Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Hölvényi Kristóf
Nem is hit, sokkal inkább bizonyosság az, ami belőle árad. S talán pont ez az oka, hogy minden feladatában a helyén érzi magát. Egyforma odaadással beszél a Kaposvári Egyházmegye vagyonának kezeléséről, a plébánosi, lelkipásztori munkájáról és a rászorulók segítéséről is. Világos Krisztián atyával falujában, Bárdudvarnokon, azon belül Kaposszentbenedeken, annak is a legszélén, a szintén az ő irányítása alatt működő Porta Pacis Lelkigyakorlatos Házban beszélgetünk.
Tulajdonképpen mi pontosan ez a hely?
A házat az ötvenes években, a szerzetesrendek feloszlatása után emigráló Ancilla nővér építette adományokból, mikor a kilencvenes években hazatért, hogy újjáélessze a bencés rend női ágát. Küldetéséhez több mint hetven helyszínt nézett meg, míg végül rátalált Kaposszentbenedekre. A nővér az évek során beleszövetesedett a falu életébe, de küldetésével egyedül maradt. Mikor aztán betegsége miatt el kellett hagynia a helyet, a Kaposvári Egyházmegyére hagyta az épületet azzal a kikötéssel, hogy bármi lesz is vele, lelkigyakorlatos célokat szolgáljon. Ez 2011-ben történt, abban az évben, mikor engem szenteltek, és meg is bíztak a hely újjáélesztésével és vezetésével.
Örült a felkérésnek?
Lelkigyakorlatos központok általában olyan helyen jönnek létre, ahol erős a vallásos hagyomány vagy az élő egyházi közösség. Itt, ahol a kívülálló a semmi közepén érezheti magát, látszólag egyikre sem támaszkodhatott. Miben bízott, miért találnak majd ide a látogatók? Lelkigyakorlatos központok általában olyan helyen jönnek létre, ahol erős a vallásos hagyomány vagy az élő egyházi közösség.
Számomra ez a világ közepe, ráadásul nem igaz, hogy nincs itt szellemi erőtér. Kaposszentbenedeken egykor premontrei monostor állt, a település egy másik részén, Kaposdadán található a máltai kereszt, jelezve, hogy voltak erre johanniták is. De én a balatoni „Zimmer Feri” világában nőttem fel, még nem volt vakolat a házunkon, amikor már nálunk nyaraltak a farmotoros Škodával érkező keletnémetek, aztán egy időre engem is beszippantott a vendéglátás, így értem a kérdést. Úgy tűnhet, nem tudunk itt mást felmutatni, mint fűt, fát, lombot, virágot. Ám az ember azért csak bele van teremtve a természetbe, szorosan kötődik hozzá, hiszen egyszerre alkotja szellem és anyag. Nem véletlen, hogy aki a természet közelében él, az hoz magával valamiféle természetes hitet. Ha valaki bemegy a kápolnánk csendjébe, ezt a természetes istenközelséget tapasztalja meg. Azt, hogy az Isten itt van. Ez az, amit adni tudunk, és amit szerintem Kaposvár is adni tud. Nekem az ottani székesegyházból van az első ezzel párhuzamos élményem.
Elmeséli?
Tizennégy éves lehettem, amikor egyedül utaztam Balatonról Kaposvárra. Ahogy beléptem a gyertyák által összekormozott, koszos ólomüveg ablakú székes egyházba, az volt az élményem, hogy jó az Isten. Érdekes módon bő húsz évvel később az én feladatom lett a templom felújításának menedzselése. Amikor leültünk a tervezőcsapattal, elmeséltem ezt az emlékemet, és azt kértem, olyan legyen a felújított épület, hogy a betérőben ugyanez fogalmazódjon meg. Ez itt Bárdudvarnokon teljesen más hely és közeg, mégis újra és újra azt érzem, mint akkor, gyerekként. És nem csak én, tömegek fogalmazzák meg ezt.
Hogyan tud üzenni egy tér?
Van, amikor az ember úgy érzi, hogy Isten tenyerének a közepén él azáltal, ahogyan a tér és azon keresztül Isten megöleli. Van, aki ezt energiaként értelmezi, de nem energia, mert ez nem valami, hanem valaki.
A név ennek az élménynek a hatására lett Porta Pacis, azaz a béke kapuja?
Nem, ezt még Ancilla nővér adta, és kikötötte, hogy tartsuk meg, de valamelyest egybecseng ezzel a tapasztalattal.
A ház hétvégéi másfél évre előre tele vannak. Mégis tapasztalom, hogy sokaknak nehezükre esik az elcsendesülés. Kutatók azt mondják, hogy az emberi agy egyik leghasznosabb tevékenysége a bambulás. Akkor kerülnek a helyükre a dolgok, akkor éri utol a lélek a testet. Mi ezt azonban értéktelen időnek gondoljuk, mert azt hisszük, akkor számítunk, ha minél több információt befogadunk, ha megértjük a világot, az összefüggéseket, és felfejtjük a titkokat. A végén mégis szenvedünk attól, hogy nem tudunk két lábbal a földön állni, minden olyan ingatagnak tűnik, és egy pillanat alatt elveszítjük a talpunk alól a talajt. Lehet, hogy többre mennénk azzal, ha többet bambulnánk. Ha szentül bambulnánk. Ha ugyanis a dolgok a helyükön vannak bennünk, akkor vagyunk igazán stabilak és kiegyensúlyozottak. Na, itt van hely és idő arra, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Ráadásul azzal tegyük helyükre őket, aki azt mondja magáról, hogy ő a szeretet. Az ember pedig mégiscsak szeretni született erre a földre.
„Az emberek intellektuálisan is éhesek a kereszténységre. Nem csoda, hiszen tizennégy éves korukban véget ér a hitoktatás, és nem kapnak a kereszténységen keresztül valós válaszokat az életük kérdéseire, maximum a vasárnapi prédikációban, de annak nem ez a feladata. Ezért szerveztem Szentlélek-szemináriumokat a falubelieknek. Itt megélhetik a hitüket, megismerhetik az egyház tanítását, és feltehetik a kérdéseiket. Ez létrehoz egy közös alapot, amire lehet építeni, a képzést elvégzők pedig aztán a közösség kemény magjává is válnak. Nem mondom azt, hogy ez a magyar katolikus egyházban az egyetlen boldog sziget, de ez itt egy boldog sziget.”
Balatonfenyvesen születtem, az ottani templomba jártam, aztán mikor meghalt a kántor néni, és már jó régóta csend volt a miséken, a plébános, Ify Géza, mivel zongoráztam, megkért engem, hogy lépjek a helyébe. Ez nagy hatással volt rám, de a papság még eszembe sem jutott. Vendéglátást tanultam, és a karrierem ívelt is felfelé. Aztán elérkezett 2003. szeptember 19. Tizennyolc éves voltam, és dolgozni indultam a fehér kis Polskimmal. Égett a tőzeg a Balaton-parton, hatalmas füst volt, semmit nem lehetett látni, és hirtelen hátulról elkaszált egy nyerges vontató. Tűzoltók vágtak ki az autóból, de valamilyen csoda folytán semmi bajom nem lett. Délután kántorként temetésre voltam hivatalos, a roncsoktól rögtön oda mentem, egy velem egykorú fiútól búcsúztak. Otthon döbbentem rá, hogy ez az én temetésem is lehetett volna. Meggyőződésként hasított belém, hogy ha az Úristen megtartott, akkor terve van velem és az életemmel.
Itt jöhet talán a még nehezebb kérdés, hogy vajon mi is ez a terv.
Ez lassan bontakozott ki. Valamivel a baleset után bementem a balatonkeresztúri templomba, leültem a végébe, az oszlop mögé, és akkor éreztem egy hívást: „Gyere közelebb!” Odamentem az oltárhoz, ahol a lelkemben újra elhangzott ez a mondat. Akkor született meg bennem a gondolat, hogy esetleg papnak kellene mennem, és nagyon megijedtem..
Megijedt?
Igen, onnantól egy évig hordoztam magamban a gondolatot, és őrlődtem, anélkül hogy bárkinek beszéltem volna róla. Aztán elmeséltem Ify Gézának a kínomat, hogy mi van, ha az Isten nem hív, és én megyek, vagy ha hív, de nem megyek. Ő erre azt válaszolta, hogy az első variáció a nehezebb ügy, de ha az Úrnak ez az akarata velem, akkor nem tudok akkora balek lenni, hogy máshogy alakuljanak a dolgok. Innentől még egy évet vártam, aztán jelentkeztem a szemináriumba. Akkor rátettem a kezemet az eke szarvára, és nem tekintettem hátra. Felszentelésem után Kaposvárra kerültem, és Balás Béla, vagy ahogy sokan ismerik, Beton atya, az akkori püspök rögtön maga mellé vett, majd a Porta Pacis vezetője lettem, Varga László püspök atya pedig kinevezett az egyházmegye vagyonkezelőjének.
Balás Béla atya, a kaposvári egyházmegye első püspöke szinte fogalommá vált többek között az itteni tevékenysége, az üldöztetések alatti elhivatott szolgálata és a Regnum Marianum ifjúsági közösségért végzett munkája okán. Milyen volt fiatal papként mellette dolgozni?
Nagykamaszként olvastam a templom faliújságán a megyébe papokat toborzó leveleit, amelyek hihetetlenül lelkesítők voltak, és egy csupaszív emberről tanúskodtak; valósággal lenyűgözött. A faluból mégis egy távoli fehér főnöknek, egy tekintélyes, méltóság teljes és erős karakternek láttuk őt. Ha valahová belépett, ott megváltozott a légkör. Ezt máig Beton-jelenségnek hívom, nekem pedig megadatott, hogy belássak e jelenség mögé.
Mi az, amit egyértelműen tőle tanult?
Rengeteget utaztunk együtt, kísértem az útjaira, ő pedig tudatosan töltötte belém a tudást. Három dolog jut rögtön eszembe. Az első, hogy Isten akarata nem rajtunk kívül álló valami, hanem ott van bennünk. Mindaz, amit jó lelkiismerettel teszünk, és amihez megadja az eszközöket, az az ő akarata. A második, hogy miként lehet az atyaságot a legnemesebb értelemben megélni. A harmadik, a legfontosabb tanítása pedig: nincs olyan, hogy nem lehet tenni semmit. Papként akárhova sodor az élet, ez a gondolat vezet.
Amikor Bárdudvarnokra sodorta, ismerte már a vidéket?
Nem volt ismeretlen ez a világ, mert a családommal nyáron, mikor épp nem a Balatonnál dolgoztunk, a belső-somogyi földjeinken gazdálkodtunk. Tudtam, hogy ez a környék sokat szenvedett a történelem során, de nem gondolom, hogy Somogy sötét, ahogy sokan lefestik, számomra inkább varázslatos. Való igaz, hogy a dél-somogyi régió elképesztő mértékben néptelenedik el, az egész megye ritkán lakott, kis települések vannak, számottevő távolságra egymástól. Bárdudvarnok például tizenhat településrészből áll, köztük Kaposszentbenedekből, ahol mi vagyunk. A falu elejét és végét tizenhét kilométer választja el, és a buszmegállók számában szerintem országelsők vagyunk, harminchat van belőlük. Az itteni embernek meg kellett tanulnia becsülni a kicsit is, ezzel együtt kimondja, amit gondol, és összezár, ha szükség van rá.
„Én a mennyek országára nem lehetőségként, hanem valóságként gondolok” – fogalmaz Krisztián atya
Innen 1983-ban ment el az utolsó helyben lakó plébános, mire idejöttem, már plébániaépület sem volt. Az első vasárnapi misémen tizenegyen voltak. Itt a népegyházi világ már rég elpusztult, azon a katartikus nullaponton már túl volt a falu, mikor megjöttem. Mi már egy újjáéledő időszakot élünk. Itt többet keresztelek, mint temetek, sok a fiatal család, az értelmiségi, mert Kaposvár agglomerációja vagyunk, folyamatosan nő a lakosság és a hívek száma is. Itt az a közel kilencven ember jár hétről hétre templomba, aki meggyőződésből jön, mert keresi Isten csodálatos akaratát az életében. Ez a közösség él. Nekem itt csupán az a dolgom, hogy pap legyek. A szentségek kiszolgáltatásán túl a tanúságtétel és a jelenlét a feladatom. A hogyanról van mondanivalóm.
