Számokkal leírva a következőként festett Pest történetének egyik legnagyobb katasztrófája, az 1838-as nagy árvíz: 6 napon keresztül (március 13-18.) pusztított a folyómederből kilépő víz, 927 centiméteren (a mai mérce szerint 829 centiméteren) tetőzött, 153 életet követelt (ebből 151-en voltak pestiek), a városban álló 4254 házból több mint 2200-at romba döntött, megközelítőleg 50-60 ezer ember maradt fedél nélkül, 22 ezren pedig minden vagyonukat elveszítették. A katsztrófa napjaiban többen kitüntették magukat bátorságukkal és emberségükkel, köztük „az árvízi hajós”, Wesselényi Miklós báró is, aki naplójában megemlékezett a vészterhes napokról. Következzenek tehát részletek az említett naplóból, az árvíz minden napjára.

Március 13.

„Öt órakor újra megindult s nemsokára tornyosulni kezdett s főni és forrni, a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngni készülő Dunának. A víz már partjain túl lejtett, a kőkorlátoknak már csak tetői látszottak s helyenként a most csinált ganajgátig terjedt. A bőszült folyam a váci töltést átszakasztotta, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét. Én is ezen reményben színházba mentem. Beatrice di Tendát adták legelőbb és Schodelné igen szépen énekelt. Még nem volt vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már benn van a városban. A Duna felé siettemben a víz még csak szivárgott át a kisgáton. Hazamenvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már omlott a hullám a Váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig, vízben lovagolni. (…) A félrevert harangok kongása s a még csak helyenként felrémült nép süket moraja, mely az éj csendjén keresztül mint egy baljóslat hangzott, az egésznek keblet szorító alakot adott.”

Március 14.

„Szinte délig eveztünk benn a városban, ezen munka sem volt egészen hiába való, mert ha nem éppen jelen, de sietve közelgő veszélytől mentettünk meg sokakat. E tájon számos hajók jártak le és fel s talán több, mint amenynyire szükség volt. A segítni sietők közt kevés ismerőst s mágnásaink és ifjú uraink közül egyet sem láttam. Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllel; örültem látá­sokon; kérdésemre, merre veszik útjokat s hol fognak dolgozni, ezt vevém feleletül Csekonicstól: »Ich suche einen Stall für meine Pferde.« Botránykozás, borzalom fogott el ennek hallására. (…) A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltok lármája, ide siettünk; sokat volt-szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”

Március 15.

„A számtalan lelket rázó jeleneti közül ezen gyászos másfél napnak, soha sem fogok egyet, a Práter-utcában, elfeledni. Egy leroskadt fedél lebegett pár töredékeny fán megakadva a legalább másfél öles víz felett s ezen minden pillanatban lezuhanandó fedél tetején mintegy 29 harminc kétségbeesett, ezekhez néhány ölnyire egy emeletes háznak első fala még állott s azon első falhoz egy fatornác volt ragasztva, mely minden percben roskadni készült harminc személynél többől álló terhe alatt. Hajómra harmincnál több alig fért. Mit tenni, melyiken segíteni előbb? Az asszonyokat csecsemőikkel gyermekeket s öregeket egybe szedtem mindkét helyről. Midőn ezekkel sietve el akartam evezni,mentői előbb visszatérendő, terhe alatt mélyebbre süllyedt hajóm megakadt azon kertben, mely felett üresen a ház udvarába bementünk; tovább kellett fél óránál kínlódnunk s szüntelen a bizonyos veszélyben lebegők kiáltási közt, s hallván és látván a halál félelmével küzdők verejtékező gyötrelmét, végre mi is verejtékezve kiszabadítottuk hajónkat. Szerencsére utunkban egy hajót találtunk, mely kérésemre a hátramaradottak szabadítására sietett.”

„A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradságot s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken.”

Március 16.

„Kutyámról jut egy furcsa eset eszembe, egyazon sok közül, amely a napokban a teméntelen szomorú és borzasztó jelenet közt hol bosszúságot, hol nevetést gerjesztve előfordult. Egy roskadó kapu közt beevezünk az épület hátulsó része fedelén levő emberek szabadítására, szerencsésen lecepeljük és örülünk, hogy a veszélyes kapun keresztül szabadba értünk; ekkor mentetteinknek egyike bőgni kezdett: »Mein Pu, mein Pu«; mindent feledve nekitörtünk a kapunak s be az udvarra, »Wo ist der Bub« kiáltoztunk; ekkor sül ki, hogy emberünk nem Pubja, hanem pudlija után sopánkodott, a jó pudli nem mutatta magát, keresésére pedig időnk felette drága volt.”

Március 17.

„Midőn legjobban és egész hivatalos fontossággal parancsolgatnék, a jó sárgám e szokatlan jelenettől meglepve, azt fogta gondolni, hogy nem én, hanem valami hivatalbeli ül hátán, ilyet pedig ő sem szeretvén, a víz közepébe dobott; még a vízben voltam, midőn esetem okának ezt gyanítottam; azonban felszedvén magamat s újra hátára kapaszkodván, láttam, hogy hátulról jött egy hajó orrával lovam lába közé s ettől megijedve tette váratlan ugrásait. Nemsokára érkezett egy csolnak, mely néhány városba jövőt hozott, köztük egy nyalkán öltözött fiatal ember volt, e csolnak szárazra nem hajthatott s attól több ölre kellett megállania, a benne levők nem igen akartak a vízbe szállni, de mégis nem sokára kitakarodtak, hanem a nyalka úrfi semmikénen sem akart megázni, én nyugtalanul siettettem, mert 41 a csolnakot tüstént küldeni akartam. Végre úrfim egy hajós nyakába kapaszkodott, s úgy lovagolt kifelé. Rákiáltottam a hajósra, tenné le s menne vissza hajójába; ez szót fogadott, én pedig elvágtattam az uracs mellett, hogy ne csak alul, hanem felül is ázzék.”

Március 18.

„Minden ház és kereset nélkül maradtakat összeírván, ezek közül a dologtehetőket mind parancs, főkép pedig az ingyen tartás megszüntetése által arra bírni, hogy a katonák közt felosztva dolgozzanak. Akármit dolgozzanak, mind haszon, mert főcél maga a munka, azonban most munka híja nincs is, utcák tisztítása, házak támogatása, romok eltakarítása, stb. Hogy helytelen szemérem ily munkától s következőleg élelme megszerzésétől sokat el ne tartóztasson, hirdettetnék ki mind nyomtatásban, mind dobszó mellett, hogy ily munka a mostani körülmények közt annyira szükséges, miszerint az nem szégyenére, hanem mindenkinek becsületére válik; ennek bebizonyítására kiállottunk volna többen a dolgosok sorába s vagy egy nap velük együtt dolgoztunk volna. Azonban a dolgosoknak pénzben oly díjt kell vala adni, a mellyel magukat s övéiket eltarthassák. Ezt lehetne most tenni, mert a nádor által előlegesen is feles pénz assignáltatott pénztárakból, másfelől azon munkabérnek egy része egyesek által fizettetett volna, kiknek dolgosokra oly nagy szükségük van. Emellett gondoskodni, hogy elég s olcsó élelemnemű legyen a városban; mi a beérkező, sőt beözönlő kenyér s egyéb táplálékok mellett úgy sem vala bajos. A dolog nem tehetőknek pedig ingyen adni élelmet; ezeket is összeiratván s azon utcai felügyelők vigyázatja és felügyelősége alá tevén, mely utcákban laktak.”

A teljes naplót ide kattintva olvashatja.

Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényében igyekezett pontosan visszaadni az árvíz eseményeit. A regényből Várkonyi Zoltán rendezett filmet.

Nyitókép: Wikipedia