Milyen a biliárd, ha magyar?
A Dél-Alföldön a mai napig óriási népszerűségnek örvend a bábus, fás vagy magyar biliárdként ismert játék.
Szöveg: Demeter Anna, Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A kaposvári színház fogalommá vált, ami messze nem csak az onnan elinduló vagy ott megforduló színészeknek és rendezőknek köszönhető. Most azokra irányítjuk a reflektorfényt, akik évtizedek óta estéről estére a takarásból járulnak hozzá a társulat sikeréhez. A különleges, sokszor kihalóban lévő szakmák képviselői nemcsak kincsek és legendák, de a valódi kulisszatitkok őrzői is.
Kiss István
KELLÉKES
Kiss István – a színházasoknak csak Kisspista – egy Baranya megyei kis faluból, Husztótról jött Kaposvárra, hogy közelebb legyen a színházi világhoz. „Mint a legtöbb kellékes, én is színésznek készültem, 1989-ben jelentkeztem is csoportos szereplőnek ide. A Hegedűs a háztetőn-höz kerestek épp magas táncosokat, én meg finoman szólva sem nőttem nagyra, úgyhogy amikor azt mondták, majd értesítenek, kérleltem a vezetőséget, hadd maradjak itt, akárminek.” Így került a kelléktárba harminchárom évvel ezelőtt a jó humorral és tehetséggel megáldott István, s hamarosan kulcs- fontosságú figurája lett a színházi világnak.
„Amint nyitva van az épület, én itt vagyok. Még akkor is, ha látszólag semmi dolgom” – jegyzi meg. Úgy véli, ha az embert egyszer beszippantja ez a közeg, nem akar, és nem is tud többé kiszállni belőle. Komplex szakmája folyamatos kreativitást igényel, noha lényege könnyen összefoglalható: el kell hitetnie a közönséggel, hogy amit a színpadon lát, az a valóság. „Régen a próbaidőszak elejétől kezdve összedolgoztunk a díszlettervezővel, végigkísértük egymás munkafolyamatait, hogy minden a helyén legyen. Ebben a felgyorsult világban viszont már nem jellemző ez. Igyekszem néhány mondatból is megérteni a koncepciót, szerencsére van mögöttem többévnyi rutin, a premierre minden megoldódik.”
„Mikor felgördül a függöny, a szereplők öltözete az első, amit a néző meglát, és ami elrepíti a darab világába. Mégis akkor igazán jó a jelmez, ha nem kiabál, nem magát tolja előtérbe, hanem az előadást szolgálja” – vallja Cselényi Nóra.
A Jászai Mari-díjas jelmeztervező több évtizedes tapasztalatból beszél. 1975-ben maga is színészként érkezett Kaposvárra, egy idő után azonban rájött: kilépve a rivaldafényből, a cipők, kelmék, maszkok, fejfedők megálmodásával és gondos összeállításával tudna igazán hozzájárulni a társulat sikeréhez. „Már akkor is színészházban laktam, az épület szomszédjában pedig egy bizományi állt, ahonnan állandóan hoztam a ruhákat a kollégáimnak. Lázár Kati észrevette, hogy mindig mindenkinek olyan darabokat választok, amelyeket mintha méretben és karakterben is pont rájuk szabtak volna, ezért megjegyezte: ha egyszer rendezni fog, én készítem majd a jelmezeit, és állta a szavát. Onnantól kezdve Babarczy László igazgató is mondogatta, hogy váltsak, bíztam a megérzéseiben, és így lettem országosan is keresett, boldog tervező.” Cselényi Nóra szerint nem az számít, ki van a deszkákon, hanem hogy milyen az előadás. „A darabé a főszerep, és a jó társulat tudja ezt – vallja. – Nincs kedvenc jelmezem, én a színházat imádom. Egy jó jelmeznek mondanivalója van, és megsegíti a színészt, így ő tud meríteni az öltözetéből, s ha jól érzi magát a bőrében, az a szerepalakítására is kihat.”
Memlaur Imre szó szerint beleszületett a színházba. Nagyszülei portásként őrizték a patinás épületet, ahol apja is világosítóként dolgozott, és ahol a család kis lakása is helyet kapott. „Konkrétan itt éltem. Az olyan színészlegendák, mint Molnár Piroska vagy Pogány Judit, számomra nem nagy nevek, hanem jó ismerősök voltak” – meséli. Szinte észrevétlenül tanult bele apja nyomán a szakmába, bár mint felidézi: először nem ragadta magával a mesterség. „Túl éretlen voltam még egy ilyen precíz munkához és ahhoz, hogy egy előadást újra és újra teljes figyelemmel kövessek végig, ahányszor csak játsszák” – magyarázza. A fordulatot a digitalizáció hozta meg. „A technika rengeteg lehetőséget teremt. Ráadásul amit megálmodunk, azt sokkal gyorsabban és pontosabban meg tudjuk valósítani. A hátulütője, hogy kevesebb a váratlan helyzet: annak a szépsége, amikor rájössz, hogy amit fejben elképzeltél, az nem úgy néz ki a valóságban, és gyorsan megoldást kell találnod a problémára, megszűnt.”
