Péter–Pál napját az aratás kezdeteként tartják számon, a népi megfigyelés szerint ugyanis ezen a napon szakad meg a búza töve. Számos településen azonban dologtiltó nap volt a két apostol emlékünnepe, egy-két kaszasuhintást – mintegy próbaképpen – még ezeken a területeken is végeztek. Az aratáshoz kapcsolódó népszokások mellett Péter–Pál-napkor hagyomány volt a tűzugrás és más tűzhöz kapcsolódó rítusok is, amelyre Jankovics Marcell a következő magyarázatot adja Jelkép-kalendáriumában:
„A szalma, égő szalma a Napnak („aki” gabonaisten is volt eleink szemében) az arany sugarait szimbolizálja, s azért az úton gyújtják meg, mert aratás kezdetén a Nap az égi Szalmásúton jár.”
Az ezen a napon gyújtott máglyát elődeink Péter-Pál tüzének nevezték és átugrották, körültáncolták, csakúgy, mint a Szent Iván éjszakáján rakott tüzet.
Ki volt Péter és Pál?
„Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen / Megárulni egy gyékényen” – írja Arany János A fülemile című versében. De vajon miért tartjuk ugyanazon a napon a két szent emlékünnepét? Legendáik hagyománya szerint mindketten Néró keresztényüldözése idején, 67. június 29-én szenvedtek vértanúságot.
Jézus elsőként fogadta a tanítványai közé a halász Simont. A Péter nevet adta neki, amelynek jelentése kőszikla, hogy mint sziklára alapozhassa rá anyaszentegyházát, és neki adta a mennyország kulcsait. Péter legendájából megtudjuk, hogy a keresztényüldözés során először menekült Rómából, de megjelent előtte Jézus. Mikor Péter megkérdezte tőle, hogy hová tart, Jézus azt felelte, visszamegy Rómába, hogy újra megfeszítsék. Ezután Péter önként vállalta a mártíromságot, és saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mert nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus.
A Benjámin törzséhez tartozó Saul római polgárnak született, neveltetése során jelentős műveltségre és vallási tudásra tett szert. A farizeus ifjú a keresztények megrögzött üldözőjévé vált, mígnem Jézus megjelent neki, mikor Damaszkuszba indult, hogy törvény elé állítsa az elfogott keresztényeket. Jézus azt kérdezte tőle, hogy miért üldözi őt. Saul megvakult – a valódi megtéréshez szembe kellett néznie múltjával, mindazzal, amit addig elkövetett. Mikor erre képes volt, visszanyerte látását, és lánglelkű keresztény hittérítővé vált. A keresztényüldözés során elfogták, és Rómában fejezték le, a legenda szerint három forrás fakadt a földből, ahol feje földet ért.
Milyen összefüggések vannak a két apostol legendája, az aratás kezdete és az Orion csillagjegy között?
Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában összefüggésekre mutat rá a két szent legendája és emléknapjuk dátuma között. Péter a kőszikla, akire az anyaszentegyház épül, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat, a szikla kapcsán pedig Jankovics Marcell a nyári napfordulót jelképező „fényhegyekre” gondol, melyeken valóban nem vesznek erőt a „pokol kapui”. Nem véletlenül vált az aratás kezdőnapja Péter és Pál ünnepévé: az égi Szalmásutat, amelyen ekkor jár a Nap, Szent Péter pálcájának is nevezték.
„Péter–Pál napja és az aratás kezdete közti nyilvánvaló kapcsolat azt jelzi, hogy azok, akik az Orion övének e neveket adományozták, tudtak arról, hogy ekkortájt a Nap az Orion felett jár (látni a Nap vakító fénye miatt nem láthatták), és ezt számon is tartották” – mutat rá Jankovics Marcell.
Aratási szokások és hiedelmek
Elődeink az aratást imával kezdték: Jézushoz fohászkodtak segítségért, letérdeltek, keresztet vetettek, kalapot emeltek, az aratáshoz használt eszközöket pedig a pap megszentelte. Az aratás közösségi munka volt, amelyet kézi erővel végeztek, és a különböző részfeladatok egymásra épültek. A férfiak jellemzően kaszáltak, az asszonyok inkább sarlóval arattak, a marokszedők a levágott gabonát szedték össze, amit a kévekötők egybekötöttek, hogy kévehordók összegyűjthessék a kötélteregetők segítségével. Az aratáson dolgozók egy-egy búzaszálat kötöttek a derekukra, amelynek egészségvarázsló erőt tulajdonítottak: így akarták megelőzni a nehéz munkával járó derékfájást.
A legkorábban learatott búzaszálakat a tyúkoknak adták egészség- és termékenységvarázsló céllal. Az elsőként learatott gabona szalmáját egy játékra is használták: az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját megkötözték vele, de borral, pálinkával kiválthatta magát. Az aratás végéhez is számos szokás kapcsolódott, például a legutolsó gabonát egy kis területen nem aratták le, ezzel kívánták biztosítani, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Erre szokás volt azt mondani, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Az utolsó kévéhez is különböző hiedelmek kötődtek, ezért azt félretették, és karácsonykor az ünnepi asztal alá helyezték, hogy a jövő évi jó termést és bőséget biztosítsák, majd magjait a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak. Az utolsó kalászokból aratókoszorút formáltak, és a mestergerendára kötötték, hogy vetéskor kimorzsolhassanak belőle néhány szemet, amit a vetőmag közé keverhetnek. Aratókoszorút a legszebb kalászokból készítettek, és ünnepélyes menetben vitték végig a falun, miközben a falubeliek termékenységvarázsló céllal az elhaladó tömeget vízzel meglocsolták. A résztvevők ekkor már jó hangulatban voltak, énekeltek, majd az aratási ünnepséget vidám lakomával, tánccal zárták.
Kiemelt kép forrása: MTI
