Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Budapest szélén, a békásmegyeri panelsorok mögött különleges világ bújik meg. A több száz éves parasztházak szegélyezte, csendes utcákat inkább képzelné az ember erdővel borított hegyek, mint toronyházak árnyékába. Az Ófalu lakói úgy látják, ez a határon élés számtalan lehetőséget rejt. A helyi közösség a múlt elejtett fonalát felvéve kapocsként szeretne működni. Kapocsként falu és város, egyházi és laikus közeg, régi és új között.
„Annyira mélyen él bennem a pillanat! Tizenhat évesen itt, a körtefánál álldogálok, és arra gondolok, hogy ezt a házat meg kell menteni” – idézi fel Gallai Máté, ahogy belépünk a Békásmegyer-Ófalu központjában álló Szent József-ház udvarába. A műemlék sváb parasztház hangulata a kézzel rakott kőkerítéssel, a hívogató sárga falakkal és a bájos verandával rögtön magával ragadja az embert, de a mesélő lendülete talán még annál is inkább. Elsőre meglepő, milyen határtalan lelkesedéssel tud egy közösségi házról beszélni. Ám ahogy beavat a panelsorok mögött rejtőző Ófalu és az épület történetébe, megértem, mire is gondol, amikor azt mondja, „ez a hely mindennek a lelke”.
„Szerintem már a létrejötte is meseszerű” – fogalmaz. Máté nemcsak az épület újraálmodója, hanem a közösség egyik motorja is. Az ezernyolcszázas években a falubeli svábok úgy döntöttek, összeadják a pénzt a plébániának, hogy a templommal szemben iskola épülhessen. Ebből az összefogásból született meg a helyi iskola, amelybe aztán – jó nagyot ugorva a történelemben – Máté is járt. Igaz, akkor már a lakótelepi iskola melléképületeként működött a hely egészen addig, amíg olyan állapotba nem került, hogy életveszélyessé nyilvánították. Hogy ez pontosan mit jelent, akkor válik világossá, mikor a közösségszervező régi, felújítás előtti képeket mutat. Ha nem mondja, el sem hiszem, hogy az előttem álló és a fotókon szereplő épület egy és ugyanaz. Nagy fantázia kell hozzá, hogy az illegális szemétlerakóvá lefokozott kert hűtőszekrény- és gumiabroncshalmai mellett omladozó falakba valaki belelássa a ma működő közösségi teret. Rögtön meg is kérdezem a ma már négygyermekes édesapát, hogy tinédzserként, a kétezres évek elején végül is mi ragadta meg ebből a látványból, ő pedig válaszul gyerekkori emlékeket idéz.
Noha tíz testvérével a sokszor nemhogy külön településnek, de külön világnak tűnő békásmegyeri lakótelepen éltek, ő ideje nagy részét az Ófaluban töltötte. Ide járt iskolába, a Szent József-templomban ministrált, itt talált barátokra. Sőt, volt időszak, amikor gyerekként néhány társával a szomszédban álló plébánián lakott. Nem volt épp pap, így hát szülői engedéllyel a fiatalok birtokba vették az üresen álló lakot. „Rengeteg inger ért, jóval több, mint amennyi a panelek között ért volna. Belém égett ez az időszak. Ez a környék lett nekem a világ közepe. Emlékszem, mikor egyszer átjöttünk ide, a romos iskolaépületbe a padláson kutakodni, és hirtelen beszakadt alattam a födém. Szerencsére egy korhadt gerendában meg tudtam kapaszkodni. Azóta sem engedem el ezt a házat” – meséli. A barátaival rövidesen neki is veselkedett a felújításnak. „Tizenöt évbe telt, hogy azzá váljon, ami, de ma már igazi szellemi és kulturális központ ez a hely. Cserkészgyűlésnek, kiállításnak, koncertnek, táncháznak, könyvbemutatónak, egyéb kulturális programoknak ad otthont, a kertjében tartott miséken vasárnaponként akár négyszáz ember is részt vesz.”
