Rippl-Rónai villa: az ihlet otthona
A Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont időkapszulaként őrzi a festő szellemét.
Szöveg: Ferenczi-Bónis orsolya
Fotó: Hölvényi Kristóf
Gyönyörű panoráma tárul elénk a Kaposvár mellett húzódó, a közelgő tél ellenére is harsogóan zöld dombról. „Jár a kislány virágos szép mezőbe” – dúdolja Balázs Izolda, miközben végtelen türelemmel és elfogadással készít elő egy gyönyörű kancát a lovaglásra. Hamarosan rájövünk, ez a találkozás máshol nem is történhetett volna meg, mint egy ilyen békés réten, ahonnan a színész, népdalénekes, vidékfejlesztő gyermekként elindult, és amely ma az igazi otthont jelenti neki.
Nekem is jó önismereti tréning a vele töltött idő. Gyerekkoromban sokat lehettem lovak között nagyapám török-koppányi birtokán, amit kifejezetten élveztem, később pedig a színészképzés keretein belül kaszkadőrlovakon gyakoroltam. De csak akkor szerettem szenvedélyesen bele ebbe a világba, amikor egy versenyistállóban nagy szaktudású edzőkkel dolgozhattam. Mostanra ez az egész az életformámmá vált. Olyan lovakkal foglalkozom, amelyek kicsit problémásak, ezért nem igazán alkalmasak versenysportra; nekem mindegyik igazi kihívást jelent.
Ha belegondolok, már gyerekkoromban megismertem mindent, ami most is fontos nekem. Ilyen a tradicionális vadászat, amely ugyanolyan csoda, mint a lovaglás, csak még erős közösségi élettel is gazdagít. Több mint húsz éve tagja vagyok a Törökkoppányi Íjász Vadásztársaságnak. Énekelni pedig hamarabb kezdtem el, mint beszélni. Nagy érzelmi amplitúdójú gyerek voltam, különösen szerettem énekelni, ezért a szüleim a dédpapámat kérték meg, hogy tanítson meg nekem egy népdalt. Hatéves voltam, amikor hallottam tőle, hogy „Jár a kislány virágos szép mezőben, fehér kendő lobog piciny kezében”, és belegyönyörödtem. Emlékszem, a nyári konyhában voltunk, és mindaz a hittel átszőtt bölcsesség és élettapasztalat, ami beleivódott dédapám hangjába, egy életre meghatározta a népdalokhoz fűződő viszonyomat.
Olyan méltóságteljes és tiszta érzelmeket éreztem már gyerekként a népdalokban, amelyekbe jó volt belenőni. Édesapám később elvitt a kaposvári megyei múzeumba, ahol bekerültem egy népdalgyűjtőkből, néprajzkutatókból és népművelő szakemberekből álló, nagyszerű csapatba, amellyel együtt dolgozhattam fel Együd Árpád etnográfus gyűjteményét. Jegyzeteltük a dalszövegeket, próbáltuk megérteni a különböző tájegységek különleges érzelmi világú dalait. Közben sorra nyertem a népdalversenyeket, de sohasem énekelni mentem. Bármilyen dalhoz nyúltam, azon keresztül is azt akartam megmutatni, hogy a népdalok üzenete örök érvényű. Azóta is a belőlük fakadó őszinte és puritán érzelemvilágot építem bele a színpadi jelenlétembe, bármit teszek is.
Kaposvári gimnazistaként a színjátszó csoportban ismerkedtem a színészet alapjaival. Akkor felfedeztem, hogy a népdalokon kívül más eszközök is a rendelkezésemre állnak, hogy kifejezzem az érzelmeimet, és kapcsolódjak a többi emberhez. Érettségi után a budapesti színművészeti egyetemre nem, de a marosvásárhelyire felvettek. Fontos visszaigazolás volt, még ha anyagi okok miatt nem fejezhettem is be a képzést. Végül Gór Nagy Mária színitanodájában találtam meg a helyem, ahonnan hamar bekerültem a budapesti Rock Színházba, és elkezdődött egy hat évig tartó európai turnésorozat, életem egyik leggyönyörűbb fejezete.
