Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Hölvényi Kristóf
Egy focimeccsen a sikeres védései után kapta a Beton becenevet, amely később jóval mélyebb jelentést nyert. Balás Béla a kommunizmus legsötétebb éveiben lett a Regnum Marianum keresztény ifjúságnevelő közösség tagja, majd papként szilárd bástyája. Hivatásától nem tántorították el sem az üldöztetések, sem a folytonos áthelyezések. Hiába küldték lehetetlennél lehetetlenebb helyekre, mindenhová elvitte a hit apró lángját, amelyet aztán a nyomában létrejövő közösségek éltettek tovább. Sosem fáradt bele az újrakezdésbe és a cselekvésbe, amit az újonnan alakuló Kaposvári Egyházmegye püspökeként is bizonyított. A nyugalmazott Beton atyával a zselickislaki idősotthonban beszélgettünk.
Hogyan emlékszik a rákosi-korszakbeli gyermekkorra?
1941-ben születtem, és Kelenföldön nőttem fel, amely ma már alig hasonlít az akkori arcára. A házunk mellett egy hatalmas rét volt, ahol sötétedésig játszottunk. Mikor kintről észrevettem, hogy édesapám leeresztette az ablakunk redőnyét, tudtam: ideje hazamenni. Ez volt a jel. Gyerekként hatalmas szabadságot éltem meg, miközben éreztük a rendszer szorítását. Édesanyám második elemis koromban meghalt; édesapám a nélkülözés és a bizonytalanság mellett is nagyon határozottan nevelt engem, illetve a húgomat. Esténként mindig megkérdezte, mit tanultunk az iskolában, majd sóhajtott, és egy rossz szó nélkül elmondta, mi a valóság. Ez így ment mindennap. Közben külvárosi gyerekként hamar önállósodtam, és barátokra leltem. Ártatlan játéknak tűnt, remek fiútársaságnak, nem is sejtettem, hogy valójában szép lassan, teljesen észrevétlenül egy titokban működő keresztény ifjúságnevelő mozgalom tagja lettem. Már évek óta odajártam, mire elárulták a nevét is: Regnum Marianum.
Gyerekként érezte annak a súlyát, hogy mit jelent a kommunista rendszerben egy titkos keresztény közösség tagja lenni?
Ebbe nőttem bele, ez volt az életem. Az együttlét, a tanulás, az ima, a kirándulás, a játék természetesnek tűnt. Nem politizáltunk, nem beszéltünk, sőt nem is tudtunk arról, hányan vagyunk, hogy védjük a közösséget. Aztán a forradalom hozott ebben némi változást.
1956. október 23-án este épp életem első és utolsó regnumi tánciskoláján vettem részt. Iszonyúan utáltam az egészet; olyan szegények voltunk, hogy nem volt szép ruhám, amit szégyelltem, a lányoknak pedig mindig ráléptem a lábukra. Nem fért a fejembe, mi ebben az egészben a pláne. Zajlott az óra, mikor este nyolc felé hirtelen sorozatos lövések hallatszottak, majd nem sokkal később egy fiú rontott be a terembe, hogy kitört a forradalom. Szegény tánctanárnő hiába próbálta összeterelni a csibéit, mi már ott sem voltunk, belevetettük magunkat a dolog sűrűjébe. Hát, csuda jó élmény volt! Tömve voltak az utak, kipirult arcú, eksztázisban lévő emberekkel sodródtunk az Astoria szállótól a Nemzeti Múzeum felé. Zengett a „Hol vagy Gerő? Most bújj elő!” és a hasonló szólamok. Este tíz felé aztán a Magyar Rádió környékén kezdtek komolyra fordulni a dolgok, nem messze tőlem lángolt egy autó. A Kálvin térnél bolyongtam, bámultam az irgalmatlan tömeget, amikor összetalálkoztam a regnumi csoportvezetőmmel, aki csak annyit mondott nekem: „Kispajtás, jól nézz most körbe, mert ilyet százévenként egyszer látsz!” Igaza volt.
