Óvatosan nyitottunk be a próbaterembe, mindig ekkora a csend?

Ez a műfaj a legmagasabb szintű fegyelmezettséget igényli. A táncosaink minden reggel tíz órakor ott állnak a balettrúdnál. Másfél óra tréning, balett- vagy kortárstánc-gyakorlat, utána kis szünet, kettőig próba, ebédszünet, majd háromtól hatig próba vagy este előadás. Mostanában már sokszor szabadnapot adunk hétfőnként, hogy tudjanak ügyeket intézni. Rengeteg munkával jár az, hogy valaki ilyen szinten táncoljon.

Ráadásul rövid életű a pályafutás. A társulat nagy része külföldi származású, eszerint hazánkban kevesen vállalják a felsoroltakat?

A táncművészetnek megvan az a roppant nagy előnye, hogy nemzetközi műfaj. Előadók és alkotók tekintetében nincsenek nyelvi határai. Egyébiránt pedig kifejezetten jót tesz a repertoárnak, ha több kultúra összegződik. Nyilván örülnénk, ha több magyar táncosunk lenne, de valóban kevesen vállalják ezt a pályát ma itthon. Nem úgy, mint az olaszoknál vagy a spanyoloknál. Kiváló iskoláik vannak, ontják a tehetséges táncosokat, mégis kontraproduktívak, mivel nincsenek önálló társulataik. Visszatérve, sok oka lehet a hazai helyzetnek, de nézzünk körül a világban. Otthonról, komfortzónában szeretünk dolgozni, egyfolytában nyomkodjuk a telefonunkat, és közben kezdenek kiveszni a nemes ideák, célok. A tánc fizikailag és mentálisan is kimerítő műfaj, áldozatokkal jár – még a hatvanas években készült egy felmérés, amelyben a táncművész a bányász után a második helyen állt a legnehezebb szakmák között.


Adódik a kérdés: mégis miért éri meg?

Mert egy táncos egy élet alatt százat él le. Ahány szerepet eltáncol, annyi életet él meg, egy balett során minden egyes karakter bőrébe bújva minden egyes szituációba beleteszi a teljes lényét. Mint egy jó színész. Azért az nem semmi, ugye?

Nem, mellette pedig gyönyörű.

Előadásaink során világokat teremtünk. Ez privilégium, egyben felelősség is. Nyilván megvan az ára, de gondoljunk csak bele, az ember bemegy a munkahelyére, és amennyiben nem szívügye, amit végez, ötpercenként ránéz az órájára, alig várja a munkaidő leteltét. Előadásainkkal az embereknek világokat teremtünk azért, hogy megélhessék, ami csak a képzeletükben vagy leginkább ott sem létezik. Minden egyes jól sikerült táncszínházi előadás egyfajta mentális gyógyszer. Egy kedves cseh pszichiáter barátom mesélte nekem egyszer, hogy egyre megterhelőbb a szakmája, és ő nálunk gyógyul, mert az előadásaink felérnek egy terápiával. Aki ezt felismeri, legyőzi az előítéleteit, az gyógyul, töltődik, az az ember kap valamit. Egyébként ez bármilyen színházi műfajra igaz. Ha elvárásokkal megyünk be egy előadásra, akkor rendszerint csalódni fogunk. Nézőként az a meglátásom, hogy gyermeki lélekkel kell közeledni. Ha esetleg nem tetszik a darab, az nem feltétlenül az én hibám, nem is biztos, hogy a darabé, viszont nem szabad feladni, meg kell nézni valami mást is.

„Fontosnak tartjuk, hogy a táncra ne úgy tekintsenek az emberek, mint valami elérhetetlen dologra ott fenn, a parnasszuson” – mondja Egerházi Attila. Amellett, hogy az ifjúságot igyekszik minél hatékonyabban megszólítani, az idősebbeknek egészségmegőrző órákat szervez a városban. „Minden korosztállyal keressük a kapcsolatot. Amíg az ember mozog, addig van keringése, egészségesek az ízületei. A tánc mentálisan és fizikailag hozzáad az életünkhöz”

Úgy tűnik, Székesfehérváron rengetegen igénylik az efféle terápiát. A 2018-as alapítás óta telt házas előadásokkal működik a balettszínház.