Mikor Mátéval beszélgettünk, még békeidők voltak. Az orosz–ukrán háború első két hetében a plébánia és a Szent József-ház is – sok más intézményhez hasonlóan – gyorsan reagált, több mint száz ecuadori és mexikói menekültet fogadott be Szili András plébániai kormányzó vezetésével. A falu ebben a helyzetben is megmutatta, mire képes. Összefogva nemcsak fekvőhelyet és élelmet nyújtott pár óra leforgása alatt, hanem igyekezett mentorálni is a befogadottakat, együtt gondolkodni velük a rövid és hosszú távú jövőjükről, sőt még a velük érkező sok-sok kisállatot is ellátta a helyi közösség
A jövő útjelzői
Ahogy emelkedtek a falak, úgy gyűltek köréjük az emberek. A ház megtartja a közösséget, a közösség egyben tartja a házat. „A mi plébániánkon sokáig jöttek-mentek a papok, így mindig volt egyfajta magunkrahagyottság-érzésünk. Ennek azonban van kedvező hozadéka is, mégpedig hogy álmodozók, kezdeményezők és önállók lettünk. Nem várjuk, hogy az ölünkbe essenek a dolgok, merünk a közös vágyaink szerint lépni, ha pedig együtt cselekszünk, az erősít és éltet minket” – vallja Máté. Azonban elismeri, hogy ez nem mindig olyan egyszerű. „Minden kezdeményezésben vannak hősidők, amikor pár ember kevés forrásból, de óriási lelkesedéssel létrehoz valamit, hordja a követ, veri a szöget. Aztán jön a nehezebb része, amikor ami létrejött, azt fenn is kell tartani, miközben professzionalizálódik a szervezet, és a vele való törődés a hétköznapokba olvad. Ilyenkor is tudni kell megőrizni a kezdeti gyermeki lelkesedést. Ebben segít, ha időről időre adódnak olyan ügyek, amelyek ezekbe a régi időkbe repítenek vissza” – mondja.
Az ófalui közösség pedig mindig talál magának új álmokat. Az itt élők keze munkájának eredménye például, hogy az egykori szemétlerakó helyén nem egyszerűen egy rendezett udvar, hanem egyenesen tündérkert született. A főváros első tündérkertje. „Kovács Gyulának, a Kárpát-medencében őshonos gyümölcsfák megmentőjének az örökségét ápoljuk ezzel. A régi körtefánk mellé tizenkilenc különböző gyümölcsfacsemetét hoztunk tőle. Mindnek külön kis meséje van, együttesen a magyar kultúrtörténet szép ívét rajzolják ki, és emlékeztetnek arra, milyen értékek között élünk” – részletezi Máté, miközben körbejárjuk a Szent József-ház kertjében épp csak rügyező gyümölcsfákat, majd a rövid sétából visszatérve átlépjük a kertet keresztülszelő árkot.
Mint kiderül, az ároknak is megvan a maga története. Ráadásul ez is a helyi civilek értékőrző munkájának a lenyomata. Néhányuk ugyanis kikutatta, hogy az itteni svábok egykor kiépítették a falu teljes vízelvezető árokrendszerét. A közösségi ház udvarán fel is fedezték ennek nyomait, és kitakarították az árkot, majd elkezdték körbejárni a falut. „Becsöngettünk a lakókhoz, hogy edukáljunk, információt adjunk át – emlékszik vissza a közösségszervező. – Voltak, akik a látogatásunk hatására ki is ásták a telkükön lévő csatornát, aminek tényleg óriási hatása van, pláne, ha sokan tesznek így. Ezek a dolgok nemcsak a múlt kedves lenyomatai, hanem a jövőnk útjelzői is, amelyek mentén szervezzük a közösségi életünket, amelyekre szövetkezünk.”
