Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Miközben az animáció segítségével varázslatos világokat visz filmvászonra, a zsámbéki Nyakas-hegyen is mesébe illő környezetet teremtett. Pálfi Zsolt, a Lengemesék, valamint a most készülő Csongor és Tünde rendezője kétszáz éves présháza mellett, állatai hangjától és madárdaltól zengő kertjében mesélt a képzelet, a képek, illetve a közösség erejéről.
Fel tudja idézni a mesével kapcsolatos első emlékeit?
Azt tudom, hogy anyukám sok mesét olvasott, és emlékszem, engem már akkor is a képek fogtak meg. Volt egy régi magyar népmesés könyv, ami teljesen elvarázsolt. Ahogy figyeltem a grafikákat, úgy éreztem, megmozdulnak. Furcsa élmény volt, mert noha tudtam, hogy ez csak a képzeletem játéka, valóságosnak tűnt.
Ha már a mesekönyvek így megragadták, milyen hatással voltak önre az animációs filmek?
A Lúdas Matyi, A dzsungel könyve és a Vuk volt az a három film, ami beszippantott. Belekeveredtem ezeknek a meséknek a világába. Ahogy néztem, nem külső szemlélő voltam, én ott léteztem. Emlékszem, miután láttam moziban a Vukot, hazajöttem, és mint egy képregényt, lerajzoltam a történetet. Tulajdonképpen a filmet visszafejtettem képekké.
Tehetséges rajzos volt már kis korában is?
A rajzhoz szerintem inkább látásmód kell, mint kézügyesség. Ez tanulható képesség, ha az ember sokat csinálja, egyre jobb lesz benne. Ha folyton fociztam volna, talán ma jó focista lennék, én ehelyett a matekfüzeteimet firkáltam tele.
Mikor kezdett a szakma iránt érdeklődni?
Apukám egyik barátja rajzolóként dolgozott a Pannónia Filmstúdióban, és egyszer elvitt oda. Amint beléptem, rögtön tudtam, hogy ott akarok maradni. Körülöttünk sürgött-forgott az összes legenda. A kilencvenes években mindenki oda járt, hiszen máshol nem lehetett filmet készíteni. Ma már van számítógép, minden rendelkezésre áll, hogy önerőből bárki bárhol animációs filmet készítsen.
Sokat változtatott a műfajon a gyorsan fejlődő technika?
Látszólag igen. De igazából mindegy, hogy papíron vagy digitális táblán alkotunk. Sokan azt gondolják, hogy a technika megrajzolja helyettünk, amit kell, de nem így van. Ugyanaz a helyzet, mint a költőknél. Nem könnyebb verset írni csak azért, mert feltalálták a számítógépet. Az eszköz csak eszköz marad.
Az imént említette, hogy ahogy belépett a filmstúdióba, maradni is akart. Sikerült?
Csatlakoztam a Pannóniához, de ahogy gyűjtöttem a tudást, úgy fogytak a lehetőségek. Korábban a televízió rendelte az animációs filmeket, de a rendszerváltozás után jó ideig nem készült szinte semmi. Az egyetlen út a bérmunka volt, hiszen az olcsó Közép-Európába csak úgy özönlöttek a megbízások. Ez idő alatt magamra szedtem azt a tapasztalatot, amiről reméltem, hogy majd tudom kamatoztatni, ha újra eljön a hazai filmek kora. Viszont nagyon hiányzott a kreatív szabadság, hogy magyar filmhez, saját ötleten dolgozhassak.
Hogy lépett ki végül a bérmunka világából?
Ezt megoldotta az idő. A kétezres évek elejére drága lett Közép-Európa is, így a bérmunka keletebbre tolódott. Itthon egyáltalán nem maradt lehetőség, mert külföldi megbízás már nem, hazai gyártás pedig még nem volt.
Akkor mi maradt?
