Kétféle ember van: az egyikük, ha azt látja otthon, hogy a szülei alkoholisták vagy kábítószerfüggők, ráadásul bűnözésből élnek, akkor az ellenkező utat választják. Nyilvánvalóan ők vannak kevesebben, sokkal gyakoribb, hogy az addikciók generációkról generációkra öröklődnek. Lólé Attila sorsa sajnos az utóbbiak közé tartozik: 

szörnyű körülmények között nevelkedtek, a szülei loptak és drogoztak, a testvére öngyilkos lett, közben a fiú is függővé vált tizenéves korában, hamar hajléktalanná lett, és nem legális munkával szerezte meg a szerre valót. 

Nyilván nem lett jó vége, összesen tizennyolc alkalommal ítélték el, és hat évet töltött börtönben. Egy alkalommal egy aluljáróban ülve aztán minden megváltozott: épp azon gondolkodott, hogy véget vet az életének, amikor megjelent két fiatal, Anita és Bálint a Szent Egyed-közösségtől, lehajoltak hozzá, Attila pedig hirtelen olyat érzett, amit a borzalmas családi hátterének következtében talán még sosem. Hogy számíthat valakire. Ezt követően ismét bevonult a börtönbe, és leszokott a drogokról, ma pedig már ő segít másokon.  

Azzá válni, akivé megálmodtak minket – a Szabadító rendezőjével beszélgettünk | Magyar Krónika

A börtönből és függőségeitől egyaránt megszabaduló Lólé Attiláról szóló dokumentumfilmet beválogatták az orlandói, keresztény filmek és zeneművek nemzetközi fesztiváljának programjába. A Szabadító rendezőjét, Hajnal Gergelyt kérdeztük.

A hepindhez persze rögös út vezetett, több alkalommal majdnem visszaesett és mint azt A remény rabjai című filmből is tudhatjuk, ha valaki huzamosabb időt tölt a rácsok mögött, akkor borzalmasan nehéz a visszailleszkedés. 

Odabent például nem volt gondja a pénzzel, így amikor szabadult, eleinte egyáltalán nem tudott bánni vele. Jó példa erre, hogy mivel a gyerek- és a fiatalkorában állandóan fázott, az albérletében huszonnyolc fokra tekerte fel a fűtőtestet, aztán csodálkozott, amikor olyan számlát kapott, amit csak nagyon nehezen tudott kifizetni. És büntetett előélettel természetesen munkát sem könnyű találni, de végül kitanulta az asztalosszakmát, és ma boldog házasságban él. Rendszeresen tart iskolákban drogprevenciós előadásokat, valamint a börtönökbe is vissza-visszajár: utóbbit már nem azért teszi, mert a rendőrök viszik, hanem hogy a saját példáján keresztül reményt adjon a raboknak. 

Hajnal Gergely rendezése az úgynevezett követéses dokumentumfilm műfajába tartozik, a szabadulás utáni éveket dolgozza fel, nincsenek narrációk, sem interjúk, helyette különböző szituációkban látjuk a főszereplőt. És ez a narratív mód nem feltétlenül válik a Szabadító javára, hiszen Lolé Attila így éppen csak annyit mond el, amennyit szeretne. Talán férfiúi hiúságból, de nem beszél például a korábbi öngyilkossági kísérleteiről, noha a hegeiből egyértelműen látszik, nem egyszer megpróbálkozott vele. A korábbi bűnlajstromáról sem számol be részletesen, nem derül ki, hogy vajon súlyos testi sértést is elkövetett-e, miként az sem, hogy érez-e megbánást az áldozataival szemben. Irányított kérdésekkel sokkal mélyebbre lehetett volna ásni, így viszont egy kissé felszínest portrét kapunk. A szociológiai értékű látlelet és az inspiráló üzenete miatt azonban mégis értékes és fontos alkotás. Miként Hajnal Gergely a vele kédzült interjúnkban megfogalmazta:

,,Mindannyiunknak szükségünk van szabadulásra – kinek ebből, kinek abból. Így van esélyünk valódi megbocsátásra, kiteljesedésre, arra, hogy azzá váljunk, akivé megálmodtak minket.”

Kiemelt kép: Szabadító (Forrás: Filmio)