Ridegpásztor a mitikus homályban
Sinka István – sokakhoz hasonlóan – ködlovagja a magyar irodalomnak. Manapság nemigen tudnak róla, holott nagyon is méltó lenne a figyelemre. Legismertebb műve az önéletrajzként is olvasható Fekete bojtár vallomásai, amely 1944-ben jelent meg, aztán 1989-ben adta ki újra a Püski Kiadó, nemrég pedig ismét megjelent, ráadásul az Időjel Kiadó szerint immár „hitelesen, a teljes szöveggel”. Sinka Nagyszalontán született 1897-ben, bihari ridegpásztorcsaládba. Ma már aligha tudjuk, mit jelentett ez pontosan. Gyerekkorában maga is bojtár, majd pásztor volt, korai éveit a pusztán töltötte. A Fekete bojtár vallomásaiban életének ezt a szakaszát írta meg. Később bekapcsolódott az irodalomba, kapcsolatot keresett és talált a népi írókkal, de első verseskötete csak viszonylag későn, 1934-ben jelent meg Himnuszok Kelet kapujában címmel. A második világháború után jó ideig szilenciumra volt ítélve, és csak a hatvanas években jelenhetett meg újra egy-két könyve. A Fekete bojtár vallomásai megrendítő és megrázó könyv. Egy olyan világot tár fel, amelyről a nagy népi írók is csak érintőlegesen beszéltek. Talán csak Illyés Gyula Puszták népe című munkája állítható egy polcra vele.

De Sinka még Illyésnél is mélyebbre megy, mert az a világ, amit ő beszél el, vadabb és kíméletlenebb.

A ridegpásztorok pusztai társadalma évszázadokon át nem változott, Sinka gyerekkorában ugyanolyan volt, mint a középkorban. Ezt a világot mitikus, homályos levegő járta át, a kereszténység sem hagyott sok nyomot rajta. Ebből a világból nézve a nomád, honfoglalás előtti magyarság még karnyújtásnyi távolságban volt. Szél, hó, hideg, kíméletlen napsütés – itt mindent az elemek határoztak meg, a puszták hatalmas terében az ember alig-alig látszott. Ahogy Sinka ír, az a népballadák világát idézi, erről a világról valószínűleg nem is lehet másként írni. Nagyon mélyről jött, és ezt későbbi életében sem vetkőzte le, konokul ragaszkodott a gyökereihez. Kegyetlen, felejthetetlen ez a könyv, a 20. századi magyar irodalom egyik rejtett gyöngyszeme. (Győrffy Ákos)

Sinka István: Fekete bojtár vallomásai. Időjel Kiadó, 2025

A történész szerencsecsillaga
Kosáry Domokos már három és fél évesen folyékonyan olvasott, osztott-szorzott, a szülei rendezte vendégségek állandó műsorszáma volt, hogy ő bemutatta a tudományát. Anyja, az író Kosáryné Réz Lola imádta, meg volt győződve róla, hogy a gyerek kivételes tünemény. Ebben a véleményben, ha nem is ekkora elragadtatással, osztoztak fia gimnáziumi tanárai is, akik minden területen kiemelkedőnek értékelték a képességeit. Fizikatanára azt szerette volna, ha fizikus lesz, rajztanára képzőművészként látta volna, ő maga is sokáig habozott, mit válasszon. A tehetséges és magabiztos fiúba hatalmas ambíció szorult, és mert megsüvegelendő szorgalom is társult hozzá, ezek együtt szinte törvényszerűen meghozták a sikert. Senki nem vádolhatta őt szerénységgel, de azzal sem, hogy a siker eltérítette volna a magára szabott feladatoktól.

A sokunk által galambősz idős emberként, az MTA elnökeként megismert történész pályájának eleje a Horthy-korszakra esett. Nagy reménységnek számított, komoly lehetőségekhez, külföldi ösztöndíjakhoz jutott, még nem volt harmincéves, amikor már kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolatai voltak. Teleki Pál is felfigyelt rá, amerikai tanulmányútra küldte. Jól nősült, szép budai villában lakott, és minden haladt volna így, ha nem jön a háború, majd egy új rendszer, amelyben Kosáry reakciós osztályellenségnek számított. A 20. század magyar tudósainak, gondolkodóinak, művészeinek életrajza megannyi kísérlet arra, hogy válaszoljanak a diktatúrára. Hamvas Béla mindent odahagyott, Bibó István a maga szelíd módján utasította vissza a megalkuvást, ám sokan a teljes önfeladásig jutottak.