„Amint nyitva van az épület, én itt vagyok. Még akkor is, ha látszólag semmi dolgom” – jegyzi meg. Úgy véli, ha az embert egyszer beszippantja ez a közeg, nem akar, és nem is tud többé kiszállni belőle. Komplex szakmája folyamatos kreativitást igényel, noha lényege könnyen összefoglalható: el kell hitetnie a közönséggel, hogy amit a színpadon lát, az a valóság. „Régen a próbaidőszak elejétől kezdve összedolgoztunk a díszlettervezővel, végigkísértük egymás munkafolyamatait, hogy minden a helyén legyen. Ebben a felgyorsult világban viszont már nem jellemző ez. Igyekszem néhány mondatból is megérteni a koncepciót, szerencsére van mögöttem többévnyi rutin, a premierre minden megoldódik.”
Negyvenhat éve teljesen véletlenül tért be Szalai József, s azóta nem is ereszti a kaposvári színház. „Az épület előtti tér volt ifjúkorunk találkozóhelye, ahol délutánonként összegyűltünk a barátokkal. Egy nap láttam, hogy egy volt osztálytársam lép ki a színház ajtaján. Megkérdeztem tőle, mit csinál, mire mondta, hogy díszletesként dolgozik. Megtetszett az ötlet, és rögtön megkérdeztem, van-e felvétel. Volt, és azóta itt vagyok” – eleveníti fel. Először ő is díszletező lett, majd színpadmester-helyettes, később színpadmester, húsz éve pedig műszaki igazgatóként segíti a munkát, feladatköre hat éve a szcenikai vezetéssel is kiegészült.
Hogy mit takar pontosan ez a két feladatkör? Műszaki igazgatóként ő fogja össze azok munkáját, akik közvetlenül a színpadot szolgálják ki. Világosítók, videótechnikusok, pirotechnikusok, díszletezők, kellékesek, öltöztetők, fodrászok, varrónők, színpadi takarítók dolgoznak a felügyelete alatt. Szcenikai vezetőként pedig azért felel, hogy a tervező által kívánt színpadi megoldások megvalósíthatók, biztonságosak és mozgathatók legyenek. „A tervező megálmodja, mit lát majd a közönség, én pedig megoldom, hogy ez az álom életre keljen” – magyarázza.
„Itt születtem, itt tanultam, itt élek, engem ez a város nem ereszt” – Csorba Mari negyvenegy éve a Csiky Gergely Színház súgója, s bár sokan sokszor csábították máshová, kitartott a mindennapjait is meghatározó alkotói közeg mellett. Huszonévesen, importőri végzettséggel a háta mögött még nem gondolta, hogy Kaposvár számára egyenlő lesz a színházzal, bár a művészvilág már ekkor erősen vonzotta. „Apósom színészként, anyósom súgóként dolgozott, én pedig fokozatosan közelebb kerültem az addig csupán kikapcsolódást nyújtó színházi közeghez. Többek kitartó invitálására végül bementem Babarczy László igazgatóhoz, és azt mondtam, szívesen dolgoznék itt, mondjuk súgóként, el is csodálkozott, nem a legvonzóbb feladatot választottam” – emlékszik vissza.
„Az elején borzasztó nehéz volt, de hamar megértettem a figyelem fontosságát: a súgónak rá kell hangolódnia a színészre ahhoz, hogy a ritmusát is fel tudja venni.” A figyelemmel szorosan összefonódik az alázat is, nemcsak a színpad, a színész, de leginkább a színház mint fogalom iránt. „Az egész folyamatban pedig önmagunkat is helyesen kell látnunk: mennyit adunk egy előadás létrejöttéhez? Hol is van a helyünk a hierarchiában? De a legfontosabb az, hogy a színpadról lelépve is önmagunk tudjunk maradni. Kipróbáltam magam a színpadon és a film műfajában is, de tudom, sokkal jobb súgó vagyok, mint amilyen színész lettem volna.”
Csorba Mari csodálatos feladatának tartja a szép beszéd megőrzését, és igyekszik átadni a jövő súgógenerációjának is, hogy „a jó olvasás és a szöveg alapos ismerete kevés. Ennyi idő alatt sok mindent átéltem, bizton állíthatom, hogy a súgónak a színészt kell megtanulnia. Akkor lehetek megnyugtató támasz, ha bízunk egymásban”. Közvetlensége és szakmai elismertsége okán premierek előtt gyakran hallani a színészektől: „Mari, kezedben az életünk!” A súgó bevallása szerint „a legszebb az egész történetben, hogy az embert lelkileg és szellemileg is konzerválja ez a világ. Másképp gondolkodsz, nyitott leszel a világra, és ez csodálatos”.
A Dél-Alföldön a mai napig óriási népszerűségnek örvend a bábus, fás vagy magyar biliárdként ismert játék.
Az algoritmus kora nem tűri az elidőzést. A képernyőidő nem tűri a valódi jelenlétet. Pedig vannak még helyek – cukrászdák, fürdők, falusi focipályák, kocsmák, piacok és szakrális terek –, ahol az ember kiléphet a teljesítménykényszerből, és egyszerűen csak létezhet. A harmadik helyek az otthon és a munkahely közötti terek: a lassú jelenlét, a közvetlenség és a tét nélküli együttlét utolsó menedékei.
Lelkes és támogató helyiek és nézők milliói követik majd a képernyők előtt május 13. és 17. között a 47. Magyar kerékpáros körversenyt. Az ezúttal Dél-Magyarország-fókuszú Tour de Hongrie rajtja Gyulán lesz. A részletekről Eisenkrammer Károly fő szervezőt kérdeztük.
A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, tudjuk meg a Rimóc–Bercel futballmérkőzés lelátóján ülve. Járhatnának még könyvtárba is, de nem mindenki olyan típus. A vidéki focipályák fontos, ha nem a legfontosabb találkozási helyek az itt élők számára.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.