Ötödéves kispapként Somos László helynök atyánál voltam lelkipásztori gyakorlaton, aki nemcsak kaposfői plébános, de az egyházmegye cigánypasztorációjáért is felel. Csodálatos ember, a szociális érzékenységem alapjait ő tette le. Nála értettem meg, hogy itt valamit tenni kell, és ugyebár olyan nincs, hogy nem lehet tenni semmit. Ennek mentén hoztuk létre a Jót (T)Enni Jó központot, ahonnan naponta viszünk ételt a rászorulóknak, illetve két évig vezettem a zselickislaki idősotthont is, ami nagyon közel állt hozzám. Sokan azt hiszik, hogy ez a munka reménytelen, én viszont úgy gondolom, épp ellenkezőleg. Ez a legszebb és legeredményesebb feladat a világon.
Azzal a bizonyossággal végezzük a munkánkat, hogy az életünk Isten teremtő gondolatától indul, és mikor beteljesedik, majd az Isten lesz minden mindenben – ahogy a Biblia mondja. Ha az otthonban az idős ágya mellett állva hisszük, hogy a betegek kenete csont nélkül juttatja majd őt a mennyek országának kellős közepébe, akkor a miénk a legsikeresebb munka. Nálunk nem ér véget élet a betegek szentsége nélkül. Mikor feladjuk a haldoklónak, az értelmet ad az előtte történt eseményeknek és a teljes gondozói munkának. Attól a pillanattól kezdve minden, ami addig a pontig vezet, sikertörténet. Tehát a mi munkánknak és minden mozdulatunknak óriási eredménye van. Mi oda a legtöbbet adni megyünk, amit ember a másiknak adhat, és a legtöbbet kapjuk, amit ember kaphat. Az idősek, a szenvedők, a kiszolgáltatottak mind lehetőséget adnak a szeretetre, nem érzelmi, hanem cselekvő értelemben. A Szentírás szerint majd nekünk fogják szegezni a kérdéseket: mikor éhes voltam, ennem adtál, mikor szomjas voltam, innom adtál, mikor ruhátlan voltam, felruháztál? Mi, a szociális szférában dolgozók ilyen szempontból kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy minderre igennel felelhetünk. Akiknek gondját viseljük, tartják nekünk a létrát felfelé.
Nem ez a kérdés.
Az, hogy mi van a halál után. Én a mennyek országára nem lehetőségként, hanem valóságként gondolok. Nekem ott 2003-ban ez olyan bizonyossággá vált, amit már nem kérdőjelezek meg. De az nem kérdés, hogy ebben ki lehet égni, el lehet fáradni, hogy megsiratjuk, aki elmegy, és évek múltán is emlegetjük. Na de a horizonton túl lehet látni.
A végesség a végtelenre figyelmeztet. A földön folyamatosan a végességgel találkozunk. De az embert megteremtő Isten keze munkájának egyik legtettenérhetőbb nyoma az, hogy látjuk a végest. Mert honnét tudjuk megállapítani a végesről, hogy az véges? Onnét, hogy van fogalmunk a végtelenről.
Ideális helyszín az élethez – mondja Regős József barlangkutató régész és helytörténész Szilvásváradról, ahol többek között a kezdetekről, a személyes és a földtörténeti múltról beszélgettünk, így például arról is, hogy hogyan került a Bükk az Egyenlítő környékéről a ma ismert helyére.
Szerves része a Duna, állandó lüktető ér az életében. Ha teheti, mindennap komppal utazik, az a nyolc perc számára maga a lelki felfrissülés. Varga Livius sok helyen élt, Ráckevén viszont testközelből tapasztalja meg a vízparti életminőséget. A pszichológus, zenész és előadóművész szerint kimaxoltuk az individualizmust, és ideje belendítenünk egymást a jóba. Erről beszélgettünk a számára kedves környékbeli helyszíneken.
Közgazdászdiploma, jogi szakoklevél, negyedszázad tömény matéria. Még egy komolyan udvarolgató srác is van a történet elején – csakhogy akadt valaki más, aki táncba hívta Rita nővért, akkor még a világi nevén. Igent mondott. Portré Bükkszentkereszt csendjéből.
Ezt a bécsi utazást még évtizedekig úgy emlegették az írók, mintha Alice-szal jártak volna Csodaországban – emlékezett vissza Tóbiás Áron az íróhajóra, amelyen 1956 őszén hosszú évek után Nyugatra utazhattak a magyar értelmiség tagjai, többek között Pilinszky János, Rubin Szilárd, Somlyó György, Szabó Magda, Abody Béla, Csurka István és Heller Ágnes.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