Tulajdonképpen nem sok minden. A feleségemmel akkor költöztünk ki Zsámbékra. A Nyakas-hegyen, zártkerti övezetben vettünk egy 1800-as években épült kis présházat. Arra gondoltunk, a magunk erejéből kellene megtermelnünk, amire szükségünk van, hogy ne legyünk annyira kiszolgáltatva mindenféle áramlatnak, trendnek. Itt, Zsámbékon többen is vannak, akik ebben gondolkodtak, inspiráltuk is egymást. Mikor kiköltöztünk, a feleségem vett két kecskét, azóta folyamatosan van belőlük több-kevesebb, és hála nekik, tejből és sajtból sincs hiány. A tojásról a saját tyúkjaink gondoskodnak. Emellett van egy bárányunk, négy méhcsaládunk legelészik a kert végében, és fedezi a mézfogyasztásunkat. Aztán van még teknős, papagáj, hal… Elég nagy az élet a kertben.
Nem lehetett egyszerű megélni egy ekkora életmódbeli váltást.
Voltak kihívásokkal teli hónapok, mikor azzal kerestem pénzt, hogy kertészkedtem vagy a kovács barátomnál dolgoztam, mikor hol kelt el a segítség. Akkoriban csak a kis présház állt a telken. Szinte nomád körülmények között éltünk. Fűtés sem volt, pedig márciusban költöztünk. Helyette az egy légterű épület nagy részét egy 1827-ből származó, hat méter hosszú prés – az egyik legnagyobb az országban – foglalta el, azóta már a városnak ajándékoztuk. De nem küszködésként éltem meg ezt az időszakot, inkább a szabadság érzése hatott át. Aztán ahogy születtek a gyerekeink, bővítettük a házat. Az életünkkel együtt alakult körülöttünk a tér.
Az animációsfilm-készítés ekkoriban teljesen háttérbe szorult?
Nem teljesen, mert a költözés után a Nyakashegyi történetek lett a közös projektünk a feleségemmel, aki szintén rajzfilmesként dolgozott akkoriban. Mikor letelepedtünk itt, annyi minden történt velünk, adta magát, hogy megörökítsük őket. Lackfi János a családjával valamivel korábban költözött ide, átérezte, miken megyünk keresztül, így versbe szedte a kalandjainkat. A zenét a szintén helyi Keresztes Nagy Árpád írta az általunk képpé formált kis epizódokhoz, így született meg a Nyakashegyi történetek rajzfilmsorozatunk, ami nagy karriert futott be Zsámbékon. Egyfajta kultuszfilm lett, már több korosztály felnőtt rajta. Van egy kis közösségteremtő, identitásformáló ereje. Az itteniek büszkék rá, hisz helyiek készítették, és róluk is szól.
Rögtön szerves részei lettek a zsámbéki közösségi életnek?
Azért óvatosak voltunk, hiszen az elsődleges célunk az volt, hogy kijöjjünk a zsúfoltságból, a nyüzsgésből a térbe, a csendbe. Szerettük volna, ha a gyerekeink más környezetben nevelkednek, mint ahol éltünk. Emiatt kellett egy-két év, hogy belekeveredjünk minden jóba. Utána azonban gyorsan magával ragadott a légkör. Itt szerencsére mindig bőven vannak, akik élvezik, hogy lehet tenni a helyért. A zsámbéki baráti kör éveken keresztül szervezte a napfordulós hagyományőrző összejövetelt, ezen rendszeresen kemencét fűtöttem. A katolikus gyülekezet minden évben búcsút rendez és pünkösdi királyt választ, a rendezvény szervezését általában a feleségem vállalja el, én segítek neki. A kedvenc programom a templomfutás. Rengetegen kijönnek a babakocsisoktól az ovisokon át a profikig a minden korosztálynak megszervezett futamokra. A rendezvény mindig egy beteg zsámbéki lakos gyógyulásának a finanszírozását segíti. Én filmklubok és filmes táborok szervezésében igyekszem visszaadni abból, amit a helytől kaptunk. Ezek az események hozzátesznek ahhoz, hogy otthon érezzem magamat. Az itt szerzett ismeretségekből, barátságokból pedig több szakmai kapcsolat is lett. A Lengemesék című filmemhez például a szintén helyi Fejér Simon szerezte a zenét.
