Majdnem kitört a harmadik világháború, és alig tudtunk róla

Mi történik, ha kitör a harmadik világháború? Nekünk ez a kérdés már nagyon távolinak látszik, még akkor is, ha biztonságpolitikai megfontolások egyre nagyobb hangsúllyal jelennek meg újra a közbeszédben. 1962-ben viszont más volt a helyzet: mintegy két hétig tényleg úgy látszott, hogy küszöbön áll az újabb világégés. Ráadásul atomfegyverekkel, két szuperhatalom között! Nehéz megmondani, mi lett volna a végeredménye egy ilyen konfliktusnak, de valószínűleg sokak fejében átfutott a gondolat: lehet, hogy néhány napon belül a baktériumokig bombázzuk vissza az élővilágot.

Bár a köztudatban úgy maradt meg ez az esemény, mint az a pont, amikor a világ két hétig rettegett, a valóság ennél sokkal kevésbé drámai. Pontosabban fogalmazva: másképpen drámai. Amikorra a közvélemény értesülhetett az eseményekről, a nagypolitikai válaszok már úton voltak. A legforróbb pontokon a sajtó gyakorlatilag egyáltalán nem számolt be az eseményekről. És ez nem csak hazánkra és a keleti blokkra igaz: Kennedy elnök is keresztülvitte az amerikai újságírókon, hogy ne lépjenek, amíg ő nem lép.

Magyar sajtó a válság közben: fókuszban a szocialista tudományos eredmények

A politikai helyzet persze nálunk az 1956-os forradalom miatt egyébként sem volt egyszerű. Az 1962-es év még a korai Kádár-korszak vége: a rendszer ekkoriban konszolidálódott, még nem hirdettek általános közkegyelmet, de már megfogalmazódott az „aki nincs ellenünk, az velünk van” gondolata. A nemzetközi hírek tálalása viszont egyértelműen a Szovjetunió narratívájához igazodott.

Így érkeztünk el 1962. október közepéhez. A rakétaválságot e hó16-ától szoktuk számolni, amikor is az amerikai elnököt értesítették: bizonyítást nyert a gyanú, hogy a szovjetek nukleáris fegyvereket telepítenek Kubába. Az amerikaiak ezt érhető módon közvetlen fenyegetésnek érzékelték, hiszen egy esetleges atomtámadás könnyedén elsöpörhette volna egész Floridát. A krízis 28-áig tartott, Hruscsov ekkor egyezett bele, hogy leszerelje a rakétákat.

Van tehát tizenhárom napunk, amikor küszöbön állt a harmadik világháború. Hazánkban viszont a nagyközönség először csak 24-én – vagyis négy nappal a krízis vége előtt – értesült a helyzet súlyosságáról. Mivel volt elfoglalva a magyar külpolitikai tudósítás? Az az igazság, hogy a krízis árnyékában sok olyan hidegháborús esemény történt, amit mára teljesen kitakart a rakétaválság. A válság előtti napokban (október 13-án) avatták fel például a Barátság kőolajvezeték magyarországi szakaszát, Fock Jenő elvtárs, akkoriban a Minisztertanács elnökhelyettese, kimerítő beszédét ennek örömére címoldalon hozta a Népszabadság.

Ez a vezeték nem véletlenül nyerte el a Barátság elnevezést. Valóban, e mű kifejezi, jelképezi a szocialista országok népeinek testvéri barátságát, közös célok megvalósítására irányuló lelkes szellemi, fizikai munkáját, minden nehézséget legyőzni tudó együttműködését.

Természetesen az egész kérdés mélyen összekötődött a szocialista országok tudományos fejlődésével, amelynek központjába a vegyipart állították – ehhez is szükséges volt a vezeték megléte. A szocialista blokk tudományos fölénye kedvelt téma volt a sajtóban, a válság idején több olyan címlapot találunk, amely vagy a szovjet kutatási eredményekről számolt be (például új kozmikus hordozórakétákról), vagy a Szovjetunió gazdasági sikereit mutatta be.

