Aki egy kicsit is ismeri a trianoni történéseket, tudja, hogy a hazánkat érő megrázó döntés után, egy történelmi sztrók idején Sopron lakossága a haza melletti voksával főnixmadárhoz hasonlítható lelkierővel tett tanúbizonyságot hűségéről, hirdetve ország-világnak, hogy bár lehetnek az ember életében igen nehéz helyzetek, a lelkiismerete szabad. A főnixmadárnak, ahogy azt édesanyám meséiből hallottam, hallatlan ereje van, s a könnye sebeket gyógyít. Ma már tudom, hogy a valóságban nem létezik főnixmadár, de ez mit sem változtat azon, hogy az akkor itt élő emberek teljesítményét az ő teljesítményéhez hasonlítom. 

Sopron nevétől a népszavazás óta elválaszthatatlan jelző lett a hűség. A szót sajnos ma sokan a gyengeséggel, a maradisággal, a változtatni nem meréssel azonosítják, de az 1921-ben itt élő soproniak 72,8 százaléka bebizonyította, hogy a hűség lehet cselekvő akarat is. S bár nem minden nemzedéknek adatik meg, hogy egyetlen tettével beírja magát a történelemkönyvekbe, minden nemzedéknek lehetősége van arra, hogy társadalmi felelősségtudatára leljen. Mert most is szükség van sok-sok aktívan hűséges sopronira. A soproniság ma éppen ezért – ha a fogalom létezik – szerintem ott kezdődik, hogy ismerjük a múltját, aminek segítségével részévé válhatunk a jelenének, s tudunk formálói lenni a jövőjének is. A soproniság harcmodor, magatartásforma, amely magában foglalja a város feltétel nélküli szeretetét, hiányosságainak látását, az érte való cselekedni akarást. A soproniság hűség, és hűség nélkül nem létezhet egyetlen igaz közösség sem. Hűséges pedig az, aki minden kísértés és próbatétel közepette megáll a hitében. 

Ezek után nem bújhatok ki egy vallomás alól. Sopron nekem a hűség fogalmának tényleges megértését, hivatásom és orvosi szakterületem gyakorlásánál a megélését és az alkalmazását is jelentette. Nem gyógyító orvosként munkámat ugyanis nem kísérte a hálás betegek köszönete, amely nap mint nap arra ösztönzött volna, hogy értük újra és újra többet tegyek. Az én tevékenységem eredménye nem az egyes ember szintjén vált nyilvánvalóvá, hanem az egész lakosságén azzal, hogy az emberek közegészségügyi, járványügyi biztonsága a munkámnak köszönhetően is biztos volt. 

De visszatérve az évfordulóhoz: a centenárium egyben számvetés is. Sopron következő száz évét azok a ma itt élők alapozhatják meg, akik őrzik a múlt adományait, és lerakják a jövő alapjait. Hatalmas öröm, hogy Sopronban ma is jelen van az a lokálpatriotizmusban gyökerező szellemi muníció, ami feljogosít bennünket reménykedésre. Kívánom, hogy idősebb Sarkady Sándor Sopronhoz írt himnusza valóra váljon: „Új ezredév vár, de harcát ne féld! / Zengd, hittel zengd velünk a Hűség énekét.