Hogy kezdődött az egyik legjelentősebb nemzeti ünnepünk története? Mikor volt az első igazi megemlékezés? Március 15-ike kapcsán az 1860-as évet emelhetjük ki: a szabadságharc elbukása után ekkor sikerült először igazi tömegrendezvényt szervezni. Természetesen a karhatalom ellenében, aminek meg is lett a következménye: a kerepesi temetőnél volt, akit meglőttek, míg mást puskatussal sebesítettek meg.
Három héttel később viszont olyan megmozdulás következett, amit a rendőrség sem tudott feloszlatni. A március 15-én megsebesült joghallgató, Forinyák Géza belehalt a sérüléseibe, utolsó útjára pedig több tízezer ember kísérte a korabeli híradások szerint.
Bár a Bach-korszak halottas meneteként Vörösmarty Mihály temetését szokták azonosítani, ez az öt évvel későbbi esemény hasonló, hanem nagyobb méretű volt.
Április 4-ét a legtöbben a kétes megítélésű „felszabadulás ünnepével” azonosítják a mai napig. Érdemes viszont megjegyezni, hogy Forinyák temetése szintén ezen a napon történt: az önkényuralommal szembeni csendes ellenállásra pedig a kommunista diktatúra évei után is büszkén emlékezhetünk.
Március 15: mindig ez volt a jeles dátum?
Bárkit kérdezünk ma az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról, az első dátum, ami eszébe jut, bizton március 15. lesz. Elvégre ez piros betűs ünnep, ekkor vannak állami megemlékezések, az óvodában is mindenki ezen a napon készített papírból huszárcsákókat és kis kardokat.
A helyzet viszont nem volt mindig ennyire egyértelmű. Március 15. csak 1927-ben vált piros betűs ünneppé, előtte jellemzően április 11-én, az áprilisi törvények szentesítésének napján rendeztek ünnepségeket. Március 15. jelentőségéről még a szabadságharcban résztvevők sem gondolkodtak egységesen, ezt jól jelzi, hogy Kossuth az 1849-es ünnepségek alkalmával „kis pesti lármának” nevezte a történteket.
Ennek ellenére március 15. emlékét már a Bach-korszakban is ápolták. Nem véletlen, hogy 1860-ban ezt a szimbolikus dátumot választották a szervezők egy nyilvános demonstráció megtartására. Mondanánk, hogy itt egyértelműen a szabadságharcban elesett hősökről, honvédekről akartak megemlékezni, de mint később láthatjuk, a helyzet ennél bonyolultabb, eklektikusabb volt, nem véletlen, hogy a résztvevők megemlékezései több ponton széttartanak.
Azt viszont kijelenthetjük, hogy egy neoabszolutizmus elleni tüntetésről volt szó, ami természetesen összefüggött a szabadságharccal és a későbbi ellenállási mozgalmakkal. A demonstráció szervezői maguk is egy ellenállási csoportosulás voltak: abban reménykedtek, hogy az itáliai események (javában zajlott ekkor a risorgimento, vagyis az olasz egység megteremtése) farvizén forradalmat lehetne Magyarországon kirobbantani. A risorgimento talán legfontosabb fordulata, Garibaldi partraszállása be is következett két hónappal később, de utólag tudjuk, hazánkban nem sikerült ezt szabadságharcra váltani.