Hős észak-jemeni harcosok és békeszerető keletnémetek

A nemzetközi hírek emellett olyan eseményeket mutattak be mint a jemeni konfliktus. Az Arab-félsziget déli csücskén elhelyezkedő államról a közelmúltban is sokat hallhattunk, például a huszik terrorcselekményei miatt. A mostani polgárháborús helyzet gyökerei részben szintén ebben az időszakban keresendők: Észak-Jemenben egy köztársaságpárti lázadás indult el 1962 szeptemberében a király ellen. A magyar sajtó pedig örömmel számolt be arról, hogy a szovjetek által is támogatott köztársasági erők milyen sikereket érnek el (végül egyébként a polgárháborút is ők nyerték nyolc évvel később). Október 17-én például ezt olvashatták címlapon a polgárok:

A legújabb jelentések szerint a jemeni köztársasági csapatok újabb katonai sikereket értek el. A köztársaság védelmére a törzsek honvédelmi tanácsot állítanak fel. A kormány hozzáfogott az ország gazdasági életének rendezéséhez. […] Nyilatkozott Bajdani miniszterelnök-helyettes is. Kijelentette, hogy hozzáfognak egy kétéves fejlesztési terv megvalósításához. Ezt a tervet még a forradalom győzelme előtt kidolgozták, de a trónra lépett Mohamed király nem fogadta el.

A külpolitikai híradásokból természetesen az amerikaiak sem maradhattak ki ezekben a napokban. A Népszabadság például megemlékezett arról, hogy Kennedy kampánykörútjának egyik állomásán „kommunistaellenes hisztériát szít”. A helyzetleírást egyenesen a szovjet TASZSZ hírügynökségtől szemlézték:

Képesnek kell lennünk arra, hogy idővel magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést, amikor erre lehetőség adódik Lengyelországban és a többi vasfüggöny mögötti országban.

A kommunistaellenes hisztériának pedig egy másik leképeződése a nyugat-berlini helyzet ábrázolása. Ne feledjük, hogy a berlini fal akkoriban még alig több mint egyéves volt, Kennedy pedig a következő évben mondta el azon beszédét, amiben elhangzott a legendássá vált „Ich bin ein Berliner” kijelentés. E helyszín is tehát a hidegháború egyik kiemelt konfliktuspontja volt akkoriban. A magyar külpolitikai hírekben természetesen úgy tűntek fel az amerikaiak, mint egyfajta agresszív, paranoid hatalom képviselői, akik akár másnap kirobbanthatnák a harmadik világháborút. Ezzel szemben a szocialista blokk országait higgadtnak és békeszeretőnek ábrázolták, mint ez az alábbi október 18-ai cikkből is látszik:

McNamara hadügyminiszter után hidegháborús hangnemben nyilatkozott Berlin kérdéséről McGeorge Bundy, Kennedy elnök külpolitikai tanácsadója is, aki kijelentette, hogy az Egyesült Államok szükség esetén nukleáris fegyvereket is igénybe vesz „nyugat-berlini jogainak védelmére”. […] Ulbricht [az NDK pártfőtitkára] megismételte az NDK kormányának azt a javaslatát, hogy mindkét német állam mondjon le az atomfegyverek birtoklásáról, és ne helyezzenek el atomfegyvereket Németország területén.

Amikor megérkeznek a hírek a kubai rakétaválságról

Ilyen és ehhez hasonló nemzetközi hírekkel találkozhatott a válság napjaiban az átlag újságolvasó Magyarországon. A kubai események súlyosságáról az első híradás csak október 24-én, szerdán jelent meg. John Fitzgerald Kennedy elnök két nappal korábban tájékoztatta az amerikai nemzetet, hogy Kubában „támadó rakétákat” fedeztek fel, ezért blokádot rendelt el – amit ő egyébként óvatosan csak „karaténnak” hívott, hogy formálisan elkerülje a háborús helyzetet –, nehogy további fegyvereket tudjanak beszállítani az országba. A Népszabadság természetesen amerikai agresszióként számol be a helyzetről: a nemzetközi jog megsértésének nevezi az amerikaiak blokádját (igen, Magyarországon nem kellett tartani attól, hogy ezt a fogalmat használják).

Az Egyesült Államok mozgása itt is ugyanabba a narratívába illeszkedik, mint amit már a nyugat-berlini kérdésnél is láttunk: a forrófejű nyugatiak megint a tűzzel játszanak! Nem véletlen, hogy a címlapon szereplő újságcikk is a Játék a tűzzel címet viseli.

Súlyos és a világ békéjére veszélyes helyzetet teremtett az amerikai kormányzat legújabb Kuba-ellenes kalandor cselekményével. Kennedy elnök hétfő éjszakai televíziós beszédében bejelentette a Kuba elleni tengeri zárlatot. A blokád tipikusan háborús aktus.

Sőt, a hazai sajtó ennél is továbbment: az amerikai lépést egyenesen kalózkodásnak nevezte, amit a legnagyobb nemzetközi szervezet, az ENSZ több tagja is elítél.

Az Egyesült Államok arcátlanul lábbal tiporva az államközi magatartás nemzetközi normáit és az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányának elveit, jogot formál magának arra – és ezt be is jelentette –, hogy a nyílt tengeren megtámadja más államok hajóit, vagyis kalózkodással foglalkozzék.