Az animációt mindenki gyerekműfajként skatulyázza be, pedig egyáltalán nem az. Bármi lehet animáció, ami képzőművészet, és megmozdul” – vallja Pálfi Zsolt
A Berg Judit Lengemesék című könyvéből készült filmmel szerzett nevet magának. Mi inspirálta az elkészítését?
Azt láttuk, hogy az öt-hat éves gyermekeknek nem készülnek mozifilmek, a szülők mégis elviszik ezt a korosztályt is moziba, jobb híján olyan filmre, ami nem neki való. Ráadásul az amerikai filmipar elképesztően pénzközpontú. A készítők pontosan tudják, hogy a gyereket a szülők viszik moziba, így igyekeznek olyan filmet csinálni, ami őket is leköti. Ennek azonban sokszor olyan rajzfilm az eredménye, ami nem veszi figyelembe, hogy egy gyereknek gyereklelke van. Mi ezt látva alkottuk meg a Lengemeséket. Az egész estés moziélményt kifejezetten az ovis és kisiskolás gyerekeknek álmodtuk meg. Ezért nem is vártuk, hogy nagy sikere lesz. Mi csodálkoztunk a legjobban, amikor a külföldi fesztiválokról elkezdte hazahordani az elismeréseket. A Lengemesékből két rész készült, és mindkettő több mint tíz díjat kapott. A Chicagói nemzetközi gyermekfilmfesztiválon mind a szakmai, mind a gyerekzsűrinél második helyet szerzett.
Mivel tudott így kitűnni a mezőnyből?
A szakmának és a gyerekeknek tetszett, hogy ez valami más. Nagy szabadságot ad az embernek, ha nem a pénz az elsődleges szempont. Kis költségvetésből – mint ahogy a Lengemesék is készült – nehéz dolgozni, de egyben felszabadító is. Kísérletezésre, kreatív gondolkodásra sarkall. A nagy költségvetésű filmnél nagy a nyomás, a sajtófigyelem, mindenki hajlamos negatív előítélettel beülni a moziba, és ezt az alkotók már a munkafolyamatok közben sem tudják kizárni a fejükből.
Ezt a nyomást érzi a most készülő Csongor és Tündénél is?
Igen. Dargay Attila már 1973-ban meg akarta filmesíteni Vörösmarty Mihály művét, volt forgatókönyve és figuratervei is, de elakadt a folyamat. Ezek a tervek kerülhettek végre elő a fiókból, hogy 2024-re film legyen belőlük. Dargay Attila egyik utolsó tanítványával, Máli Csabával közösen rendezzük, az ő kezében is benne van még valami a mester vonalvezetéséből. Ketten együtt a profi csapatunkkal talán fel tudunk érni a feladathoz. De nincs könnyű dolgunk, hiszen két legendának kell megfelelni.
És közben a kornak is.
Ami pláne nehéz. Eleve minden területen vita övezi a régi dolgokhoz nyúlás módját. Az ilyen ügyekben pedig a maga logikája mentén mindenkinek igaza van. Gondoljunk csak a zsámbéki romtemplom kérdésre. Hozzá szabad nyúlni? Fel lehet újítani? Vagy hagyni kell, hogy az idő leszámoljon vele? A filmnél ugyanezek a dilemmák. Használjuk kizárólag az eredeti szöveget? De akkor az érhetőséget, élvezhetőséget fogják számonkérni rajtunk. Maradjunk pontosan az ötven éve elkészített figuraterveknél? Akkor viszont meg fogjuk kapni, hogy egy retró filmet készítettünk, ami a fiatal generációnak nem fogyasztható. És az is biztos, hogy ha Attila még élne, és vászonra vihetné a filmet, nem úgy csinálná, mint a hetvenes évek elején tette volna. Azt a célt tűztük ki tehát, hogy olyan filmet alkossunk, amely a gondolatiságukra épülve tiszteleg Vörösmarty és Dargay előtt, és amit a mai gyerekek és ők is örömmel néznének.