Ilyen szövetkezésből született a templom melletti varázslatos játszótér is. Ahol most Szent József-szobrot, csúszdákat, mászókákat és sportpályát látunk, huszonöt éve még a környék legelhanyagoltabb telke állt. Teherautók parkoltak az Ófalu szívében – tudom meg, ahogy átsétálunk a Szent József-háztól pár méterre, a templom szomszédságában lévő pihenőparkba. Később a parkoló is megszűnt, a telek pedig évekig parlagon maradt. „Aztán az akkori polgármester odalépett hozzánk, és azt mondta, mivel a közösségünk ismeri a legjobban a helyi igényeket, ránk bízza, mi legyen a telekkel. Ez szinte szíven ütött. Vannak olyan felvételeim, amelyeken a helyi lakosokkal legóból építgetjük fel, mit hogyan szeretnénk. Így született meg 2014-ben a játszótér, és jó ideig mi tartottuk fenn, mert felelősséget akartunk vállalni érte. Ekkoriban bontottuk le a játszótér és a templomkert között álló kerítést is. Szerettük volna, ha a templom árnyékában élet van, ha az emberek közel mehetnek a templomhoz. Ahogy fizikailag leomlott a kerítés, valahogy az emberekben is csökkent a távolságtartás. Szuper együttélés született ebből.”
A Szent József-ház egyik termében állandó kiállítással tisztelegnek Wrabel Sándor előtt. A festőművész, aki 1956 után állandó üldöztetésnek volt kitéve, az Ófalu plébániáján lelt menedékre. A bujkálás évei alatt készült festményei sokáig a ház padlásán hevertek, aztán a művész özvegye egyszer elvitte a képeket, hogy később restaurálva, bekeretezve a plébániának adományozza őket. „Gondoltam, hogy ha ő ekkora gesztust tett, akkor mi pedig állandó kiállítást szentelünk a férjének. Az itt látható képeket a szakma is elismeri” – meséli a közösségszervező
Egy keresztút állomásai
Ma is bőven van még álma a közösségnek. Épp a saját kezükkel újítják fel például a faluban egykor álló hét körmeneti kápolna egyikét, a legnagyobb tervük pedig a régi kálvária feltárása és visszaállítása. Máté a játszótérről jól látható, távolabbi dombtetőn álló fakeresztre mutat. „Ott egykor egy gyönyörű keresztút állt, a végén három kőkereszttel. Ez is a helyi svábok adakozásából épült” – magyarázza. 1962-ben ledöntötték, és a mögötte lévő agyagbánya meddőjét hordták rá. A szemtanúk szerint akkor emelkedett meg tíz-tizenöt méterrel a domb magassága, és ez az oka a szokatlan, kúpszerű alakjának is. Viszont azt is mondják, hogy a szépen kimunkált kereszteket nem zúzták szét, hanem egyszerűen csak ledöntötték.
„Amióta az eszemet tudom, szívügyem, hogy ezeket a kereszteket kiszabadítsuk a hegy gyomrából, és visszaállítsuk a kálváriadombot. Ráadásul az évtizedek alatt a stációk egyes darabjai elő is kerültek a föld alól. Nyolc, egyenként 230 kilós timpanont hoztunk már le a Szent József-ház kertjébe. Minden ilyen akciónak fantasztikus története van. Persze ez hatalmas projekt. Heroikus munka vár még ránk. De elindult az álmodozás, a tervezés, az egész pedig olyan, mint egy kincskeresés, és ezt nagyon bírom. Ha a svábok ilyen mesevilágot tudtak ide teremteni, akkor kutya kötelességünk ezt a szinte teljesen múltba vesző örökséget felkutatni, felvállalni és méltó módon továbbvinni” – jelenti ki eltökélten a közösségszervező.