Arról persze a hazai sajtó többnyire szemérmesen hallgatott, hogy ennek a konfliktusnak részben az az oka, hogy a Szovjetunió az amerikai partok közvetlen közelébe telepített nukleáris fegyvereket. Október 24-től viszont arra nem lehet panaszunk, hogy a témát megfelelő helyiértéken kezelte-e a magyar sajtó: az eseményekről mindennap címoldalon számolt be. Az, hogy itt a Szovjetuniónak is felelőssége lenne, természetesen kevéssé merült fel. Az egyszeri újságolvasó szinte meglepődve tapasztalhatta, hogy október 30-án arról számol be a Népszabadság, hogy az amerikaiak feloldják a blokádot, mivel Hruscsov – a világ békéjét szem előtt tartva – beleegyezett abba, hogy cserébe leszereli a szovjet fegyvereket. Milyen fegyvereket? – tehette volna fel a kérdést a naiv magyar újságolvasó. Ezekről ugyanis meglehetősen kevés szó esett odáig. És ha szó is esett róla: az újságírók általában ügyeltek rá, hogy a nukleáris, vagy az atomfegyver kifejezéseket kerüljék:

Az utóbbi 48 órában a szovjet és az amerikai kormányfő között történt levélváltások nyomán enyhült a Kuba körül kialakult feszültség. Kennedy elnök Hruscsov elvtárs korábbi levelére válaszolva vasárnapra virradó éjjel közölte: a Kubában levő szovjet fegyverek kivonása esetén kötelezettséget vállal az érvényben levő blokád gyors megszüntetésére és annak szavatolására, hogy nem éri támadás Kubát.

A rakétaválság tehát így zajlott a magyar olvasók szeme előtt: először hallgatás, aztán pedig hirtelen felgyorsuló események, amelyben az Egyesült Államok az agresszor, a Szovjetunió pedig a béke barátja – arról pedig nem tudtunk, hogy nukleáris fegyverek lettek volna Kubában. Az egykori keleti blokk egyik országában élve: minket ez talán kevésbé lep meg. A tisztesség kedvéért viszont röviden be kell számolni a másik oldalról: itt jön ugyanis a dupla csavar! Az Egyesült Államokban ugyanis szintén ritkán látott propagandatevékenység folyt.

És egy amerikai mit tudott erről: sokáig épp annyit, mint egy magyar…

Így igaz, az amerikai sajtó szintén elég szemérmesen kezelte a helyzetet egészen addig, amíg október 22-én hétfőn Kennedy elnök be nem jelentette a blokádot. Ennek az oka pedig nem a teljes hírzárlat volt: sok újságíróhoz eljutott a füles, hogy rakétákat detektáltak Kubában. John Fitzgerald Kennedy viszont az az amerikai elnök volt, aki – valószínűleg csak Theodore Roosevelttel összevethető szinten – kiválóan értett a média kezeléséhez.

Ennek egyik oka, hogy maga is dolgozott a szakmában, hogy mást ne mondjunk: 1945-ben a potsdami konferencián a Hearst médiatársaság tudósítója volt. Amit pedig a rakétaválság idején csinált, a személyes imázsa építése szempontjából csúcsteljesítmény. És közben az emberiség is megmenekült a harmadik világháborútól.

Az elnökre jellemző stratégia volt a „jutalom és büntetés” (ahogy az angol mondja: „carrot and stick”) alkalmazása az újságírókkal szemben. Szívélyes viszonyt ápolt velük, vacsorákra, háttérbeszélgetésekre hívta az egyes lapok munkatársait, illetve exkluzív interjúkat ígért nekik, így a hírversenyben a kiválasztottak elsőként közölhették a világpolitika legfontosabb döntéseit. Ez pedig rendszerint addig tartott, ameddig nem írtak le valami kompromittálót az elnökről: onnantól Kennedy elzárkózott az adott laptól.

Hogy Kennedy mozgását megértsük, kettő dolgot fontos tudnunk. Egyrészt az elnök éppen csak túl volt legnagyobb politikai kudarcán, ami szintén Kubához kötődött. A disznó-öbölbeli inváziós kísérletet, amely során amerikai támogatással Castro-ellenes kubai csapatokat küldtek a rezsim megdöntésére, a helyi kormányerők pillanatok alatt lesöpörték – köszönhetően többek között a szovjet hírszerzés információinak. Ez 1961-ben történt, Kennedy pedig a kudarc miatt nem kis részben a sajtót tette felelőssé, ahogy mondta:

Amerika ellenségei a hidegháborúban úgy gyűjthettek információt a fedett akciónkról, hogy elolvasták az újságokat.