A Nyakas-hegyen, amelyet régen szőlő borított, még ma is sokan borászkodnak. „Ideköltözésünkkor a falu hivatalos nyilvántartásában nem szerepelt ez a présház – emlékszik vissza a filmrendező –, mikor kijöttek ellenőrizni, azt goandolván, hogy mi emeltük az épületet, elég volt megmutatnunk a konyhában álló prést, amivel egykor a fél hegy préseltette a szőlőjét, és benne az 1827-es évszámot. Ez meggyőzőbb volt, mint bármifajta dokumentum”
Mivel jár egy ilyen rendezői feladat?
A rendező egyrészt lefordítja a gondolatokat az animációs film nyelvére, másrészt összefogja a csapatot. Egy animációs filmen nagyon sokan dolgoznak: animátorok, képesforgatókönyv-rajzolók, kulcs- és fázisrajzolók, rajzolók, kifestők, hátteresek, szinkronszínészek. Ez hatalmas csapatjáték, amellyel rengeteg apró alkotóelemből két-három év alatt egy univerzumot teremtünk. Ám ahhoz, hogy ez jól működjön, a rendezőnek jó emberismerőnek kell lennie, fel kell tudnia mérni, ki miben a legjobb. Érdekes például, hogy az animátorhoz közel álló karakterek már a külsőségekben is megmutatkoznak.
Ezt hogy érti?
Egy testesebb férfi jobban fog mondjuk mackót animálni, mint egy apró termetű lány. A Csongor és Tündéből Tünde karaktere is akkor lett igazán szép, nőies, könnyed, mikor egy hölgy kollégának adtuk át a tervezést. Az ő lelkében, személyiségében, kezében benne van az, amit át kell ültetni a karakterbe. Az ember valahogy tudattalanul kicsit mindig magát rajzolja.
Érdekes, hogy az animációsfilm-készítés egyszerre magányos és mégis csapatmunka.
És nem csak ebben kettős. Például egyfelől határtalan műfaj az animáció: bármit meg lehet álmodni, és azt meg lehet valósítani. Egy játékfilmben a helyszínek, a színészek jelleme, karaktere azért gátat szab a lehetőségeknek. Itt minden a fantázia szárnyalásán múlik: ha a szemünk előtt egy hatszemű ember jelenik meg, akkor azt kreáljuk meg. A maga valóságában ez reális lesz. Eközben jó megfigyelőnek is kell lenni. Érteni kell a fizika törvényeit, a gravitáció működését, tudni kell megfigyelni a fény esését, azokat az apró vonásokat, mozdulatokat, amelyek karaktert adnak egy embernek.
Mi segít ötleteléskor abban, hogy igazán szabadjára tudja engedni a fantáziáját?
Nekem az idő. Ha van terem és időm forgatni a belső képeket, rajzolgatni, napokon át vissza-visszatérni egy ötlethez, akkor egyszer csak megtalálom, amit keresek. Vagy ha el tudok merülni valami olyan tevékenységben, ami az agyam más területét veszi igénybe, például a kertet vagy az állatokat gondozom, olyankor is sokszor születik valami. A teremtett és az animált világ szépen kiegészíti egymást bennem, még ha ez a kettősség nem tudatos is. A tudatosság, a dolgokhoz való ragaszkodás nem jellemző rám. Inkább hagyom formálódni a dolgokat, és örülök annak, ahogy alakul.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
