A járókelők ruházatából ítélve aligha rekkenő nyárban állította föl apparátusát a fotográfus a keszthelyi Kossuth utcán, ősz lehetett inkább, de ragyogó idő. Szeptemberben tudnak ilyen tiszta, fényes napok lenni. Nem volt akkor még nyaralóváros Keszthely, mi több, az első világháború előtt még a városi rangot sem birtokolta, hét-nyolcezer lakosával nagyközségként tartották számon. Ennek az egyik oka, hogy a gyáripar sokáig nemigen települt ide. Volt viszont helyette számos iskolája, köztük a nevezetes gazdasági akadémia, amely az 1797-ben alapított Georgikon utódaként alakult 1865-ben, és amely különböző szervezeti formákban ma is működik.
Kulturált, csöndes, békés település volt Keszthely a fénykép készítése idején, amikor még mindenki szabadon jöhetett-mehetett az úton, és a néhány autó, ami erre járt, inkább látványosságnak számított, mint kellemetlenségnek. Talán maga Festetics Tasziló herceg is inkább lovas hintóval mozdult ki hatalmas kastélyából, hogy száznegyvenezer holdas birtokainak ügyeit intézze. Rátarti nagyúr volt ő, különösen miután 1911-ben a középkor óta elsőként magyar (tehát nem német birodalmi) rangra emelkedett.
Keszthely ma is őrzi ennek a békés múltnak az emlékét, amibe azért némi kalandok is belefértek, amint a mai képeslapunk is tudósít. A címzés – Mangol Mikulás szoknya… – bizonyára baráti csipkelődést takar. Az a csónakázás pedig nem lehetett tréfadolog. Szegény lányok! Komoly bajuk azért biztosan nem esett.
„Kedves Borbély, ma kirándultunk ide 3 csolnakkal, 1 és ¾ óra út. Visszafelé őrült vihart kaptunk, úgy hogy kénytelenek voltunk a csolnakokat partra vontatni, és gyalog hazamenni. Másnap elmentünk a csolnakokért, jó muri volt, a lányok úgy néztek ki, mint az ürgék. Ölel Lonci.”
Sorozatunk előző része itt olvasható:
