Takács Máté új kollekciójával ikonikus budapesti épületek egyedi történetének esszenciáját fogalmazza meg kortárs nyelven. „A magyar szecesszióra jellemző ornamentikát próbáltam megfogni egy olyan – talán még bizánci hangulatúnak is mondható – gyűrű megalkotásával, ami modern technikával készül” – kezd bele Máté a Szent Gellért termája nevű ékszer történetébe, miközben helyet foglalunk a pesti lakás nappalijában.
„A fürdő és a víz témája adta, hogy az akvamarin drágakövet válasszam, amelyet kútkávára emlékeztető, finoman áttört sárgaarany foglalattal vettem körbe – meséli, miközben a tervezés folyamata is megelevenedik előttünk a látványterveken. – Úgy alakítottam, hogy a fényes belső felület alulról külön fényt, csillogást adjon az akvamarinnak, hiszen a kútkáva a vízbe révedés, elmélyülés képzetét hozza magával. A víz tükrében látjuk magunkat, kérdés persze, hogy mennyire valós az a látvány, amit a tükörképünknek tartunk.” Az ékszert nézve további asszociációk jönnek elő, új jelentésrétegeket tárulnak fel.
Máté mesél arról, hogyan alakította a kő csúcsát, hogy az a víz cseppenését érzékeltesse, az alatta lévő fehérarany rész pedig a csobbanás ívét kövesse, illetve arról, milyen motívumokat emelt még be az ékszerbe. Szavait egyszerre hatja át a szakmája iránti szenvedély és a személyes kötődés az elkészített gyűrűhöz.
„Minden ékszerbe beleteszek valamit magamból – mondja az ötvösművész, aki egyedi tervek alapján személyre szabott darabokat is készít. – Arra törekszem, hogy olyan hordható ékszert hozzak létre, ami magában hordozza a történelmünket, miközben saját történetével, »lelkével« ragyogtatja azt, aki hordja.” Mátét elbűvölték Budapest épületei, a város építészeti sokszínűsége, gazdag formavilága. A kollekcióhoz tartoznak a Gellért fürdő és a Dohány utcai zsinagóga kupolái által ihletett, valamint a Róth Miksa üvegfestménye által inspirált fülbevalók, és folyamatosan gondolkodik az új darabokon. A város utcáit járva az épületekből ihletet merítve gyűjti az inspirációkat olyan ékszerekhez, amelyek egyszerre testesítik meg Budapest jellemzőit és tükrözik karakterét, hogy magunkkal vihessünk egy darabot abból a kultúrából, ami az épületekben vesz körül minket. Az ikonikus motívumokat igyekszik átültetni az ékszerekbe, hogy olyan darabok szülessenek, amelyeken keresztül kapcsolódhatunk a múltunkhoz, a gyökereinkhez, miközben mégis modernek, mindennapi viseletre is alkalmasak. „Igazából e kettőt, a modernt és tradicionálist ötvözöm, ha már ötvös vagyok” – teszi hozzá nevetve.
Takács Máté kacskaringós utat járt be az ötvösművészetig, kiskamaszként a szobrászat vonzotta. „Emlékszem, a kisöcsémmel gyurmáztam, csigabigát akartam készíteni neki, de egyszer csak azt vettem észre, hogy egy kalapos férfifejet tartok a kezemben” – idézi fel a kezdeteket. Ezután édesanyja biztatásra kezdett agyagozni, a család a mai napig őrzi az ekkor készített figuráit, ékszereit. „Fogtechnikus édesapám segített nekem a precíziós öntésben, amit viasszal mintáztam, ő öntötte le.”
Mindez azonban jó ideig még hobbi maradt, Máté a bölcsészkar elvégzése után döntött úgy, hogy szakmát is szeretne szerezni. A kézművesképző iskola aranyműves szakának elvégzése után azonban még az énkeresés időszaka következett. „Gasztronómiai és pénzügyi vonalon is kipróbáltam magam, míg egyszer belém hasított, hogy ez a világ végtelenül idegen nekem. Felhívtam egy ötvösművész ismerősömet, hogy használhatnám-e műhelyét heti pár alkalommal. Kiderült, hogy épp most indít egy háromdimenziós ékszertervezői tanfolyamot, amibe rögtön belevágtam.” Az ott tanultak pedig nemcsak teljesen elvarázsolták, de vissza is hozták a szakmába.
„Izgalmas, hiszen bár a virtuális térben elvileg minden lehetséges, elengedhetetlen az a szakmai tudás, ami megmondja, mi az, amit technikailag ki lehet vitelezni – mutatja be Máté a szerkesztői szoftver használatát. – Mellette egy úgynevezett renderelőszoftvert is használok, amivel a 3D-s rajzot át tudom ültetni egy fotorealisztikus képbe.” Közben megcsodáljuk a látványterveket. „A technika pedig nemcsak azt teszi lehetővé, hogy megszerkesszem, hanem hogy ki is nyomtassam: a háromdimenziós nyomtatóm 0,03 milliméter pontossággal dolgozik” – meséli, miközben a nappaliból a műhelybe tartunk. Itt igazi manufaktúrahangulat uralkodik, annak ellenére – vagy talán inkább azzal együtt – hogy a kézműves eszközök között helyet kapott a 3D nyomtató.
„Fotopolimerből van a kinyomtatott modell. Egy folyadék, ami a nyomtató aljából sugárzott fény hatására szilárdul meg” – magyarázza Máté kérdésemre, hogy milyen anyagból vannak a lila modellformák. Dacára annak, hogy a nyomtató sokszorosít, minden darab egyedi. A modellek minden egyes négyzetmilliméterét átdolgozza kézzel, szükség esetén viasszal javítja. Ezt követően a modell az öntőkhöz kerül, akik Máté útmutatása alapján – ezüstből, sárga-, fehér- vagy rozéaranyból – elkészíti a darabot. Az öntvényeket Máté kidolgozza, csiszolja, adott esetben aranyozza, ródiumozza. „Ez turmalin – mutatja az egyik ékszert díszítő követ –, a drágakőműves partnerem csiszolta nekem, így minden darab magyar kézművesek munkája.”
„Érdekes módon, épp a tanfolyamon tanultak hívták elő bennem az igényt, hogy hagyományos módon, kézzel is alkossak” – összegzi Máté, miközben megmutatja a műhelyben sorakozó eszközöket – hengert, gyűrűpumpát, forrasztót, olvasztót, kokillát, fűrészt, próbasavakat, királyvizeket, viaszkéseket, tégelyeket. Megelevenednek a munkafolyamatok, megtudjuk mi az a ramsalni, és hogyan lehet mágnessel kivenni a „felből” a lemorzsolódott acélreszeléket, hogy ne keveredjen a nemesfémmel. Megbűvölve nézzük, ahogy Máté bemutatja az olvasztást. „Olyan mint a Föld keletkezése, mintha a kontinensek kavarognának rajta, nem?” – kérdezi, miközben figyeljük, hogy a megolvasztott fém golyóvá áll össze, majd fényes koronggá alakul. „Gyakorlatilag itt együtt él az ember az anyaggal, szurkol neki, dédelgeti, melengeti.”
Fülbevalók, gyűrűk, medálok lánccal készülnek a Takama műhelyében. „Aki eljön hozzám és terveztet, olyan mint amikor valaki a kész öltöny vásárlása helyett úri szabónál varratás mellett dönt” – mondja Máté. Kérdésemre, hogy az egyedi megrendelések mennyire határozott elképzeléseken alapulnak, elmeséli, hogy gyakran kap szabad kezet, és számára ez a legizgalmasabb. A tervezést ezért találkozás előzi meg, amely során segít a megrendelőnek az alapvető elképzelései – méret, anyag, formai világ, felületek – megfogalmazásában. Közben előkerül a jegyzetfüzet, skiccek készülnek, hogy kialakuljon a kép, mit is szeretne a megrendelő. Ha a drágaköves ékszert szeretne, a kő kiválasztása is izgalmas, hiszen a drágakő és az azt körülölelő fém közös játéka, együtthatása, tánca meghatározza az adott ékszert.
A legfontosabb talán a beszélgetés, amivel ráhangolódhat a megrendelő személyiségre, hogy olyan ékszer készüljön, ami valóban az övé, róla szól.
Máté a saját dizájnjával támpontot, inspirációt nyújt, de azt akarja, hogy akinek készül, önmagát találja meg benne. „Szeretem a folyamatot, ahogyan készülnek az ékszerek – fejtegeti. – Szeretek beszélgetni az emberekkel, hogy megismerjem őket, ráérezzek a rezdüléseikre. Az ékszer önmagában csak egy tárgy. Amikor azonban akinek készült felveszi, az ékszer és a személy közös terében élővé válik a tárgy.”
„Addig csiszolom az ötletet, amíg valóban a megrendelőé, az ő személyes ékszere nem lesz” – teszi hozzá Máté, miközben egy olyan különleges ékszerpárt mutat, ami eljegyzési és házassági gyűrű is egyben. A megrendelők elképzelése a gyémánt és a fehérarany, valamint a fekete és a piros találkozása volt, mivel az számukra különleges jelentőséggel bírt. Négy rubint választottak, ami a gyermekeiket, köztük kiugró foglalatban a gyémánt a házasságukat jelképezi. A piros és a fekete találkozását a feketített orvosi acélba helyezett a rubinok jelenítik meg, mindezt öleli körül a fehérarany. „A női gyűrűnek természetesen férfi párja is született, ráadásul megjárták Las Vegast, mert ott házasodtak össze” – meséli Máté, akihez most azért került vissza a gyűrűpár, hogy az évfordulóra felpolírozza őket, a Takama ékszerekhez ugyanis örökélet-garancia jár.
Máté álma, hogy szakmai összefogással létrejöjjön egy magyar ékszermárka a magyar bor mintájára, hiszen olyan nagy hagyománnyal bíró ékszertípusaink vannak, mint a násfa vagy a boglár. „Bár a török hódoltság alatt megrekedt, ha visszamegyünk az azt megelőző időben, látjuk, milyen fantasztikus ötvöstudás volt a magyarok kezében. Szeretnék a régi korokba visszanyúlni, megmutatni, hogy ezek a darabok ma is hordhatók lehetnek. Érdekel, hogy egy hangulatot, egy érzést, egy történelmi kort hogyan lehet megfogalmazni kortárs nyelven egy ékszerben” – magyarázza.
Ez a gondolatiság tükrözi munkamódszerének filozófiáját is. „Hatalmas tisztelettel vagyok a hagyományos módszer iránt, a legjobban azt élvezem, amikor kézzel dolgozom, kovácsolom, hengerlem, hajlítom, forrasztom a fémet – mondja, miközben körbemutat a műhelyben. – Mindemellett a modern technológia nyújtotta lehetőségeket is használatra érdemesnek tartom. A háromdimenziós fájl megmarad, ezért ha az egyedileg tervezett ékszer elveszne, újra lehet gyártani az alapján.” Máté egy QR-kódot tervez minden darabhoz, amely megőrzi az adott ékszer adatait és történetét.
Lenyűgözik a korábbi korok ékszerei, most egy olyan kollekción dolgozik, amelynek darabjaiban összekapcsolódik az etruszk kultúra az art decóval – meséli, amikor a terveiről kérdezem. És hogy mi adja az energiát az újabb és újabb tervekhez? „A megrendelők – válaszolja –, akik ötleteikkel, személyiségükkel folyamatosan közös alkotásra inspirálnak.”
Rézsútosan süt az októberi nap, Máté engedélyével a nappali ablakán átszűrődő fénybe emelve nézzük, ahogy életre kel a víz a kútkáva akvamarinjában.
Kiemelt fotó: Takama Jewellery