Kosáry megkötötte a maga alkuit, de megtartotta a határokat.

A pártba nem lépett be, inkább a szakma peremén, könyvtárban és levéltárban dolgozott. A forradalom után nem egészen három évig börtönben ült, de szerencsecsillaga ott sem hagyta el, mert ítélete enyhe, fogvatartásának körülményei az átlagosnál jobbak voltak. A Kádár-rendszer később elismerte szakmai tudását, és ha nem is akadályok nélkül, megadta neki azokat a tudományos címeket és lehetőségeket, amelyek megillették.

Romsics Ignác mintegy hatszáz oldalas, érdekes és olvasmányos Kosáry-monográfiájában nemcsak az alapos kutatómunka, a történészi tudás, de az emberismeret és az empátia is dicsérhető. A tekintélyes méretű Kosáry-hagyaték alapján a szerző a tanulságos életút mellett egy izgalmas személyiséget is bemutat. Egy önbizalomtól duzzadó, kivételes tehetségű emberét, akinek emberi gyengéi leginkább a magánéletében mutatkoztak meg. (Hulej Emese)

Romsics Ignác: Kosáry Domokos. Helikon Kiadó, 2025

Minden oldalon új világ
Sok helyen felbukkant már a kép, melyen egy figura két oldalán egy-egy ember áll. Az egyik azt kiáltja a figurára mutatva, hogy kilenc, a másik azt, hogy hat. Mindkettejüknek igaza van a maga szemszögéből. A közösségi média tömegfelhasználói előtt filozófusok, művészek boncolgatták ugyanezt a jelenséget. Hamvas Béláról például azt mondják, úgy beszélt Istenről, ahogyan egy csúcshoz közeledő, azt kerülgető hegymászó a célról: mindig azt fogalmazta meg, amit épp látott belőle. Ebből adódóan gyakran keveredett önellentmondásba, és ez cseppet sem zavarta. Talán azért, mert megtapasztalta, hogy ez a „tisztázatlanság”, az át nem látásból fakadó döccenés a „fontos dolgok” elmaradhatatlan velejárója. Ha mindig minden világos és egyértelműen befogadható számunkra, talán csak súlytalan ügyekkel bajlódunk. Az egymásnak ellentmondó felismerések viszont arra utalhatnak, hogy valami lényegest kapargatunk.

Akkor is igaz ez, ha olyan látszólag könnyed, játékos könyvet lapozgatunk, mint Bányai István 1995-ben kiadott, idén a Csimota Könyvkiadónál újra megjelent, Zoom című munkája, amelyben a Magyarországot a nyolcvanas évek elején hátrahagyó, az Egyesült Államokban kivételesen sikeres pályát befutó grafikus szó nélkül, rajzokkal mutatja be a világot. Az első oldalon mintha tengericsillagot látnánk, vagy legalábbis annak egy részletét, de ha lapozunk, felismerjük, kakastaréjjal van dolgunk. Az újabb oldalakról aztán kiderül: itt egy egész állat, lapfordítással kerül köré gyerektársaság, majd egy tanya is. Nem árulok el mindent, legyen elég annyi, a tanyáról kiderül, játszószőnyeg, a szőnyegről, hogy újságkép egy luxushajón – és persze a luxushajó sem az, aminek látszik.

Minden oldal új valóságot teremt, más értelmet ad az addig egyértelmű képnek. A képolvasó hamar rájön, hogy nem ítélhet gyorsan, pláne nem végérvényesen, mert lapról lapra felül kell írnia saját elgondolásait.

A Zoomban ahogy gyerek a világot, úgy ismerjük meg fokozatosan a szavak nélkül írt történetet. Végletekig komoly játékba merülhetünk, ami olyan, mint maga a felnövés. Kezdetben csupán biztonságosnak tűnő móka, idővel nehéz felismerések sora, végül reménykedés, hogy a világon minden teremtettnek értelme, helye van. (Gacsályi Sára)

Bányai István: Zoom. Csimota Könyvkiadó, 2025