A gitáros-dalszerzői pályámat elsősorban a Beatles és leginkább John Lennon szólókarrierje indította el, utóbbi későbbi szerzeményei közül a legnagyobb hatást az 1970-ben kiadott Instant Karma! című száma gyakorolta rám. Még nagyon fiatalon kúszott be a tudatalattimba ez a dal: amikor elkezdtem gitározni, állandóan ment a televízióban egy Nike-reklám, amelynek ez volt az aláfestő zenéje, akkoriban még nem is tudtam ki szerezte, egyszerűen csak megragadott és a Fátyolt, az első saját szerzeményemet gimnázium második osztályában ennek a dallamára írtam meg. Igazából most, hogy beszélünk róla, tudatosul bennem először, hogy lényegében ez a szám határozta meg az egész zenei életemet.
Csupán 1998-ban jöttem rá, hogy John Lennon munkájáról van szó: akkoriban sokat hallgattam egy válogatáskazettát, amelyen teljesen véletlen módon szerepelt a Radioheadtől a Karma Police, a Massive Attacktől a Karmacoma és az említett Instant Karma! is. Így égett bele a tudatomba a karma szó, korábban nem ismertem ezt a kifejezést. Csak a Hiperkarma megalakulása után – amikor elkezdték kérdezni az újságírók, miért ezt a nevet választottam – néztem utána, hogy mit is jelent ez a szó valójában. Amikor pedig megtudtam, hogy a fogalom az anyagi világban elkövetett cselekedeteket követő visszahatását takarja, azaz még egyszerűebben fogalmazva arról van szó, hogy amit adsz, azt kapod vissza az élettől, még inkább magaménak kezdtem érezni a gondolatot. Számtalanszor megtapasztaltam az életem során, hogy valóban így működnek a dolgok. Konkrét példát nem szeretnék mondani minderre,
de rájöttem például, hogy nem szabad egy másik ember érzelmeivel játszadozni, mert a pofont, amit adunk, azt a lehető leglehetetlenebb és legváratlanabb helyzetekben kapjuk vissza akár évekkel később is. Vagy más közhellyel élve, Isten nem bottal ver, hanem teljesen más utakon koppint az ember orrára.
Nagyon erőteljes a dal szövege is, ahogy énekli a refrénben, ,,Mi mind világítunk / ragyogunk, mint a Nap meg a Hold meg a csillagok”, vagy amikor a második verze végén rákérdez, hogy: ,,Ki az ördögnek képzeled te magad? Egy szupersztárnak? Hát akkor az is vagy!”. De leginkább a dal zeneisége ragadott meg. Hihetetlen sebességgel készült el, egy nap alatt írta meg Lennon, másnap pedig már fel is vették. A legenda szerint útban a stúdió felé vett egy versenyzongorát, amellyel aztán rengeteg sávot rögzített és használt fel a dalban, a kislemez producerének, Phil Spectornak a Wall of Sound elnevezésű hangrögzítési technikáját alkalmazták, ezért is szól az egész olyan vaskosan. És ebben a dalban jelenik meg a szívemhez legközelebb álló akkordmenet is: egy tipikusan angolszász zenei jellegzetességről van szó, az akkord felső hangjainál ugyanazokat a húrokat fogjuk le, miközben a basszusa szépen, komótosan vándorol lefelé.
Azért tetszik mindez annyira, mert érezhető benne egy lélekhez szóló rezgés, hangulatában leginkább talán a templomi zenéhez hasonlítható. Ma már egyébként viszonylag ritkán használják ezt a megoldást, a mostani zenék közül egyedül talán a Coldplay dalaiban érhető tetten. Az Instant Karmá!-ban négyszer is végigfuttatja Lennon ezt a menetet, először E-ből, majd A-ból, G-ből, a refrént pedig D-ből. Nincs olyan lemezem, amelyiken ne alkalmaznám magam is legalább két-három dalban: ilyen többek között a Lidocain, csak az mollból, a Sosem voltunk senkik, a Blabla vagy a Mitévő, a Délibáb című albumról pedig az Odadom, amely egy instrumentális szerzemény.
Szintén fiatalkoromban került a kezembe a Halhatatlan Beatles című könyv. Molnár Imre és Molnár Gábor kötetét rongyosra olvastam, teljesen elvarázsolt a zenekar varázslatos története, és közben magam is elkezdtem álmodozni egy hasonló pályáról. Egyszerűen nem lehet eléggé méltatni ezt az együttest: egyrészt a maguk idejében teljesen egyéninek számított az akkori füleknek vadnak és csapkodósnak ható hangzásuk, másrészt a mai napig példa nélküli tudtommal, hogy egy formációban két egyenrangú szólóénekes szerepeljen. A producereik állítólag hosszasan sétálgattak a megalakulásuk idején, és közben azon agyaltak, hogy melyik tagot tolják előre, végül rájöttek, hogy pont azzal tehetik őket különlegessé, ha mindkét frontembernek egyenértékű pozíciót adnak a zenekar hangzásában. És a pályafutásuk egészen különleges zenei íve mellett sem lehet elmenni szó nélkül: az első három lemezük korában – amikor a klasszikus fekete-fehér fotók készültek a négy gombafejű tagról – még viszonylag azonos hangzású, jól megírt, lírai rock and roll dalokat játszottak, aztán később élen jártak a kísérletezésben.
Mivel megengedhették maguknak, olyan megoldásokat is kipróbálhattak, hogy például egy ötventagú szimfonikus zenekart szerepeltettek csupán néhány taktus erejéig. George Harrison nyilatkozta egyébként egyszer, hogy nem azért volt a Beatlesben annyi klasszikus hangszer vagy akkoriban szintén szokatlan módon szintetizátor, mert előre kitalálták, hogy ezeket beleviszik a számaikba, hanem csak mert ezek a hangszerek „ott voltak”, vagyis mindig rendelkezésre álltak a stúdióban. Így született meg a Yesterday is, az első olyan beatdal, amiben egy klasszikus vonósnégyes is szerepet kapott. Ma már általános jelenség mindez, akkoriban azonban teljesen formabontónak számított.
A zenei ébredésem egyébként a kilencvenes évek elejére esett, amikor már a jóval keményebb rockzenekarok voltak a divatosak, és én voltam az egyetlen gyerek az osztályban, aki a hatvanas évek dalait hallgatta.
A Beatles mellett például suli után gyakran hazamentem és Simon és Garfunkel lemezeit raktam fel, akik egyébként szintén gyakran használták a fent említett ereszkedő akkordmenetet, olykor gospelelemekkel is keverve. Illetve akkoriban odavoltam a Bach-tételre épülő A Whiter Shade of Pale című számért is a Procol Harumtól. Ezeknek a hatásoknak köszönhető valószínűleg, hogy a Hiperkarma is egy alternatívabb és kevésbé tipikus rockzenekarrá vált.
Kiemelt kép: Bérczesi Róbert (Fotó: Soós Lajos)
