Ezt a könyvet (Emlékeim – A rendszerben. Szeretetben. Az én életemben) nem fogják óriásplakátokon hirdetni. Azok a szerencsések, akikhez mégis eljut, többet kapnak egy nagymama visszaemlékezéseinél, többet családtörténetnél és néprajzi ismereteknél. Egy szétzilált, túlfogyasztó, mértéktelen világban, a klímaválság dübörgése mellett gondolkodhatnak el azon, hogy nem olyan régen az emberek még tudták, hogyan érdemes élni.
Juszkóné Molnár Éva leginkább az unokái kedvéért írta le élete (és különös részletességgel gyermekkora) világát. Egy szépen működő, biztos megélhetést adó parasztgazdaságét, amilyeneket az ötvenes években mind felszámoltak, félresöpörve azt a tudást, tartást és hagyományt, amire épültek.
Egy felnőtt asszony írta meg a kisalföldi Nicken megélt gyerekkorát, de egy gyermek mindent megfigyelő szemével rögzítette a látottakat. Disznóvágás, lekvárfőzés, aratás, kenyérsütés, az évszakok változása, karácsony és húsvét, a falu rendje és világa.
Az önellátás biztonsága, egy olyan rendszeré, amely a hústól a mézig megtermeli az ennivalót, és szinte valamennyi eszköz, még a cirokseprű is kikerül belőle.
A szaloncukor, a mosószappan, a kalács, még a fagylalt is otthon készül, garantáltan kézműves, nincsenek bennük ismeretlen eredetű adalékanyagok, amikről néhány év múlva derül csak ki, hogy mérgezők.
Régóta tudjuk, milyen sokrétű tudása volt egy parasztembernek, mennyire értette az időjárás jelzéseit, meg tudta munkálni a fát, felvette a küzdelmet a kártevőkkel, és pontosan tudta, hogy nemcsak a családjáért, de a tágabb közösségéért is felelősséget kell vállalnia. A szomszéd tehenét Nicken nem hagyták megdögleni – a Manci nevűt különösen nem, hiszen elképesztően okos jószág volt –, mindenki megkapta azt a támogatást, ami járt neki. A munka és annak eredménye kézzelfogható közelségben maradt, ezért az emberek nem érezték kiszolgáltatottnak magukat.
A gyerekek megtanulták, mi az élet, mi a halál, nem kímélték őket a veszteségtől, hogy azután speciális mesekönyvekkel keljen őket rávezetni a világ legtermészetesebb dolgaira, a születésre és az elmúlásra.
Megismerték az igazi ünnepek örömét, és azt is megtanulták, hogy gémeskútnál itatáskor meg a robogó szekerek mellett vigyázzanak magukra.
És azt is, hogy nem szólhat minden róluk. Tapasztalódtak, felfedeztek, jártak mezítláb, elhelyezték magukat a többiek között, és korán megszokták, hogy vannak feladataik. Megfigyelték az araszoló hernyót, játszottak kutyával, macskával, ismerték a csendet, és azokat az estéket, amikor előkerül a dominó, egy öreg kalapdobozból régi képeslapok, kirakókockák, öreg újságok. Képernyő híján Molnárék beszélgettek, meséltek, az anya kézimunkázott, és maga varrta gyerekeinek a plüssállatokat.
Satu, mázsa, tűzgyújtás, gereblye, havas szán, búzaszentelés. Egy élhető tempójú, harangszóval és napnyugtával tagolt élet. Az ember, aki okosórával a kezén mások üzeneteihez és a térerőhöz hurkolja magát, csak sóvároghat ilyen tágasság után.
Ez a könyv nem regény, nincsenek benne összekuszált érzelmi szálak, de azért megjelenik benne a gonosz. Az ötvenes évek rombolása, amikor kulákokká nyilvánították, szétszórták és felszámolták az ország alapjául szolgáló gazdaságokat, hogy a közösségnek egy torz és életképtelen formáját alakítsák ki.
A könyvet a Miskolci Egyetemi Kiadó adta ki az elmúlt évben, és a Libri könyvesboltjaiban kapható.
