Eger felől keskeny, kanyargó, meredek út visz fel a Bükk hatszáz méter fölötti magaslataira, s a Miskolc és Lillafüred felől érkezők sem spórolhatják meg Bükkszentkereszt után a szerpentineket, ha a Bükki Csillagdába szeretnének eljutni. Az összeboruló fák alatt futó út szép látványa már magában megéri a rászánt időt. Az utazó könnyen kedvet kap ahhoz, hogy valamelyik autós pihenőben megálljon, és elidőzzön a szálerdők oszloprengetegében. Gótikus katedrálisok térélményét idézik ezek a hatalmas fák, csak ezeket a természet alkotta, nem az emberi kéz.
Nekünk most folytatnunk kell utunkat, a természet még nagyobb szabású alkotásaiba szeretnénk bepillantást nyerni. A csillagászat tudományából kapunk ízelítőt fönn a hegytetőn. Nappal van, az égitesteket a Nap kivételével most nem látni, de egyéb látnivaló így is bőven akad. Mindjárt az első a hatalmas optikai távcső a kupola alatt, amelynek megtekintésével indul a látogatásunk.
A mai kor embere távolabb került a csillagoktól, mint a régiek, mondja Varga-Verebélyi Erika csillagász, az intézet munkatársa, aki vezetőnk az ittlétünk alatt. Meg is indokolja az állítását: a fényszennyezés eltakarja előlünk az éjszakai égbolt jelenségeit, különösen a városokban. Egy példával élve: Miskolc a csillagdától légvonalban harminc kilométer, de ha esti futballmeccs van, és felkapcsolják a reflektorokat, még fent a hegyen is érezni a fényhatást, ami rontja a tisztánlátást.
Egy szó mint száz, aki szabad szemmel azt a csillagos eget szeretné látni, amit az elődeink, akkor ide kell jönnie, a Bükkbe. Vagy az országnak arra a két másik pontjára, amelyet a Nemzetközi Sötétégbolt-szövetség csillagoségbolt-parknak ismer el: a címet elsőként elnyerő zselici tájvédelmi körzeti csillagvizsgálóhoz, vagy a Hortobágyra. A nagyvárosokból tiszta időben is csupán néhány tucat égitest észlelhető, átlagos községben néhány száz, de ezen a három helyen akár kétezer fénypontot is láthat a megfigyelő.
A Bükki Csillagda hatvanegy centiméter (huszonnégy hüvelyk) átmérőjű távcsöve elsősorban asztrofotózásra való, de szabad szemes megfigyelésre is alkalmas, magyarán bele lehet nézni. A fotózás ebben az esetben nem hobbi, hanem a tudományos megfigyelés eszköze, hiszen a csillagászati kutatás ma már elsősorban rögzített képsorok elemzésén alapszik. Az intézmény fő feladata mégis az ismeretterjesztés: évi harmincezer látogató érkezik.
Itt többek között az is megtudható, hogy szabad szemmel az északi féltekén egyetlen kivétellel csupán a saját galaxisunk kétszázmilliárd csillaga közül láthatunk valamennyit. A planetáriumban Varga-Verebélyi Erika meg is mutatja a kivételt, az Androméda-ködöt, ráközelítve arra az apró pontra, amely nagyítva lassan felveszi a galaxisok ismert alakját. Jó szemű megfigyelő a valóságban távcső nélkül is megláthatja, feltéve, hogy tudja, hol keresse a fénylő pontok sokaságában.
A korszerű bükki planetáriumról a fővárosi látogatónak óhatatlanul is a budapestinek a végromláshoz közelítő szomorú sorsa jut eszébe. Túl sok gazdája volt annak az intézménynek, túl sokfelé oszlott a felelősség a felmerülő problémákért. Most már, ha valami csoda nem történik, hamarosan nem is lesz miért felelősséget viselni.
Az emberiség nagy történetei között az egyik legnagyszerűbb az égi mechanika megismerése, a Naprendszer felfedezése sikerekkel és kudarcokkal, hősökkel és áldozatokkal, végül magának a valóságnak a feltárásával. Erről is bőven hallhat és olvashat, aki felkeresi a Bükki Csillagdát, benne a Naprendszer termét hologramokkal, érintőképernyős kivetítőkkel, álló- és mozgóképekkel, kiterjesztett valósággal, ahogy az egy korszerű tudományos ismeretterjesztő intézménytől elvárható.
Az igazi varázslat mégis a valósággal találkozás, és erre itt a meteoritok termében kerül sor. A legtöbbet üveg alatt őrzik, de van, amelyiket meg lehet érinteni. Miközben a látogató a felfoghatatlan térbeli és időbeli távolságokkal személyes érintkezésbe kerül, adódik a gondolat, hogy vajon a belátható időben fenyeget-e valami nagy meteor becsapódása. Varga-Verebélyi Erika elmondása szerint ez nem zárható ki, de az égitestek jól ismert törvényszerűségek szerint mozognak, az egészen kicsik pályáját is akár több évre előre ki tudjuk számítani. Mégis van valamennyi bizonytalanság a rendszerben, ami az időtáv növekedésével felerősödik. Mondjuk háromszáz évre előre már nem lehet biztosat mondani. A csillagász azért megnyugtat minket: a Naprendszer középkorúnak mondható, letisztult struktúra, a bolygóképződés lényegében befejeződött, nagyszámú elszabadult égitestre nem számíthatunk. Inkább csak porszemnyi darabok érkeznek, amelyek a légkörben elégve hullócsillagként látszanak.
Aki látott már asztrofotókat, színpompás képekre emlékezhet. Akkor miért látjuk fekete-fehérnek az éjszakai égboltot? Csillagász vezetőnk erre is ad magyarázatot. Az égitestek valóban színesek, de olyan kevés fényt bocsátanak ki, hogy a szem, egyfajta biológiai reflex által vezetve, gyakorlatilag kikapcsolja a színérzékelést. Az asztrofotózás során színszűrők alkalmazásával előbb elemeire bontják a színeket, majd a felvételeket újraegyesítve áll elő az a kép, amely hiteles mása a valóságnak. Maga a Bükki Csillagda is valami ilyesmi, a valóságnak, a minket körülvevő univerzumnak a hiteles megmutatkozása. Aki ide eljön, gazdagabban távozik, mint ahogy érkezett.