A mentorom, Török Tamás dramaturg és rendező hívott ide színházi előadásokra. A maradást meghatározó élménnyé vált az Édith Piaf és Marlene Dietrich túlvilági fecsegéséről szóló fantáziajáték, A rózsaszínű élet, és megpecsételte a Piafhoz való kötődésemet is. A beceneve, a Kis Veréb átragadt rám Kaposváron.meríteni lehetett.
A külső hasonlóság elég egyértelmű, illetve ahogy nála, úgy nálam is rácsodálkoznak, hogy ilyen kis nőbe hogyan fér el ekkora hang és ilyen óriási erejű érzelmek. Piaf folyamatosan küzdött, lázadt, elgyengülni csak a dalain keresztül tudott. Lobbanékony személyiség volt, aki egyik pillanatban a társaság középpontja volt, a következőben összetörve zokogott, mint egy kisgyerek, majd ismét komoly, bölcs felnőtté változott. Egyszerre élt benne egy erős férfi-, egy törékeny, finom női lélek és a játékos, pimasz kisgyerek. Úgy érzem, a Jóisten ezeket mind belém is pakolta, talán ezért volt az is, hogy ha őt játszottam, magamból adtam őszintén és tisztán egy szeletet. Az alapvető különbség, hogy ő szenvedélybeteg volt, ami az átlagnál intenzívebb és mélyebb belső világával és a hányatott sorsával köthető össze. Szeretett volna megszabadulni ettől az árnyoldalától, de nem sikerült neki, a hangja azonban a mai napig éltető erővel bír.
Igen, többször, sőt sok más meghatározó élményem is volt vele kapcsolatban, például amikor felkértek, hogy tartsak koncertet a bárdudvarnoki templomban. Felvetettem, hogy Piaf-sanzonokat adhatnék elő, mire a válasz az volt, hogy „Jó!”. Miután kimondtam ezt a gondolatomat, fogtam a fejem, hogy miért erre vállalkoztam, de aztán hirtelen összeálltak bennem a dolgok. Rádöbbentem, hogy ami bennem és Piafban igazán közös, az az istenkeresés. Ő belehalt istenkereső útján a szenvedélybetegségébe, én tovább énekelhetem az ő gondolatait.
A vidéki lét, amelyben én ösztönösen, lassan nyíltam ki a nagyszüleim és a szüleim révén, egy idő után tudatos, felelősségteljes úttá és lehetőséggé vált számomra. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy a népdalokon, a színházon kívül lehet még valamiért rajongani, máshogy meg nem tudnék élni. De rájöttem, hogy a szeretetnek több formája van. Felismertem, hogy tudok okosan is szeretni, képes vagyok nemcsak érzelmileg, hanem szakmailag is valamit teljes elköteleződéssel támogatni, ezt tapasztalom meg a vidékfejlesztésben. Ma a Somogy Megyei Kormányhivatal Agrár- és Vidékfejlesztést Támogató Főosztályán dolgozom, fantasztikus csapatban. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy adott nekem egy másik szárnyat, mert egy szárnnyal nem lehet repülni. Boldoggá tesz, hogy nem kell kényszerhelyzetekbe belemennem, és amikor éneklek vagy színpadi fellépést vállalok, annak mindig megújult, friss gondolatokkal, érzésekkel és boldogan tehetek eleget.
A Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont időkapszulaként őrzi a festő szellemét.
Hogyan lett Kaposvár Somogy megye központja? Kik és milyen történelmi események formálták a települést, alakították ki mai arcát?
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
Szürke téli napokon jólesik olyan helyre ellátogatni, amely megmelengeti az ember lelkét. Hol találunk ilyet Kaposváron és környékén? A helyiek válaszolnak.
Azokra irányítjuk a reflektorfényt, akik évtizedek óta a takarásból járulnak hozzá a Kaposvári Színház sikeréhez.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
