Tamási Áron Farkaslaka látta meg a napvilágot, születési anyakönyvében szeptember 20-a szerepel, a plébánián viszont 19-e. A gyulafehérvári egyházi irattárban 22-e, az író érettségi bizonyítványában megint 20-a. 

Nem is ez a fontos, hanem, hogy megemlékezzünk az íróról, aki beemelte a székelyeket a magyar irodalomba, és rögtön igen nagy magasságba. Egy apró erdélyi faluból vált az irodalmi élet és közélet óriásává, megkerülhetetlen és karakteres alakjává. Bármilyen meglepő, még akkor is őt tartották a legelegánsabb magyar írónak, amikor az ötvenes években nem jelenhettek meg a művei, és abból élt, hogy verseket írt, azok kéziratait adta el orvosoknak, művészetpártolóknak. Eleganciája a tartása volt, belülről fakadt. Egyenes gerince, cipőben is csizmás járása volt az, amire rácsodálkoztak kortársai. 

Regényeit, novelláit zöld tintával írta, és a kiadók legnagyobb meglepetésére alig volt bennük javítás, áthúzás. Hogy lehet ez? – kérdezték tőle. Kiderült, hogy Tamási séta közben fejben ír, vagyis addig járkál, amíg a mondatok össze nem állnak benne. Csak ezután ült le és vetette papírra az addigra őbenne elkészült műveket.

Szabó Zoltán, az emigrációban élő író, a falukutatás egyik nagy alakja egy alkalommal Londonban látta vendégül Tamásit, és megmutatta neki a város nevezetességeit. A karácsonyra készülődő Regent Street ünnepi kivilágításának fényessége, a műhóval, díszekkel ékesített kirakatok, a fákra akasztott füzérek elvarázsolták Tamásit. Csak nézte földbe gyökerezett lábbal. Reklám ez, Áron, legyintett Szabó, nem ízléses. Ám az író csak állt megbűvölten, és ennyit mondott: Nem úgy kell azt nézni, Zoltán. Hanem úgy, ahogy egy kisgyerek látja.

A gyermekszemét soha el nem veszítő nyelvművészre, a székelyek nagy írójára emlékezünk születésének 127. évfordulóján.