A kijelentés persze rendkívül túlzó, az elnök arról szeretett megfeledkezni, hogy a művelet kudarcához nagyban hozzájárultak a saját hibás döntései: kezdve azzal, hogy túlértékelte a kubai lakosság szimpátiáját az Egyesült Államok felé egészen odáig, hogy kapkodva jelölt ki egy nem túl alkalmas helyszínt a megszálló csapatok landolására. Mindenesetre ez nem változtatott azon a helyzeten, hogy egy hasonló blamát a politikai imázsa valószínűleg nem élt volna túl. Ez pedig különösen fontos, hiszen a rakétaválság idején az amerikai nemzet éppen a félidős választásokra készült.

Kennedy imázsépítése közben megmenekül a világ is

Kennedy vigyázott is arra, hogy a nyilvános szerepléseivel se utaljon arra, hogy mennyire súlyos helyzetről van szó. A kampánykörútjait nem mondta le, a szovjet nagykövettel pedig az előre egyeztetett ütem szerint találkozott. Látszólag október 16. és 22. között minden rendben volt. Azonkívül, hogy ez idő alatt volt mód háttértárgyalásokra, az elnöki kommunikációs csapat is kidolgozhatta a megfelelő tálalást.

A sajtó persze nem volt teljesen fogalmatlan, de Kennedy igyekezett elzárni az információs csapokat. Az elnök attól sem riadt vissza, hogy az újságírókkal egyenesen beszélje meg: nem szeretné, ha publikálnák a sztorit. James Restonnak, a The New York Times washingtoni szerkesztőségvezetőjének például a következőt mondta:

Tudja mit tervezek? Blokádot fogok elrendelni, blokádot minden szovjet szállítmány ellen Kubába. Ha önök leleplezik a tervemet, vagy leírják, hogy rakátékat fedeztünk fel Kubában, Hruscsov földig verhet minket.

Az újságírók végül nem mozdultak, egyedül a The Washington Post szellőztetett meg néhány információt október 21-én, de az elnök másnap már beszédet mondott, a titok kiderült: valóban „támadó” – erre még visszatérünk – rakétákat fedeztek fel Kubában, az elnök pedig blokád alá vette az országot. A pánik persze az Egyesült Államokban is elszabadult: vannak híradások arról, hogy egyes szülők nyakörveket vettek a gyermekeiknek, hogy könnyebben azonosíthassák őket, ha elkeverednek, amikor menekülni kell az óvóhelyre, vagy ha esetleg elhunyna a nukleáris háborúban.

Kennedy innentől olyan imázst épített fel magának itt, amit a történészek is csak bő húsz évvel később kezdtek felülvizsgálni. Az elnök alakja úgy maradt meg az emlékezetben, mint aki a legnehezebb órában határozottan beleállt a szovjetekkel szembeni konfliktusba, az agresszorokat pedig végül a blokáddal sikerült annyira elrettentenie, hogy kivonják a veszélyes eszközöket az országból. Az ördög viszont, mint mindig, akkor is a részletekben rejlett.

Egyrészt az amerikai elnök a sajtó segítségével mindent megtett azért, hogy a szovjet szándékot agresszívnek állítsa be. Bár tény, hogy Hruscsov nukleáris fegyvereket telepített Kubába, semmilyen információ nem támasztja – és akkoriban sem támasztotta – alá, hogy ezeket támadó céllal akarták bevetni. A fegyverarzenálnak – mint az atomfegyvereknek általában – itt is elrettentő célja volt: az Egyesült Államok ne próbáljon még egyszer puccskísérletet végrehajtani a szovjet érdekszféra ezen országában. Márpedig – tekintve, hogy a disznó-öbölbeli konfliktus egy évvel korábban történt – a szovjet fél joggal feltételezte, hogy az amerikaiaknak lehetnek még hasonló tervei.

Ezenkívül érdemes kiemelni, hogy Hruscsov nem egyoldalúan vonta ki az atomfegyvereit Kubából. A titkos amerikai–szovjet tárgyalások dokumentumait csak az 1990-es években tárták fel a kutatók: ezekből kiderült, hogy cserébe az amerikai fél is megígérte, hogy a rakétáit kivonja Törökországból. Ez utóbbi viszont fél évvel később történt meg, így a sajtó már nem feltételezett közvetlen kapcsolatot a két esemény között.

A kubai rakétaválság tehát valóban rettentően ijesztő eseménye a történelemnek. Érdekessége, hogy azon ijesztő események közé tartozik, amelyek éppen akkor a voltak legfélelmetesebbek, amikor még senki nem tudott róluk semmit.