Egy tollforgató neve sokféleképpen maradhat fenn a nemzeti emlékezetben. Valakit kanonizál a középiskolás tananyag, mint Petőfi Sándort vagy Berzsenyi Dánielt. Mást olyan sokat olvasnak fel még gyerekkorban, hogy a könyv szóval egyszerre rögzül a szerző neve az agyunkban: ilyen például Janikovszky Éva vagy Marék Veronika. Vannak, akiket nem különösebben szeretünk, de az összes évzárón és évnyitón hallgatnunk kellett a verseiket: Várnai Zseniről és Donászy Magdáról – egyébként méltatlanul – a legtöbben csak annyit tudunk, hogy sok generációra visszamenően ők szerettek a legjobban iskolába járni. És vannak olyanok, akikről azt se tudjuk, hogy valaha írtak, vagy hogy egyáltalán mit csináltak ezen a világon, de a nevüket viselő helyszínekről vagy közintézményekről belénk vésődnek.
Talán nem túlzó feltételezés: ha megkérdeznék ma tíz honfitársat, hét nem tudná, ki volt Virág Benedek. Az biztos, hogy van róla elnevezve több utca, egy díj, több településen van emléktáblája, az I. kerületben pedig van Virág Benedek Ház is. Ezek a helyek azonban mintha már a személytől függetlenül léteznének: nevek, amelyhez hamarabb társítjuk az emlékezet tereit, mint magát a névadót.
Kétségkívül: mai szemmel első ránézésre nehéz izgalmasnak látni Virág Benedek életét. Adott egy szerzetes a 18–19. század fordulóján, aki egész életét visszafogottan éli, közben klasszikus verseket fordít, néha maga is ír egy-két ódát. Ez azonban csak a felszín: Virág ugyanis minden mértékletesség mellett élvezte, ha művészi szinten kigúnyolhatja pályatársait vagy a korszak magyar arisztokráciáját. A Magyar századokkal pedig egy olyan művet tett le az asztalra, amely az egész reformkor nemzeti gondolkodását meghatározta. Korának egyik, ha nem legelismertebb betűvetője volt.
Hírnevét az is jelzi, hogy 1803-as halálhírére egy ódát közöltek a nekrológjában – ilyet ekkoriban is csak az ország legelismertebb alakjai kaptak.
Ezt a róla szóló nekrológot egyébként maga Virág Benedek is elolvashatta, hiszen kiderült: egy pesti lap ekkor tévesen költötte a halálhírét. Sőt, két főműve csak ezután született.
Virág Benedek: a jó eszű parasztgyerek esete az elveszett szerzetesrenddel
Korai éveiről meglepően keveset tudunk, ennek oka, hogy a saját személyéről alig beszélt, és ha meg is tette, gyakran félrevezetően fogalmazott. Megesett, hogy pusztán egy-egy szellemeskedő szófordulat kedvéért tette ezt. Jó példa erre az a mondat, amit akkor használt, ha barátai megkérdezték, hol látta meg a napvilágot.
Ott születtem, ahol a bajt nagyban osztogatják
– válaszolt rendszerint Virág Benedek.
A barátai ebből Nagybajomra következtettek. Jelenlegi tudásunk szerint viszont ide csak később költözött a család, amikor Virág már tizenötéves volt: ő még Dióskálon született 1754-ben. Nem sokkal a költözés előtt iratkozott be a nagykanizsai piarista gimnáziumba, innentől kezdve pedig egyenes út vezetett a szerzetesi lét felé: huszonegy évesen lépett be a pálos rendbe.
Ebben az időszakban kezdett írni: először római klasszikusok hatására latinul. Abban, hogy magyarul is kipróbálta magát, nagy szerepe volt a testőríró Bessenyei Györgynek, akit Virág egyik mesterének tartott: „Bessenyei Györgyöt nem ismertem, de olvasgattam könyveit, és kezdém jobban, jobban megszeretni nyelvünket.” A testőríró nemcsak a magyar nyelv felé terelte Virágot, de az ő ihletésére született meg Pontyi karaktere, akit gyakran szerepeltetett szatirikus verseiben, amikor a korszak (félműveltnek tartott) nemesi figuráit gúnyolta.
Virág kezdeti magyar nyelvű verseit elsősorban szentimentalista stílusban írta. Ez egyébként a korszellemtől nem volt idegen: hazánk irodalmára erősen hatott a német klasszika. Olyan, mára elfeledett szerzők jelentették a viszonyítási pontot, mint Gessner, Matthisson vagy Klopstock. Utóbbi egy Esti Kornél-novellából is ismerős lehet a magyar közönségnek: a novella karakterei szerint A messiás című főművét valószínűleg csak megírta, de olyan unalmas lett, hogy elolvasni már ő sem bírta. A korszellem persze ekkoriban még más volt: az e szerzőkön felnőtt hazai írónemzedék tagjai örömmel kísérleteztek a szentimentális stílussal: kevésbé ismert, de Berzsenyi Dániel korai munkásságában is találunk e szerint megírt verseket.
