halála után a három barátnő erős női szövetségben élt. Támogatták és inspirálták egymást, mexikóvárosi műtermükben háziállatok és bukdácsoló gyerekek között dolgoztak. Jobbára akkor készültek Horna kollázsai, babákat, maszkokat ábrázoló fotói. Nagy vacsorákat is rendeztek, azokat is a szürrealizmus jegyében. Kérdés, mennyire működik ez a stílus a gasztronómiában, mert a hajas omlett vagy a tintába mártott tápióka nem tűnik ínycsiklandó fogásnak.