A letartóztatások csak később kezdődtek, de 1956után egy évig szünetelt a Regnum. Nem találkoztunk. Ez a megtorlások ideje volt, a forradalom alatt készült fényképeket szoba méretűre nagyítva vizsgálták a hatóságok, hogy tudják, kik vettek részt a megmozdulásokban. Sokan elmentek, és minden itt maradó veszélyben volt. Egy ember bukása magával ránthatta volna a mozgalmat is.
Ha addig a közösség tartotta meg, ebben az időszakban nem veszítette el a talajt?
Addigra már kivirágzott bennem az a mag, amit elvetett a Regnum: a természetszeretet, a közösség, a játék fontossága. Mikor közösen nem lehetett kirándulni, táborozni, egyedül vágtam neki az erdőnek. De a Regnum ennél jóval többről szólt. Emlékszem, egyszer a Bakonyban kirándultunk, és hazafelé a buszmegállóban összetalálkoztam Cseh Tamásékkal, akik akkoriban már játszották az indiánjátékukat. Ennek az volt a lényege, hogy nyáron a 17. századi síksági indiánokat utánozták kultúrában, életmódban, amiben csak lehet. Na, Tamás ott ült a megállóban, én meg odatelepedtem mellé, és kérdezgettem, miért csinálják. Ő azt mondta, annyira rossz Budapesten a légkör, hogy ha háromszázhatvanöt napból ötöt nem tudnak itt tölteni a Bakonyban, abba belehalnak. Én azt gondoltam, ez nem megoldás, nem lehet az egész év szenvedés és öt nap a gyógyír. Számomra a Regnum, a benne rejlő hit és pedagógia olyan biztos alapot, normát és kapaszkodót adott, amiből nemcsak a kirándulások és táborok alkalmával, hanem egyedül, a hétköznapokban is meríteni lehetett.
Igen, igen. Ezekben az évtizedekben tulajdonképpen a papjaink legalább harmada mindig ült, aztán helyet cseréltek. Aki addig szabad volt, fogoly lett, és fordítva. Ez alapozta meg a tekintélyünket is. A jezsuiták szinte már irigykedtek, hogy hát milyen dolog az, hogy nálunk több a letartóztatás, a házkutatás. Egyébként három letartóztatási hullám volt. Az első 1961-ben, akkor még nem tudtunk semmit, fenyegetettségben és bizonytalanságban éltünk. Az 1964-es, második regnumi per is sokakat megrendített, rengeteg tagot rúgtak ki az iskolájából, munkahelyéről, vagy fenyegettek meg. De ha egy ember elment, kettő jött helyette, az üldöztetés mintha olaj lett volna a tűzre. A harmadik hullám ezekhez képest már kabaré volt. Többé nem hathattak ránk. Akit bezártak, tudta, hogy kint a közösség élni fog.
Nem, én csak a házkutatásig és a kihallgatásokig jutottam, pedig készültem a negyedik hullámra. Meg is beszéltem a húgommal, hogy ha jön a börtönbe látogatóba, mazsolás kalácsot hozzon. Addigra már tudtuk ugyanis, hogy a mazsola egy fogmosó pohárnyi vízbe téve megszívja magát, s ha a levét kipréseljük, és egy leforrasztott szárú töltőtollba tesszük, abban két misére elég misebor érlelődik meg. A papjaink így miséztek titokban a rabságban. Végül nem kellett hasznosítanom ezt a tudásomat.
Mennyire járta át a mindennapjait a félelem az állandó fenyegetettség időszakában?
Fenyegetettség valóban volt, de félelem nem. A Bibliában benne van, hogy „mikor a hatóságok elé hurcolnak titeket, ne legyen rá gondotok, hogyan és mivel védekezzetek vagy mit mondjatok”. Én ebben teljesen megnyugodtam. Akárhányszor kihallgattak a perek során, utána mint egy filmet, pörgettem vissza magamban, hogy mit kérdeztek, és én mit feleltem. Ilyenkor mindig öröm fogott el, hogy ha ennyire betű szerint beigazolódik az, amit Jézus mondott, akkor nekem nagyon jó dolgom van, nincs mitől tartanom.
