A térképeket böngésző kései utód a képeslapon szereplő nevén ne keresse ezt az utcát, a keresőbe inkább azt írja be, hogy Str. Regele Ferdinand. Ha a kis sárga embert leteszi a Kis-Szamos hídjára, és a kamerát körbeforgatja, hamar meg is találja a két szép palotát, amelyek között a széles út vezet éppen úgy, mint amikor ez a képeslap készült.
Hiszen ez ugyanaz a város, és nem ugyanaz mégsem.
Jó, értjük Kölcseyt, belátjuk az igazságát, hogy
„régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”,
mégsem tudunk nem fájdalommal gondolni arra, hogy mennyire magyar világ volt ebben a városban évszázadokon át, és lenne még ma is, ha a modern világ nem azt tartaná természetesnek, hogy a többség fölszámolja a kisebbséget.
Nehéz azt pontosan megmagyarázni, hogy egy celldömölki vagy rákospalotai lakosnak, akinek sem rokona, sem boldog őse nem élt soha az erdélyi fővárosban, miért esik rosszul, ha elfogyni látja a magyar szót a messzi Kolozsváron. De talán nem is kell mindent érteni, sokszor érezni is elég, és persze utazni a képzelet szárnyán, legyőzve az időt és a távolságot.
Ennek a szép lapnak az egykori feladóját aligha foglalkoztatták ilyen gondolatok. Ráért, hát megírta Körmendi Jusztika úrleánynak Hódmezővásárhelyre, VII. Dob utca 4. szám alá, az alábbi sorokkal:
„Kedves Jusztikám, ma vettem örömmel kedves lapodat. Bizony a Gizi még nekem sem írt egyszer sem, na de én is olyan kölcsönös leszek vele szemben. Mi újság van Vásárhelyen? Itt semmi. Írj sok jót. Csókol Laci.”
Reméljük, a végén azért Gizi is rászánta magát a levélírásra.
Nagyvárad, 1920-as évek | Magyar Krónika
Sorozatunk előző részében Nagyváradra látogattunk.