Talán meglepő, de Gallai Máténak a közösségszervezés nem a munkája, hanem a hobbija. Főállásban grafikai tervezéssel, weboldalak készítésével, működtetésével és okosváros-megoldások fejlesztésével foglalkozik. „Amit nekem a Szent József-ház jelent, az közösség, szerelem, barátság, kikapcsolódás, öröm, sikerélmény. Ez az életem, nem a munkám. Csak így lehet ezt csinálni” – vallja
Határbontó törekvések
Az örökségfelkutatás, amely az első lépés, korántsem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. A történelem ugyanis nem kímélte Békásmegyert és az Ófalut. A települést már az Árpád-korban lakták, aztán a török időkben elnéptelenedett. Új lakói az 1740-es években a Zichy család által betelepített svábok lettek, ennek az időnek az emlékét őrzi az Ófalu. A Templom utca, amelyen ismét a közösségi ház felé sétálunk, valóban olyan, mintha az ország egy rejtett szegletében járnánk, pedig alig húsz percre vagyunk a főváros szívétől. A korban, amelynek emlékét az utca is őrzi, hét körmeneti kápolna és hét kocsma volt, ami jól mutatja, mekkora közösségi és lelki élet lehetett errefelé. Ekkor épült az iskola és a kálvária is. A helyieknek azonban szűk kétszáz év nyugalom jutott, a negyvenes években ugyanis kitelepítették őket. A lakosság ezután felhígult, a település léptéke és szerkezete pedig megváltozott. Ezáltal az örökség, a múlt szinte eltűnt. Szerencsére nem nyomtalanul, pedig akár alakulhatott volna úgy is.
A tündérkerttel szemközt egy közösségi kert is található, amely ugyancsak a helyieknek köszönheti a létét. Itt főleg a panelben lakó családok művelnek egy-egy ágyást, ami szintén segíti az Ófaluban és a lakótelepen élők közötti kapcsolódást
A lakótelep építésekor volt olyan forgatókönyv, hogy az egész falut ledózerolják. Végül csak a régi település egyik fele esett az építkezés áldozatául, na meg a környező mocsaras területek. Innen ered a városrész neve is. A lápos vidéken egykor olyan hangosan kuruttyoltak a békák, hogy alig lehetett tőlük aludni. Ma már mindezt csak nevében őrzi Békásmegyer, hiszen a szóban forgó területet sittel töltötték fel, és tízemeletes házakat emeltek rá. „Azóta van ez a jó értelemben vett kényszerházasság. A határ nagyon éles a két településrész között. Én is úgy érzem, mintha másik dimenzióba kerülnék, amikor az út egyik oldaláról, a faluból átmegyek a másik oldalra, a panelek közé. Beleborzongok abba, hogy a történelem mire képes. De ezen nem érdemes siránkozni, ezzel kell valamit kezdeni. Nekem küldetésem, hogy az út túloldalán élőket is megszólítsam, mert én oda tartozónak érzem, lakótelepi gyerekként definiálom magamat – vallja Máté, miközben visszatérünk a sétánk és a közösség történetének kiindulópontjához. – Talán ez a közösségi ház önmagában nem elég erre, de nem ennek kell minden funkciót betöltenie, viszont ez a sok minden együtt talán képes rá. Hiszem, hogy nekünk feladatunk, hogy a múlt és a jelen, a laikus és az egyházi közeg, illetve a falu és a város között is kapocsként működjünk. Az éles határokat az emberek tudatában le lehet bontani, vagy legalábbis átjárhatóvá lehet tenni. Ehhez csak az kell, hogy felvegyük a múlt fonalát, hogy akarjunk kapcsolódni, legyenek közös ügyeink, és akkor lesznek közös válaszaink is.”
Ahol bő százötven éve még szőlőt műveltek, ott száztíz éve Karinthy kávézott, ma pedig kulturális városközpont működik. A Bartók Béla út tragédiák, szerencsés együttállások és nem kevés tudatosság nyomán nyerte el mostani formáját.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