Egy ilyen műfajban új helyen ismertté válni minimum tíz év munkája lenne, mi viszont annyit dolgoztunk és dolgozunk az ügyön, hogy már feleennyi idő alatt elértük a kitűzött célt. Van még mit tennünk, de jó úton haladunk, hogy egyre több emberhez elérjen ez a csodálatos műfaj. Egyszer egy bevásárlóközpontban megállított egy férfi, elmesélte, hogy ő hoki- és focirajongó, de a felesége ráerőltette, hogy nézzenek meg bennünket. Kis idő után rám nézett, és megkérdezte: „Uram, van maguknál bérlet?” Akkor még nem volt, ma már a bérleteink is gyorsan fogynak. Ilyen, ha valaki átlépi ezt a bűvös küszöböt. Ezért is szoktam mondani, a tánc olyan nyelv, amit mindenki beszél, csak nem mindenki tud róla.

Ezt kifejtené?

A tánc egyetemes, primordiális kommunikációs formája az emberiségnek. A beszélt nyelvnél előbbre való. Az emberek viszont gyakorta szégyenlősek. Talán azért, mert

tánc közben nem lehet leplezni a valódi ént.

Szavakkal igen. Mikhail Baryshnikov világhírű táncművész mondta, hogy „táncolj nekem egy percet, és megmondom, ki vagy”. A testbeszéd nem hazudik. Gondoljunk csak a sámánokra vagy a dervisekre. Minden rezgés, minden rezonancia a világban, ezért jár kézen fogva zene és tánc, ezért gyógyító erejű művelni és nézni is.

Önt mi indította el ezen az úton?

Engem megszólított ez az ősi kommunikációs forma. Alapvetően egyébként színházi emberként aposztrofálom magam, színésznek is készültem. A Bodnár Sándor által jegyzett Nemzeti Stúdióba jártam, Montágh Imre tanított beszédtechnikára, Őze Lajossal, Gobbi Hildával, Sinkovits Imrével állhattam egy színpadon. Emellett hat évig klasszikus gitáron játszottam, és nagyon komolyan sportoltam, birkóztam – ami kontakttáncként is felfogható, ha úgy vesszük. Táncolni viszont későn kezdtem, tizenhat éves elmúltam, amikor először beléptem Jeszenszky Endre balettmester iskolájába. Akkor és ott rögtön tudtam, hogy megérkeztem. Egyben volt minden: sport, zene, színház, képzőművészet. Ennek több mint negyven éve, azóta elfelejtettem abbahagyni.


A fővároson kívül aztán az ország számos pontján kamatoztatta a tanultakat.

Azt szoktam mondani, budapesti és vidéki is vagyok egyszerre. A fővárosban születtem, de gyerekkorom nagy részét Dunavarsányban töltöttem. A Pécsi Balett művészeti vezetését és a Debreceni Balett igazgatását követően megalapítottam a Magyar Balett Színházat, amely független társulatként Gödöllőn működött három évig. Ezt követően Csehországba kerültem, České Budějovicében a színház részeként működött a balett-tagozat. Tudnivaló, hogy a táncművészet rendszerint mostohagyerek egy színházi tagozatként működve. Ritka az az eset, hogy egy olyan széles látókörű, holisztikusan gondolkodó prózai ember vezet egy teátrumot, mint amilyen Jiří Šesták volt. Számára is fontos volt a táncszínház, ezért szabad kezet kaptam, az én felfogásom és ízlésem szerint alakíthattam a repertoárt, és lehetőségeihez mérten támogatta a balett-társulatot. Az őt követő igazgatóval erre nem lett volna lehetőségem. Két út állt előttem: külföldön folytatom a munkám, vagy hazajövök, ami erős mágnesként vonzott.

