„1958. június 16-án hajnalban, a kivégzést követően Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós holttestét koporsóba tették és a budapesti Országos Börtön sétálóudvarán ásták el. A betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot hánytak. 1961. február 24-én titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak és átvitték a szomszédos Újköztemető 301-es parcellájába, ahol hamis nevek alatt (Nagy Imrét »Borbíró Piroska« fedőnéven) jeltelen sírba ismét elásták” – írta Rainer M. János történész a Nagy Imre újratemetése – a magyar demokratikus átalakulás szimbolikus aktusa című munkájában.
Ugyanebben a munkájában az újratemetést illetően így fogalmazott Rainer M. János: „1989. június 16-án a budapesti Hősök terén kétszázezernyi tömeg adott búcsútiszteletet újratemetésük előtt Nagy Imrének és társainak. Az állami televízió addig példátlan, egész napos egyenes közvetítést adott az eseményről. Előző este a rádióban és a televízióban egyaránt felhangzottak Nagy Imre az utolsó szó jogán elmondott szavai és a kegyelmi kérdésre adott válasza. Rendszere erkölcsi halála után három héttel, 1989. július 6-án meghalt Kádár János, ugyanazon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Vida Ferenc ítéletét, és bűnteleneknek jelentette ki Nagy Imrét s társait.”
Kádár János hatalomban töltött utolsó napjairól és az utódlásról beszélgettünk Podcast-sorozatunk korábbi epizódjában Medgyesi Konstantin történésszel, az Apagyilkosság – Kádár János és Grósz Károly küzdelme című kötet szerzőjével.
Korabeli tudósítások Nagy Imre újratemetéséről
Értelemszerűen a korabeli lapok június 17-i számait is az egykori miniszterelnök újratemetéséről való beszámolók uralták. A Magyar Nemzet a következő címmel számolt be a szimbolikus eseményről: „Emelkedett gyásszal búcsúzott az ország 1956 vértanúitól”. Így szólt a cikk kezdete: „Hősök tere. Hősöktől búcsúzik itt az ország. Évtizedekig csak szívemélyben lehetett tisztelettel adózni helytállásuknak, önfeláldozásuknak. Most mintha itt volna az egész ország, az egyre sűrűsbödő tömegben – csönd, rend – táblák: Gyula, Szeged, Szombathely… és Székelyföld. A ravatalok mellett hozzátartozók, barátok, kezdőtársak, öt koporsó. Koszorúk borítják őket. Elébtük teszik le virágaikat, csokraikat, koszorúikat az emberek.
Végtelen a sor: eljöttek nehezen járók és tolókocsihoz kötöttek. Kisgyermek apja vállán, öt koporsó, s fölöttük a hatodik. Nemzeti színű virágokból fonták rá a koszorút. Üres ez a koporsó, s mégis nehezebb, súlyosabb a többinél. Ebben van valamennyi áldozat emlékezete, azoké, akik most még névtelen sírban fekszenek, de azoké is, akikről talán azóta sem tudnak az övéik.
E koporsók előtt megáll-e lelkiismeretünk?” – tették fel a kérdést. A Népszava első oldalán a következő cím fogadta az olvasókat június 17-én: „A nemzet megrendülten búcsúzott Nagy Imrétől és mártírtársaitól”. A beszámolóban leírják: „Pénteken a korahajnali óráktól gyülekeztek a gyászolók Budapestről és az ország legkülönbözőbb részeiből a Hősök terén, hogy megkésve, 31 évvel Nagy Imre és sorstársainak kivégzése után megadják a méltó végtisztességet a mártíroknak. A Műcsarnok előtt felravatalozott koporsók előtt szinte végtelen sorban vonultak el a gyászolók, elhelyezve virágjaikat és koszorúikat. Délután – immár sokkal szűkebb körben, a családtagok és a barátok jelenlétében, az Új köztemetőben került sor Nagy Imre és mártírtársainak, valamint az 1956 utáni megtorlások során valamennyi kivégzett áldozat jelképes földi maradványainak végső nyugalomba helyezésére.”
Az újratemetésről a Fortepan fotótárában található képek alapján készítettünk galériát.
Nagy idők kis szemtanúi – gyereksorsok és az 56-os forradalom
„Forradalmárok, mártírok, férjek és apák. Az ötvenhatos forradalom vezetőinek gyerekei követték szüleiket a száműzetésbe is. A snagovi gyerekek közül néhányan ott, Romániában látták utoljára élve az édesapjukat, nagyapjukat.
1958 augusztusa. Meleg nyári nap Călimăneștiben. A nőkből és gyerekekből álló maroknyi magyar csoportot körbejárták az őrök: minden nő legyen az ebédlőben, a gyerekeket nem hozhatják be.
Már megint mi történt? – tanakodtak. Mi vár rájuk? Újabb helyre viszik őket, vagy – ez volt az örökös rémkép – elszakítják az anyákat és a gyerekeket?
Történik mindez két évvel a magyar forradalom után, az Olt partján fekvő román városban, a román kormány üdülőhelyén. Rabságban, amit valamiért csökönyösen vendégségnek hívnak a románok” – írtuk korábbi cikkünkben. A teljes történet alább olvasható.
Nyitókép: Fortepan / Horváth Péter