Virág Benedek viszont hamar felhagyott a szentimentalizmussal: a klasszikus formák és műfajok felé vette az irányt. 1781-ben pappá szentelték, nem sokkal később már Székesfehérváron tanított. Ekkor kötelezte el magát véglegesen a magyar nyelvű költészet mellett, egy barátjának írt versében erősen dramatizált párhuzammal festi le ezt a döntését: állítása szerint álmában maga Álmos vezér beszélte le a latin nyelvű verselésről – ahogy Horatiust a görögről Romulus.
Ha igaz a történet, ha nem: biztosan nem véletlen, hogy Virág éppen Álmos alakjával példálódzott. A székesfehérvári évekhez köthetjük ugyanis, hogy a magyar nemzeti történelem iránti érdeklődése kialakult. Kutatta a könyvtárakat, olvasta a régi okleveleket, nagy segítségére volt ebben Horváth István, aki az elérhető dokumentumokat a kezébe adta. Később ennek nagy szerepe lesz a Magyar századok című munka megírásában.
Időközben II. József is beleszólt abba, miként alakul a pálos szerzetes élete: a király ugyanis feloszlatta azokat a szerzetesrendeket, amelyek megítélése szerint nem végeztek hasznos tevékenységet – mint oktatás vagy betegápolás. Ebbe a kategóriába a pálosok is beleestek: 1786-ban Virágnak le kellett vetnie a szerzetesi ruhát és elhagyni a kolostort. A tanári állását megtarthatta: a püspök felvette őt az egyházmegye papjai közé, így maradhatott Fehérváron. Költői karrierje pedig ezután indult be igazán.
A poéta, aki olyan híres, hogy halálhírét költik
Első verse nyomtatásban a Batsányi János vezetésével alapított Kassai Magyar Múzeumban jelent meg 1788-ban. A korszak egyik kedvelt, klasszikus műfaját elevenítette fel Virág egy ódával, amelyet vitéz gróf Nemes Györgyhöz címzett. Batsányi tetszését annyira elnyerte „Virág Benedek professzor” művészete, hogy hamarosan a lap főmunkatársaként hivatkozik rá.
A siker pedig innentől megállíthatatlan: a korábbi pálos szerzetes korának egyik legelismertebb magyar költője lett. Kazinczyval is levélváltásba kezdett, kapcsolatuk azonban csak az 1800-as évek elején mélyült el – ebben szerepe volt annak, hogy Virág hozzá is írt egy szívhez szóló ódát. Virág ekkor már Budán élt, a Tabánban, mivel a fehérvári püspök – saját kérésére – felmentette őt tanári állásából, és nyugdíjba küldte. Verseinek gyűjteménye 1799-ben látott napvilágot Virág Benedek Poétai Munkái címmel. Hogy e mű korszakos jelentőségét megértsük, érdemes Horváth Károly irodalomtörténészhez fordulnunk, aki bő másfél évszázaddal később így ír róla:
Az előző korszakban meginduló deákos metrikai irány voltaképpen Virágnak ezzel a kötetével jut el egy olyan letisztult fokig, amely már klasszicizmusnak mondható. A kötet egységes mert teljesen egy ízlésirányt és egy zárt világfelfogást tükröz.
Virág első kötete tehát egy tudatos szerkesztés és stílusirány-követés eredménye, ami a korszak magyar irodalmában még ritkaság számba ment. Ezt az átgondoltságot a kötet keretessége is bizonyítja: a bevezető vers és a záróvers is a múzsához szól, ezutóbbi programversnek is tekinthető, a szerző itt fejezi ki, hogy célja a nemzeti költészet művelése. A szerzőtársak lelkesedése is nagy, Csokonai például ódát ír a kötet apropóján Virághoz. Természetesen a műfajnak megfelelő túlzások feltűnnek a versben, de ez nem változtat azon, hogy Csokonai ténylegesen nagyra tartotta őt:
Látjátok? vagy erős rémzetem áltat el?
Látjátok, ki van ott a düledékeken?
Ő az – Melpomené; a befaló Chaósz
Mellén áll, s az ezer veszély
Porja s füstje között, a zavaron belől,
Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé; S élnek lantosi, él Virág.
Csokonain és Kazinczyn kívül a korszak írói életéből leginkább Berzsenyi Dánielt szoktuk manapság ismerni: a kötet megjelenése után ő mesterének tekintette Virág Benedeket. Itt azonban meg kell jegyezni: a szimpátia nem volt kölcsönös. Olyannyira nem, hogy Virág a már említett Pontyi-karaktert felhasználva egy versben parodizálta a pályatárs stílusát.
Az 19. század elejére olyan népszerűségre tett szert a magyar írástudó rétegben, hogy – mint már említettük – a Magyar Kurir halálhírét költötte – tévesen. A lap a költő nekrológjában még egy ódát is közölt, ennek itt első és utolsó sorait mutatjuk be (felhívjuk a figyelmet a költő nevét kiaknázó szójátékra):
Áldott VIRÁG! – hát el-borított Tele
Fagyos halálnak? – óh! te valál az, a’
Ki még előtted senkitől se
Jártas utat, Heliconra törtél.
[…]
Föld!! – melyet el-nyelsz, tudmeg, az, a’ Virág
Nem hervadandó. Áldatól; a’ kinek,
Egy Égbe nyílt ablak; koporsód:
És örökös tavasz, a’ te sírod.
Virág viszont szerencsére ekkor még életben volt, sőt: életművének két jelentős alkotása csak ezután következik.
Horatius-fordítás: a végén csak egy maradhat
Ma már egy-egy fordítói munka jelentőségét – az irodalommal foglalkozó szűkebb szakmán kívül – nehezen tudjuk megérteni. Az pedig, hogy a 19. század elején mit jelentett a teljes Horatius-életművet lefordítani, mára szinte felfoghatatlan. Az irodalmi nyelv akkor alakult ki: az olyan konvenciók is akkoriban dőltek el, hogy egy antik műhöz – ami időmértékes verseléssel íródott – miként közelít a fordító. Jó példa erre a horatiusi episztolák fordítása: egy időben egyszerre dolgozik rajta Virág Benedek és Kis János (a szélesebb közönség Berzsenyi felfedezőjeként ismeri), előbbi időmértékes versformában próbálja visszaadni az eredeti szöveget, utóbbi rímes verseléssel kísérletezik.
Maga Kazinczy egyébként éppen Virág episztolafordításaiban talált hiányosságokat, egy 1824-ben erről így írt Kis Jánosnak:
Virág olly könnyen szökdellé által a Horátz helyeit, azaz, hogy azokkal olly keveset gondolt, csak, hogy a vers magát concludálhassa […] Sok helytt hamis értelmet is ád a Horátz szavainak.
Mindezzel együtt Kazinczy Ferenc összességében nagyra tartotta Virág Benedek fordítói munkáját: különösen a lírai szövegekben látta erősnek. Nem csupán a szerzői stílusban érezte közelállónak a magyar szerzőt a római elődhöz, hanem szellemiségben is, ennek ad hangot egy 1802-es levelében:
A te lelked rokon Horácéval. Te polgártársaink részeg szédelgését úgy keserged, mint ő keseregte a rómaiakét.
A fordítói munka herkulesi volt, csaknem húsz évet vett igénybe: 1823-ban ért véget. Hogy ezt értékelni tudjuk, fontos megjegyezni, hogy nem ő volt az egyetlen a korszakban, aki belefogott a horatiusi életmű magyarra fordításába, a már említett Kis János, sőt, az 1810-es években maga Kazinczy is kísérletet tett rá. A mértékadó viszont végül Virágé lett: Kazinczy a saját munkáját be sem fejezte, Kisét pedig az Akadémia adta ki. A virági fordítás jelentőségét jól mutatja, hogy fél évszázaddal később is hivatkozási pont volt: Szalay Gyula irodalomtörténész 1888-ban felidéz egy beszélgetést, ami a Kisfaludy Társaságban zajlott le. Egy akkor aktuális Horatius-fordításra a következő reakciót adták itt a szerzőnek:
Jobban ki kelle vala bányásznia az úttörők munkáit, főként Virágét, mely legterjedelmesebb, de – s talán épen ezért – a legmagyarabb, legvilágosabb, kifejezéseiben, szóelrakásaiban legtermészetesebb, hexametereiben legszigorúbb és legtökéletesebb.
Még egyszer hangsúlyoznunk kell: ezt fél évszázaddal később mondták egy olyan fordításról, ami akkor született, amikor a magyar irodalmi nyelv éppen csak kialakulóban volt.