Miért épp ide tért haza hét évvel ezelőtt?

Azt mondtam magamnak, csak akkor jövök haza, ha valami olyat csinálhatok, amit korábban nem. Azaz létrehozhatok egy önálló társulatot.

Lánglelkűen álltam hozzá, nem is mérlegeltem. Olyan várost kerestem, ahol el tudom képzelni, hogy éljek. Székesfehérváron sok időt eltöltöttem gyermekkoromban, voltak itt barátaim is, azóta pedig rengeteget fejlődött, európai szintű várossá nőtte ki magát.

Ennyi elég ahhoz, hogy az emberek befogadjanak egy addig ismeretlen műfajt?

Természetesen nem. Egy városnak gazdaságilag is erősnek kell lennie ahhoz, hogy garantálni tudja a működésünket. Ha helyesen gondolkodik egy városvezető – mint ahogy ez esetben volt –, akkor bővíteni akarja a kulturális palettát. A polgármesternek és munkatársainak felbecsülhetetlen érdeme, hogy a város kulturális intézményeként megalapították a Székesfehérvári Balett Színházat. Ennek köszönhetően olyan műfajjal gazdagodott a település, amely képes reprezentálni Fehérvárt nemcsak az országhatáron belül, hanem azon túl is. Ezen elv mentén tették önállóvá egy-két évvel előttünk a szimfonikus zenekart, ehhez csatlakozott a balettszínház megalapítása. Hatalmas előny, hogy partnerünk a Nemzeti Táncszínház, így rendre fellépünk a fővárosban is, amely nekünk könnyen elérhető. Képes beszéddel élve: cseh földből kivettünk és sikeresen átültettünk egy almafát Székesfehérvárra. Ez a fa korábban Csehországban szép termést hozott, hazai földben pedig tovább növekedhet. Egymásra találtunk a város és én, és ez egy fantasztikus házasság. Ez persze nem one-man show. A feleségem, Cristina Porres Mormeneo az egyik legnagyobb segítségem, az ő munkája szakmailag nagymértékben hozzájárul az együttes sikeres működéséhez, a színvonalhoz. Cristina társulatunk szólistája, egyúttal vezető balettmestere. Ugyanilyen fontos és kiváló munkatársam Cselle Bence, társulatunk operatív vezetője. Mellettük további négy kiváló kollégánk intézi elhivatottan az ügyeinket.

Cristina Porres Mormeneo szólista, vezető balett mester

Két házasságot is említett, amelyek a munkában összeérnek. Nem megterhelő ez a magánéletben?

Cristinával a táncművészetet és a Székesfehérvári Balett Színházat közös gyermekünknek tekintjük. Nyilván nem patetikus értelemben, mégis, ez olyan érték, amiért érdemes élni. Úgy érezzük és gondoljuk, hogy előadásaink révén létrehozunk valamit, amivel adunk a közösségnek, az embereknek. Nem konstans idillikus állapotot kell elképzelni, sokszor mi is egymásnak feszülünk, de a közös cél és érték mindig kiránt minket a nehézségekből. Ha az ember megnéz egy társulatot, rögtön érzi, még ha nem tudja is megfogalmazni, hogy egy „családot” lát a színpadon, vagy kiváló művészeket, akik egymás mellett táncolnak egy darabot. A mi esetünkben ezt meg is fogalmazta a közönség: többek között azért szeretnek bennünket, mert érzik a csapatban rejlő erőt. Fontos egy közösségben, egy városban, hogy a művészeket, akiket a színpadon látnak az emberek, a kávézókban is láthassák, és meg is szólíthassák. Én is, mi is otthon érezzük magunkat Fehérváron lassan kilenc éve.

Azt mondta nemrégiben, nehéz időket élünk, a művészet dolga az, hogy az embert visszaterelje az emberség felé. Hogyan lehet ezt a táncművészeten keresztül megtenni?

