Balatonfüreden nem kell választani a kultúra és a strandpapucs között
Egy műgyűjtő házaspár és egy derűs kisváros egymásra találása – a balatonfüredi Modern Műtárban Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit vendégei voltunk.
Menü
Szöveg: Bencsik Gábor
Aki turistaként érkezik, annak csak a pillanatnyi jelenben mutatja meg magát egy város, azzal ragadja meg vagy taszítja el magától. Ezért van, hogy ha az utazó évek múltán visszatér, más várossal találkozik, mint amit az emlékeiben őriz. A szülővárosban járás-kelés élménye egészen más, különösen annak, aki felnőve is helyben marad. A szülőváros ideje jelenbe forduló folyamatos múlt, past és present continuous, ami még a jövőt is magában foglalja.
Ülök a villamoson, kibámulok az ablakon, a szemem előtt, mint egy végtelen fi lm, futnak a város képei, és közben az jut eszembe, hogy ebben a szürke házban lakott egyik gimnáziumi tanárom, ott vettem egy jó regényt, ebben az utcában dolgoztam fél évig, ott veszett el a kisfi am alvókutyája, itt lakott egy lány, aki nagyon tetszett nekem, de sajnos az érzés nem volt kölcsönös.
Ennél is többet tud, aki együtt korosodik a településével. Ismeri, sőt érzi az egyes városrészek, az egyes utcák egyéniségét, karakterét, egészen az olyan részletekig, mint hogy egy utcának melyik oldala számít előkelőnek, és melyik, hát, kevésbé annak.
A magyar főváros pesti oldala is bővelkedik sajátos karakterű városrészekben, de a budai még tarkább képet mutat. Talán a dombok és hegyek teszik, talán a történelem, hogy a lepergő évszázadoknak annyira különböző emlékeit őrizve formálódtak Buda sajátosságai. A Bartók Béla út például a két háború közötti, rengeteg rosszat és jót magával sodró évtizedeket idézi, nem is annyira a magas bérházak stílusjegyeivel, mint inkább a hozzá fűződő emlékekkel.
Már a neve is szerencsés ennek a budai főutcának, amely egykor a Fehérvári, aztán a Horthy Miklós nevet viselte. Bartók Béla tisztelete egyetemes, számíthatunk rá, hogy az annyi utcanévváltozást látott fővárosunkban ez a név akár évszázadokig megmarad. Mégsem a klasszikus zene érzete járja át igazán ezt a széles utat, hanem az irodalomé.
Egészen biztos, hogy a Hadik Kávéháznak fontos szerepe van ebben. Még akinek nem különös kedvtelése a várostörténet, az is tudja, hogy ebben a műintézményben annak idején, a kávéház első virágkorában rendszeresen megfordult az irodalomérettségi tételeinek a fele. Mindenekelőtt Karinthy Frigyes, akiről az az anekdota járta, hogy két megálló között megállt neki a villamos, hogy a Mester ne fáradjon a gyaloglással a körtértől a kávéházig. Ide járt Móricz Zsigmond, nem véletlen, hogy a körtér az ő nevét viseli, ide járt a saját öregkora iránt már fi atalon nosztalgiát érző Füst Milán, korai haláláig a tüdőbeteg Tóth Árpád, az emigrációból hazatérő, kommunista Déry Tibor. És dehogy van vége a sornak. A kávéház vendégeiről Karinthy Márton, Frigyes unokája pontosabb leírást adott a fentieknél:
„Ott volt mindenki, aki fontos. Ott volt mindenki, aki számít. Ott volt általában mindenki.”
Ballagnánk a lassan leszálló estében az enyhe emelkedőn fölfelé, emlegetnénk a régi időket, és örömmel elnéznénk a sok fiatal lányt és fi út, akik biztosan a közeli egyetemről jöttek, ahogy nyolcvan évvel ezelőtt is. Az üzletek és presszók fénye kivetülne elénk a járdára, odabent beszélgető párok ülnének, meg társaságok.
A Szent Imre-kápolna előtt megállítanám a Mestert egy pillanatra, és elmesélném, hogy itt esküdtek a szüleim 1950-ben titokban, tizenkilenc évesen, Nyíri Tamás teológus, a Szent Imre-kollégium prefektusa eskette őket, két járókelőt hívtak be tanúnak. Igen, a szerelem, sóhajtana a Mester, én pedig azon töprengenék, hogy vajon Böhm Arankára gondol-e, a háborúskodva szeretett feleségére.
Elérnénk a Gárdonyi-szoborhoz. Erre emlékszem, mondaná a Mester, 1933-ban avatták, jó munka, szegény Géza éppen ilyen volt, amíg tönkre nem tette a betegség. Aztán odaérnénk a Hadikhoz, betérnénk, leülnénk egy asztalhoz, a Mester kávét kérne. Inná a kávét, elnézne a messzeségbe, és én nem mernék szólni hozzá, amíg vissza nem térne rám a tekintete.
Elsétálnánk a körtérig, el a Szent Imre-szobor mellett, megállnánk Móricz szobra előtt. Jó szobor ez is, mondaná a Mester, Zsiga jót nevetne, ha látná, hogy belőle is szobor lett. Visszasétálnánk a Bartók Béla útra, elnéznénk a Gellért tér felé. Hát mit szól, Mester, kérdezném, elfogad-e minket örökösöknek? Rendben van, válaszolná kis szünet után a Mester, elfogadlak, és ha hívtok, eljövök majd újra.
Egy műgyűjtő házaspár és egy derűs kisváros egymásra találása – a balatonfüredi Modern Műtárban Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit vendégei voltunk.
Egész emberi-történelmi tudásunk olyan esetleges, mint Oma elbeszélései. Bizonyos elemei összeillenek, mások nem. A képzelet által kiszínezett múlt – sőt: a jelen – egy-egy darabja néha felbukkan és fellobban, mint a láng, aztán elenyészik. Emlékek. Illatok. Kertek. Tárgyak. Könyvek. Lábnyomok. Töredékek Tihanyból.
Közel száz évvel ezelőtt Klebelsberg Kunó javaslatára alapították meg a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetet, amely számos szervezeti átalakulást és viszontagságot túlélve sikeresebben működik, mint valaha. A Hun-Ren Magyar Kutatási Hálózat alá tartozó, tihanyi székhelyű intézményben nemcsak magas színvonalú szakmai munka folyik, de egész évben várják a látogatókat is.
Apró, élénklila színű virág, kincset érő olaj. A tihanyi levendula története csaknem száz évvel ezelőtt kezdődött, egy-egy elhivatott embernek köszönhetően pedig a jövőnek is tovább íródhat. Bittmann Eszterrel, a Lavender Tihany ügyvezetőjével a Belső-tó partján lévő üzemben beszélgettünk a félsziget ikonikus növényéről.
Minden reggelt azzal a gondolattal kezd, mit és hogyan lehetne javítani a munkájában, de ismeri a megelégedettség érzését is. Ifjabb Figula Mihály életében kérdőjelek ugyan nem voltak a hivatását illetően, nehezebb megállók igen. Interjú.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