A Magyar Századok: ami nélkül nincs reformkor
Virág Benedek azonban nem csak költészetben alkotott maradandót: másik főműve, a Magyar századok ugyanis prózai formában született. A szerző nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy a 9. századtól a mohácsi csatáig egybegyűjti a magyar történelem legfontosabb hőseit, feldolgozva a magyar, német vagy éppen olasz történetírók munkáit. Ez az időkeret nem véletlen: Virág – ahogy a korban sokan, elég csak Kisfaludy ismert versére gondolni – 1526-ban látja a magyar nemzeti „nagylét” végét. A mű létrehozását épp ezért küldetésnek tartja: a nemzeti nagyságérzetet kívánja vele feléleszteni. Kazinczynak erről így nyilatkozik:
Ha csak magunk nem hozzuk vissza a régi bátor lelket ki fújja azt belénk? […] Én nem hiszem, hogy a magyarnak nótája, tánca szomorgó volt kezdettől: […] a szomorúságot ráhozta a sok nyomorúság Dobzse Lászlótól fogva.
A Magyar századok ennek megfelelően nem egy történészi munka, inkább egy történeti dokumentumokon nyugvó, olvasmányos kurzusszöveg. Bár maga Virág elkötelezi magát, hogy részrehajlás nélkül fogja elmesélni a magyarság hatszáz éves történetét: magában a műben ezt nem mindig sikerül követnie.
A német krónikásoknak például szókimondóan és dühösen neki megy, amikor magyarellenesnek ítéli a szövegeiket. Így tesz például egy 12. századi forrással, amikor az a magyarokat barbároknak nevezi:
Hát miféle szelíd teremtmények voltak Európának egyéb lakosai? […] Irtóztató üdők! Magyarországban ugyan más tartományokhoz képest még szentül ment a dolog.
De nem áll meg itt, még a saját katolikus egyházának is nekimegy, ha ellenségesnek véli őket a magyarsággal szemben. Emiatt ítéli el a keresztes hadjáratokat, vagy például VII. Gergely pápát. Ezért a lépéséért egyébként Virágot egy időben jozefinizmussal is vádolták (emlékezhetünk II. József korábban már említett egyházellenes lépéseire).
Nehéz megbecsülni, Virág mikor kezdett e mű írásába. A források gyűjtését valószínűleg fehérvári évei alatt megkezdte. A munka itt is hosszadalmas volt: ennek oka lehetett a nyelvismeret hiánya – németül például inkább olvasott, de nem beszélt – illetve a lassú forrásgyűjtés. Emellett a kortársak is inkább a költészet felé igyekeztek terelni Virágot: Kazinczynak például panaszkodott arra, hogy ő csak „versficatiora” készteti őt, holott a nemzetnek a „Századok” nagyobb hasznára van, mint „akármely poéma”.
Négy részletben jelent meg: Virág életében az utolsó kötet az 1816-os megjelenésű, amely a 14. század és 15. század történetét tárgyalja, 1437-ig (Luxemburgi Zsigmond haláláig). A befejező rész a mohácsi vészig csak 1863-ban látott napvilágot: Virág kézirataiból állították össze.
Bár történetírói munkaként hagy kívánnivalót maga után, a Magyar századok meghatározóan hatott a reformkori gondolkodásra is. A nemzeti nagyságtudat egyik legfőbb forrása lett, amely a történelmi példákon keresztül hangsúlyozta közjó iránti elkötelezettséget és emlékeztette a korszak gondolkodóit kölcsönös felelősségvállalásra. Ehhez pedig kétségkívül kellett, hogy a szövegből sugározzon az az értékrend, amiben maga Virág is hitt.
A korai romantikus költők is nagyra becsülték Virág Benedeket, Vörösmarty is sokat köszönhet neki, a Zalán futása például szintén a Magyar századokon inspirálódott. Maga Vörösmarty Virág Benedek haláláról (ekkor már a valódiról) is megemlékezik egy barátjának írt levélben. Úgy festi le az eseményt, mint a literátori lét tipikus tragédiáját:
Szegényül és elhagyatottan halt meg, egy-két jó barátja segítette, tehetősb ismerősei nem úgy, a hogy illett volna. […] Az éjjel, hogy a gutaütés ellehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette s macskája rajta járt. Ezek voltak őrállatai az emberektől elhagyatottnak.
Szerencsére elmondhatjuk, hogy Vörösmarty erősen túlzott, amikor Virág sorsát ilyen keservesnek ábrázolta. Igaz, az egyszeri pap egész életében visszafogottan, „apostoli szegénységben” élt, de korántsem volt elhagyatott: amikor 1830-ban meghalt, leghívebb tanítványai végig mellette voltak. Nem volt forradalmár szerző, vagy a korszak szellemi vezetője, a tudós poéta szerepet vállalta magára, és ebben kétségkívül sikeres volt. Egész életének ars poeticáját így fogalmazta meg:
Születtem, szerettem a hazámat és dolgoztam érte. Ez az életem története.