Dehogynem. A regnumi múltam miatt harmadéves koromban elbocsátottak a szemináriumból. Emlékszem, két társammal együtt behívott az esztergomi kormányzó, remegő kezében egy hivatalos papírt tartott, rajta a nevekkel, akiktől meg kell válniuk. „Fiaim, ne haragudjatok, nem tudok mit csinálni. Az államnak kifogása van az ellen, hogy ti itt vagytok. El kell mennetek, de valahol keressetek egy plébánost, aki befogad titeket, én pedig mindent megteszek, hogy visszajöhessetek” – mondta, és közben egy kicsit sírt. Így kerültem Lábatlanra, az ottani plébánosnak dolgoztam, és közben titokban végeztem a szemináriumot. Álruhában jártam vizsgázni éjszaka, miközben a frász kerülgetett. Aztán mikor sikerült kijárni, hogy visszavegyenek, majdnem lebegtem a boldogságtól. Hát még amikor 1965-ben végre felszenteltek!
Próbálkoztam, de én úgy érzem, sosem volt elég időm rá, maximum szép emlékeket hagytam. Hat évig voltam Nagymaroson, ekkor szerveztük meg a Nagymarosi ifjúsági találkozót, azóta is minden évben megtartják. Innen egy évre Nógrád megyébe helyeztek, oda, ahol a koldus is visszafordul. Onnan kerültem Budapestre, a Rózsák terére, később Kőbányára, aztán Angyalföldre. A hírem mindig megelőzött. A legtöbb helyen reszketeg plébánosok fogadtak, akik féltek, hogy a szervezkedésemmel bajt hozok a fejükre. A rendszer azonban sosem hagyott sokáig egy helyben, közben állandóan kihallgattak a prédikációim és a gyanús kapcsolataim miatt. Végül amikor kiderült, hogy titokban hittanórákat tartottam lakásokon, egész Budapestről „kidiszponáltak”. Ekkor pár hónapra Varsányba helyeztek, majd jött Érsekvadkert. Mikor megérkeztem, a plébános az asztalt ököllel verve mondta, hogy vegyem tudomásul, itt nem lesz semmi, nekem pedig kötelességem minden lépésemről számot adni. A paptársammal, akit szintén oda küldtek, innentől mindennap kiraktunk egy papírt a szobánk ajtajára azzal, hogy este háromnegyed kilenctől negyed tízig sétálunk a Széchenyi utca páratlan oldalán, majd negyed tíztől háromnegyed tízig a pároson. Szinte élveztük ezt az abszurdumot.
Eltökéltem, hogy bárhová megyek, teszem a dolgom, és annyiszor újrakezdem, ahányszor csak kell. Az Esztergom–budapesti Főegyházmegyében huszonkét kápláni hely volt; mikor már a hatodikra helyeztek át, azzal nyugtattam magam, hogy előbb-utóbb elfogynak a helyek, visszatérhetek az elsőhöz, és újra ismerős arcokkal találkozhatok. Örökké azonban ezt sem lehetett bírni. Kértem a bíborost, hogy ha van rá mód, adjon nekem egy önálló plébániát, nem számít hol. Így kaptam meg a Bajót nevű kis falut. Kezdetben a romos plébánia bejáratát és plafonját is alá kellett dúcolnom, mert már majdnem beszakadt, a szobában meg egyetlen vaságy állt. Az első egy-két hónapban majdnem üres volt a templom, a falubeliek nevettek rajtam, hogy mit töröm magam. Azzal biztattam magam, hogy ha tíz évig kitartok, valami változni fog. Végül tizenkettő lett, mire beérett a munkám. Onnantól félelmetesen sokan jöttek. Falubeliek, régi hívek, regnumiak és más fiatalok, romák, megtérő volt párttagok és olyanok, akik addig a templom közelébe sem mentek. Plébániát, lelkigyakorlatos házat építettem, de sosem volt elég a hely.
Egy nyelvet kellett beszélni a fiatalokkal. Az evangéliumot újszerűen, frissen hirdetve jártam a közösségeket, és nyitott voltam arra, amit ők adtak. Meghallgattatták velem például televízión Szörényi Leventét. Hát én elájultam a gyönyörűségtől! Az a sora, hogy „Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz!” teljesen egybecsengett azzal, amit én üzenni akartam. Lelkigyakorlatokon lejátszottam belőle néhány hangot, és a fiatalok már tomboltak is. Mindenért rajongtak, ami váratlan, meglepő volt, és tulajdonképpen Jézus üzenete is az. Ezt megértve rögtön figyeltek. Emellett számomra alapvetés volt, hogy a kamasz természeténél fogva pimasz, és a végtelenségig lázad. Nem megregulázni próbáltam őket, hanem megkérdeztem, hogy miért csak ennyire lázadnak, hát én az ő helyükben sokkal nagyobb erővel tenném. Erre meglepődtek, és mivel érezték, hogy szabadok, nem is álltak már annyira ellen. Szerintem nem megváltoztatni kell a fiatalokat, csak jó irányba terelni a lázadásukat.
