Az AktuálPoétika című sorozat elé
Interjú Kubina Zitával
Mióta írsz, és miért épp az írást érezted alkalmasnak arra, hogy kifejezd magad?
Nincsenek olyan emlékeim, hogy ne írtam volna. De 2019-ben történt, hogy egy kihívásokkal és próbákkal teli év után döntést hoztam: szeretnék több energiát fordítani a mindennapos alkotásra, fejlődésre. Eddig sem volt titok, hogy az életemben ennek az évnek a legkeserűbb és egyben leggyümölcsözőbb időszaka egy evészavar volt. Ez rengeteget rombolt bennem és körülöttem. Azt hiszem, szinte teljesen átformálta a személyiségemet. Nem csoda, hogy az intenzív változások időszaka után egy automatikus bezárkózás következett az életemben, amely ezeknek a változásoknak a megemésztésére és rendeződésére szolgált.
Addig a színjátszásra koncentráltam, akkor hirtelen a fókusz az írásra terelődött. Kiállni, megszólalni, állni a tekinteteket, a másik élő figyelmét, ezek mind elviselhetetlenné váltak számomra a kialakult szorongás következtében. Az írás ugyanazt tudta nyújtani, mint addig a színjátszás, sőt többet, csak egy egészen másik síkon. Bár egyfajta kudarcként éltem meg ezt a váltást; amikor este leülhettem a gép elé, pizsamában, néma csöndben, egyedül, hogy még leírjak néhány sort, megkönnyebbültem: így is lehet, szorongás nélkül. Mára már odáig is eljutottam, hogy nem védekezési mechanizmusként vagy megfutamodásként fogom fel ezt a pozíciót, hanem a kibontakozás lehetőségeként. Meg kellett tanulnom, hogy hiába kibontakozás, befelé kell nyílnom.
Verseidben egyszerre van jelen a generációdra jellemző világ és valami időtlen, kortalan szemlélet. Ezért is szokatlanul érettek, különösen annak fényében, hogy jelenleg középiskolás vagy. Te milyennek látod a generációdat? És e generáció fényében milyennek látod önmagadat?
Őszinte leszek, nagyon nehéz ezekre a kérdésekre választ adnom. Magához a generáció szóhoz is egyfajta távolságtartással közelítek – túl átfogó, tág és megfoghatatlan fogalom számomra. Úgy gondolom, magamat sem ismerem eléggé, nemhogy a kortársaimat, vagy a ,,generációmat”. Ám azt semmiképpen sem gondolnám, hogy a nemzedékemnek különlegesebb képességei vagy jövője lenne az eddigieknél. Attól eltekintve, hogy talán több eszközünk van és több lehetőség áll előttünk, éppen ugyanolyanok vagyunk, mint az eddigi generációk. Ahelyett, hogy megpróbálnék állást foglalni a nagy kérdésben, hogy a nemzedékünk jó vagy rossz irányba viszi majd a világot, inkább igyekeznék valamiféle objektivitással, tartózkodással csak azt a triviális igazságot kiemelni, hogy nekünk is megvan a lehetőségünk a döntéshozatalra, éppen úgy, ahogy az előző nemzedékeknek is megvolt. Úgy gondolom, akkor születhetnek csak igazán jó dolgok a generációnk kezei közt, ha ezt a felszabadító gondolatot a magunkévá tesszük.
Mik a terveid? Jelenleg min dolgozol?
Továbbra is szeretnék irodalmi folyóiratokban publikálni. Emellett dolgozom a regényemen, amit egy fél éve már majdnem befejeztem, ám az utolsó simítások megtétele előtt úgy döntöttem, hogy az egészet az elejéről kezdve átstrukturálom. Most ebben a fázisban vagyok. Az eddigi munkamorálommal ellentétben igyekszem türelmes lenni magamhoz és az anyaghoz, várni, hogy kiforrjanak a jó megoldások és beérjen a szöveg. Ezen az úton egyébként nemcsak a regény formálódik, hanem én is sokat tanulok.
Kubina Zita: Kabócák
A két ujjam a szemem elé tartom,
közéjük szorítom a nyárfa ringó alakját.
Nyomom,
gyömöszölöm,
hogy kisebb legyen,
újra akkora,
mint amikor alatta állt a trambulin,
és ebéd után órákig tudtam ugrálni anélkül,
hogy rosszul lettem volna.
Akkor még nem volt leburkolva a terasz,
gyomtól burjánzott az egész,
a gazok közt fekve tervezgettük,
hol vesszük majd a csempét
és milyen színű lesz a fal,
amikor egyszer felkelünk onnan,
és már nem nyomja a derekunkat a földből feltörő fenyőgyökér.
Az alsó út még nem volt leaszfaltozva,
és éjszaka nem a részeg szomszédot,
hanem a vaddisznócsemeték visítását hallgattuk,
és azt, ahogy zörög
a lábuk alatt a száraz fű.
Akkor még volt időm olvasni.
Nem voltak percek, csupán napok.
Mindent a maga idejében,
és egyszerre csak egyet:
ennyi volt minden szabály,
ami az emberiséghez kötött minket.
Szabadok voltunk,
egészen szabadok,
mint a fenyvesben cirregő kabócák.
Jancsó Attila még nincs harmincéves, de lelkes lokálpatriótaként már öt éve emlékházzá alakította dédszülei dömsödi otthonát. Menti és őrzi a múltat, megmutatja a zománcos vájling, az otthon főzött mosószappan és használóik világát.
A görög diaconia szó szolgálatot jelent, mégsem pusztán szociális alapon működő márkát takar, hanem egy magyar dizájnsikersztorit. A táskák hátrányos helyzetű térségekben készülnek, mégis bárhol megállnák a helyüket. A Magyar Református Szeretetszolgálat foglalkoztatási projektjét a tervező házaspár lelkesedése hozta lendületbe.
Kapcsolódásra és megértésre vágyunk, mégis nehezen nyílunk meg – egy magyar fejlesztésű kártyajáték újszerű módon kínál lehetőséget a kapcsolatteremtésre, az őszinte beszélgetésekre. Priger Inezt, a Körvonal megálmodóját kérdeztük.
Lóháton a mongol síkságon, patagóniai sziklákon, keresztül az ausztrál kontinensen. Csak annak való az ilyesmi, aki sokat bír, sokat tűr, van benne alázat, és figyel a vele tartó másik lényre, a lóra.
Nincs partner? Nem baj, van helyette csapat. Nincs tánctudás? Nem szükséges. Mozgás, öröm, agytorna – ez a szenior örömtánc definíciója, amelynek igazságát az országban már több ezren tapasztalják. Riportunk az örömtánc egyik szentendrei alkalmáról.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