A megemlékezés és az ellentmondásos beszámolók
Az esemény résztvevői, szervezői közül a dualizmus kori sajtóban többen is közöltek részletes visszaemlékezéseket, közülük kiemelhetjük Csenkey Géza, Oláh Gyula, illetve Mangold Nándor nevét. Ami kitűnik belőlük, hogy a tüntetők motivációi sokfélék lehettek. Ráadásul az előbb említett három személy közül sem volt mindenki jelen a helyszínen: Oláh Gyulát március 15. reggelén letartóztatták (többek között Táncsics-művek birtoklásáért), így csak társaitól értesülhetett a történtekről. A szervezésben viszont részt vett, így hitel adható annak az állításának, hogy a szervezők (legalábbis egy részük) eredetileg nem a szabadságharcban elesett honvédek emléke előtt akartak tisztelegni:
Volt olyan lap, a melyik […] úgy mondta el az esetet, hogy az ünneplő menet a kerepesi-úti temetőbe szándékozott menni az ott nyugvó kivégzett szabadsághősök sírjának a megkoszorúzása czéljából […] Ez egy valósággal teljesen ellenkező leírás. Nem a kerepesi-úti temetőbe akartak azok menni, hanem az […] úgynevezett ferenczvárosi temetőbe, a hol Noszlopy, Jubál és Sárközy kivégzett guerillavezérek voltak eltemetve
Láthatjuk tehát, hogy a szabadságharc utáni fegyveres ellenállás vezetői szintén kiemelt helyen voltak a kortársak emlékezetében. A három gerillavezért, akik korábban a szabadságharc ügyét szolgálták (Noszlopy Gáspár például Kossuth Tolna megyei kormánybiztosa volt), még 1853-ban végezték ki.
A megmozdulás istentisztelettel kezdődött a Kálvin téri református templomban. A helyszínt viszonylag spontán választották ki, mivel tartottak a rendőri fellépéstől. A „viszonylag” szót azért szükséges idetenni, mert a beszámolók ellentmondásosak. Csenkey leírása szerint:
Március 15-én az éghez kell fordulnunk, hogy ez emlékezetes napon az Egek Urának a multakért hálát adjunk és jövőre tőle segélyt kérjünk. De hova menjünk az istenitiszteletet végezni, hisz a templomokat bezárták?
Válaszul pedig állítólag valaki a tömegben felvetette a Kálvin téri református templomot. Mangold Nándor visszaemlékezése viszont ennél nagyobb szervezettségről árulkodik: szerinte a diákok, miután a Fillinger (korábban Pilvax) kávéházban gyülekeztek, kétfelé váltak, hogy a karhatalom figyelmét eltereljék. Egyik felük a Ferenciek templomához, míg másik részük a reformátusokhoz ment, utóbbiak jártak sikerrel.
Annyi bizonyos, hogy a templomi megemlékezésre végül a Kálvin téren került sor, Mangold leírása szerint a kapu zárva volt, de a templomszolga kinyitotta a sekrestyeajtót. Természetesen a rendőrség sem volt rest: abban a beszámolók egyetértenek, hogy hamar megjelentek a helyszínen, de addigra a tüntetők már elénekelték a Himnuszt és a Szózatot.
Vérontás a kerepesi temetőnél
Itt érünk ahhoz a ponthoz, ahol az előbb említett három beszámoló teljesen ellentmond egymásnak. A méltányosság kedvéért meg kell említeni, hogy a legkorábbi közülük 27 évvel az események után íródott, míg a legkésőbbi, Oláh Gyuláé 1910-ben.
Csenkey szerint eredetileg is a kerepesi temető volt a cél, hogy a vértanúk sírjánál imádkozzanak, Mangold úgy emlékezett, hogy a ferencvárosi temető volt a végállomás, mivel meg akarták koszorúzni az 1849-es névtelen honvédek sírját, míg – ahogy láttuk – Oláh úgy mesélte, hogy a három gerillavezér előtt akartak tisztelegni.
Akármelyik verzió igaz, az bizonyos, hogy a tömeg menetközben mintegy 500 fősre duzzadt, és a kerepesi temetőnél lovasrendőrökbe ütköztek. Ez lett a végállomás. Csenkey leírásában ezután két fiatalember belopózott a temetőbe a rendőrök mögött, ahol elfogták őket. Miközben a rendőrbiztos elé vezették a fiatalokat, a tömeg biztatni kezdte őket, hogy csatlakozzanak közéjük. A karhatalom ekkor támadta meg az egybegyűlteket.
Hogy ez a beszámoló részleteiben mennyire igaz, valószínűleg sosem fogjuk megtudni – más beszámolókban ez a két fiatalember nem tűnik fel –, a rendőrség viszont egy ponton valóban megtámadta a demonstrálókat, akik erre menekülni kezdtek. Csenkey Gézát puskatussal terítették le, míg az esemény legismertebb áldozata, Forinyák Géza hátulról a térdízületébe kapott lövést.
Egy korabeli lipcsei lapban fanyar humorral így jellemezték az incidenst:
„Végre a sok vereség után nyert egy csatát az osztrák hadsereg. A pesti temető mellett. Igaz, hogy itt is már visszavonuló, fegyvertelen ifjúság közé lövetett.”
Forinyák Géza halála: legutóbb Vörösmartyt kísérték ennyien!
Forinyák szerepe azért is pikáns, mert családja a rendszer kedvezményezettje volt: ügyvéd apja Habsburg-barát nézeteket vallott, bátyja pedig vezérkari kapitány volt a hadseregben. Nem csoda, hogy Forinyák Géza titokban szökött el otthonról, hogy a március 15-i tüntetésen részt vegyen.
Sebesülése után a katonák egy lisztes zsákokkal megrakott szekérre vetették és a Rókus kórházba szállították. Az eset híre nagy izgalmat keltett a városban, olyannnyira, hogy Habsburg Albert főherceg jobbnak látta az ifjú apját magához hívatni és együttérzését kifejezni.
A 19 éves joghallgató szenvedései tizenkilenc napig tartottak, állapotáról a városi polgárság a Fillinger kávéházban értesülhetett (a diákság kedvelt gyülekezőhelye ekkoriban is), ahol bulletin formájában függesztették ki a legfrissebb híreket. A város lakóit tehát izgatták a fejlemények, dacára annak, hogy a hivatalos sajtó – nem meglepő módon – elég szemérmesen számolt be a március 15-i történtekről:
„Ez alkalommal több sebülések történtek, melyek jelentékeny lábsérülést kivéve, mind kisebb neműek.”
A Budapesti Hírlap jelentette meg ezt a beszámolót.
A „jelentékeny” sérülés után Forinyák április 2-án hunyt el, temetését két nappal később tartották. A hatalom itt is igyekezett a kedélyeket már előre csitítani: a családi gyászjelentést cenzúrázták, Prottmann rendőrfőnök közbenjárására március 15-ét nem tüntették fel benne, illetve hangsúlyosan megjelent Forinyák egyetemének „császári-királyi” jellege – tehát szándékosan nem „magyar” intézményként hivatkoztak rá.
A pesti közönség viszont tisztában volt a részletekkel, és Forinyák Géza temetésére ritkán látott tömeg gyűlt össze. Ha hihetünk a Vasárnapi Újság korabeli riportjának, a pesti lakosság mintegy negyede is részt vehetett az eseményen:
„A gyászszertartás d.u. 4 órakor kezdődött, de már 2 órakor temérdek sokaság gyűlt össze a nádorutczai 7. számu ház előtt, hol a boldogult holtteste feküdt. A néptömeg lassankint beláthatatlan sokasággá szaporodott, ugy hogy számát bizvást tehetjük 25-30 ezerre.”
Hasonló léptékű tömeg Pest utcáin ezt megelőzően csak Vörösmarty temetésére gyűlt össze – öt évvel korábban. Az üzenet hasonló volt, mint a költő halálakor: mindkét esemény a neoabszolutizmus elleni küzdelem szimbóluma lett, egy olyan szimbólum, amire április 4-én ma is büszkén emlékezhetünk.
Hazánkat egyébként nem sokkal később újabb jelentős veszteség érte. A Vasárnapi Újság a fent idézett beszámolót 1860. április 8-án tette közzé. Éppen azon a napon, amikor Széchenyi István öngyilkos lett Döblingben.