Hát már épp túl jó dolgom volt Bajóton, így csak elhelyeztek püspöknek, de nem panaszkodom miatta, nincs is jogom hozzá, és bűnt is követnék el, ha átkoznám a sorsomat, hiszen szerettem ezt a küldetést is. Új egyházmegyét kellett szerveznem, megismerni az itt élőket, megerősíteni a hitet és a közösséget. Az elején tartózkodva, sőt egyesek ellenségesen fogadtak. Rettenetesen keserves dolgok történtek, röplapokat osztogattak, tüntetéseket szerveztek ellenem, vörös püspöknek neveztek, de aztán megértették, hogy jót akarok. Ebben segítettek a bérmálások és a megyejárások. Bérmálás előtt egy héttel kimentem a falvakba előadást tartani. A programot direkt a kultúrházban vagy a moziban tartottam, hogy az is eljöjjön, aki nem lépné át a templom küszöbét. Emlékszem, ennek hatalmas sikere volt. Színroma településeken is tele voltak a kultúrházak, és néma csendben vártak, volt, hogy a szomszéd kocsmákból hozták át a székeket. Az emberek kazettára felvéve adták kézről kézre ezeket a beszédeket. Az egész egyházmegyét bejártam a Balaton partjától a Dráva partjáig, a nagy településektől a legapróbb falvakig. Bármerre mentem, a Jóisten adta a számba a szavakat.
„Számomra az élet Krisztus” – ez a papi jelmondata, és püspökként is ezt a sort választotta iránytűnek. Mit jelent önnek ez a mondat, amely végig kísérte az életét?
Nekem eszembe sem jutott, hogy ne legyek pap. Kirúgnak a szemináriumból? Akkor majd visszavesznek. Üldöznek? Valójában nem tudnak ártani nekem. Ez számomra maga volt a megkérdőjelezhetetlen egyértelműség. A Filippieknek írt levélben lévő teljes mondat egyébként így hangzik: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Ez kifejezi azt, hogy nincsen félelem, és nincsen semmi más, csak Ő.
Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése erdők ölelésében, különleges mikroklímával, gyógyító környezettel várja az értékalapú, csendes élet után vágyakozókat. Lovass Adél és Veres Zoltán számára Bükkszentkereszt ennél is többet adott: egy helyet, ahol összekapcsolódva tanulhatnak, fejlődhetnek, alkothatnak.
A Bükki Csillagda az ország egyik legkülönlegesebb tudományos ismeretterjesztő intézménye. Aki ide ellátogat, közelebb kerülhet annak a megértéséhez, hol is van a helyünk a világmindenségben.
Jártunk patakvölgyben, tisztáson, árnyas ösvényen. Szóba kerültek szerzetesek, püspökök, sztárséfek, Elon Musk és a nyíllal megsebzett indiánok. Ettünk, ittunk, elképedtünk, és aki azt hiszi, hogy az erdőben csak a csalán, a kökény meg a gombák ehetők, az nem tudja, mit veszít. Növényvakok, figyelem: Bózsó Gyula erdész varázslata következik.
Az ipari örökség megóvása mellett a helyi közösség is gazdagodott az egykor városnyi területű létesítmény épületeinek rehabilitációjával.
Boldogság, ha az ember báránybégetésre kel, a munkahelye pedig egy Michelin-díjas étterem. Ahhoz azonban, hogy mindezt megteremtse, tíz olyan év kellett, amely alatt mintha húszat élt volna. Kun A. Luca és Pohner Ádám, az Iszkor fiatal tulajdonosai erről meséltek nekünk Mályinkán, ahol a régió legfinomabb fogásai közös akaratból készülnek.