Amit most kérdez, az alkímia. A balettszínház a táncszínház legmagasabb szintjét jelenti. Két pillére van a repertoárunknak: a cselekményes balett és a táncvers. A cselekmény olyan, mint a balettórán a rúd. Először mellette állunk, aztán megyünk középre. Tehát a cselekmény a kapaszkodó, de igazából csak a felszín. Engem mindig a cselekmény mögötti dolgok érdekelnek, az, hol és hogyan forr ki a katarzis. Ezért olyan nyelven készítem a koreográfiákat, hogy a tánc, a vizuális fenomén is fejlődjön, illetve maga a látásmód is. Ehhez lassan veszem ki a cselekményt, a végén már csak táncvers marad. Mint amikor úszni vagy biciklizni tanul az ember, egy idő után már segítség nélkül is megy. Egy jó Ady-vers is ezt teszi, a befogadóból hívja elő a cselekményt vagy történéseket. Mert akkor kezd el működni a művészet, amikor érzed.

Egyszerre író, rendező, dramaturg, koreográfus – lehet mindezt egy kézben tartani?

A koreográfusi munka a legkomplexebb színházcsinálás. Megálmodni a darabot, megírni, dramaturgiát készíteni, koreográfiát, mozgást tervezni és rendezni. Sok esetben, ha a szükség úgy kívánja, és az ember tanulta is, akkor fényt is tervez. Nyolcvan százalékban a jelmez és a díszlet koncepciója is a koreográfus fejében születik meg. Nekem másképp nem is menne.

Úgy kezdte: megálmodni. Miből merít inspirációt?

Magából az életből, a fantáziavilágomból merítek, olykor egy regényből, beszélgetésből, természeti jelenségből, az utcán sétáló emberek látványából, zenéből vagy akár konkrétan egy álomból. Egy valódi művész ugyanis csupán médium, maximum társalkotó. A Teremtő, a Jóisten alkot, te pedig egy ajtó vagy, amin mindez beáramolhat és testet ölthet egy színházi előadás formájában. Ahhoz, hogy ilyesfajta médium legyen az ember, ha a tehetségét megkapta hozzá, mindenekelőtt alázatra és mélységes tiszteletre van szüksége. Akkor minél jobban ki tud tárulni az az ajtó.

Sikerült szélesre tárni az ajtót negyvenöt éves pályája alatt?

Nem szeretek értékelni, visszatekinteni. Szerintem az emberek ott követik el a legnagyobb hibát, hogy a múltba ragadva élnek. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell ismerni a múltunkat, nagyon is tisztában kell lenni vele, de nem szabad ott élni. Mert már nincsen. A múltban élő ember nem jó módon él, mert nem létezik a jelenben. Ugyanez vonatkozik a jövőre is. Túltervezzük, aztán valami egész más történik. A múlt tehát tudat alatt nem érdekel, a jövő tudatosan nem érdekel.

A jelen az egyetlen dolog, amely bár megragadhatatlan, erőd és hatalmad csakis fölötte van.

Az élet a jelen pillanatban zajlik és él, és én nem szeretek halott lenni. Inkább próbálkozom, Weöres Sándorral szólva, a teljesség felé.

Rengeteg népszerű darab szerepel a Székesfehérvári Balett Színház repertoárján, és idén tavasszal egy Testbeszéd című, két részből álló előadással bővült a tematika. „Az első rész egy korábbi darabom átdolgozása Beszélő testek címmel, amely a táncoslét mellett sok más rétegét is érinti az életnek. A másik a Törés/vonalak – Kincugi című balett. A kincugi japán eredetű szó, amely a törött kerámia arannyal való összeillesztésének művészetét jelöli. Más is eltörhet, például a lelkünk. Az a vonal pedig, amivel összeillesztjük, lehet arany, lehet a művészet, lehet a szeretet” – foglalja össze az igazgató.

További információ: https://fehervaribalett.hu/