A brutalista című film kapcsán már írtunk a címszereplő egyik modelljéről, a magyar származású építészről, Breuer Marcellről. Breuer Pécsen született, és a marslakókként emlegetett tudósokkal egy időben ment ki Németországba, majd az Egyesült Államokba. Az életművét végigfényképező Mezősi Ágnes szerint megdöbbentő, hogy New Yorkban vagy Svájcban az utca embere is tudja, ki volt Breuer, nálunk pedig sokan nem is hallottak róla.
„Nagyon kedves ember volt, sok időt töltött itt, az építkezésen. Amikor befejezte a munkát és elment, sok könyvet kaptunk tőle ajándékba. Szívesen beszélgetett velünk, mi is nagyon megszerettük” – ezt mesélték a Zürich közelében élő Baldegger nővérek Breuerről, aki a kolostorukat tervezte. Nemcsak a modern épületet, de annak belső berendezését is, az imapadoktól a keresztig.
„A nővérektől tudom, hogy Breuer a tervezést a részletekből indítva kezdte, úgy haladt a nagy egész felé. Érdekes, hogy én pont fordítva csinálom: a nagy egész apró részleteit örökítem meg” – mondja Mezősi Ágnes. A fotós Kiskunfélegyházán él, és egy súlyos betegség, vírusos agyvelőgyulladás után kezdett el fényképezni. Mindössze tizenegy éve.
„Voltam pék, dolgoztam irodában, csiszoltam szemüveglencséket, több állásom volt, de hobbim nemigen. Aztán jött a betegség, elsősorban a beszédközpontot érintette, és kilenc-tíz hónapba telt, mire meggyógyultam. Azután kezdtem el kreatív dolgokkal foglalkozni, ahogy egy szakember mondta, ösztönösen indultam a művészetterápia felé. Először apró baglyokat varrtam, később szappant főztem, ékszereket készítettem, aztán megtaláltam a régi fényképezőgépemet, és séta közben elkezdtem fotózni.”
Fotósiskolába nem járt, könyvekből és képeket nézegetve képezte magát. Nemcsak fotókat nézett, hanem szobrokat, festményeket is, úgy érezte, minden ahhoz viszi közelebb, hogy többet tudjon. Először egy Facebook-csoportban osztotta meg a képeit, örült, ha értékelték, és ő is tanulmányozta a neki tetszőket, melyik miért és mitől jó.
„A kezdetektől a művészi fotózás érdekelt legjobban. Ma is úgy vagyok, hogy minél kevesebb dolgot szeretnék a képeimen látni. Nekem a letisztultság nagyon fontos. Egyik első képem volt a kávéscsésze, a mai napig azt kötik leginkább hozzám. Bárhol van kiállításom, azt biztosan elviszem.”
Szinte azonnal díjakat nyert, majd nagy meglepetésére bekerültek a képei a New York-i Art Expo magyar anyagába. Öt évvel azután, hogy gépet vett a kezébe. Amikor ezt megtudta, úgy érezte, egyszerűen muszáj látnia a képeit New Yorkban. Szerencsére Kiskunfélegyháza vezetése is így gondolta, így a város támogatásával utazott ki Amerikába. Ott ismerkedett meg a New York-i Magyar Kulturális Központ vezetőjével, tőlük érkezett a felkérés, hogy a Bauhaus születésének századik évfordulójára, 2019-re fotózza végig Breuer Marcell New York-i épületeit.
„Addig a nevét sem hallottam, de amint megláttam a házait, azonnal azt éreztem, ez nekem van kitalálva, az én világon is éppen ilyen. Imádom!”
A képek elkészültek, de Ágnes eldöntötte, nem fejezi be itt, megpróbálja továbbvinni a projektet, és lefényképezni Breuer Európában található épületeit is. A magyar építész ugyanis kifejezetten keresett volt, jómódú embereknek magánvillákat is tervezett, nem beszélve olyan jelentős megbízásokról, mint a párizsi UNESCO-székház vagy a Nizza közelében álló hatalmas IBM-kutatóközpont.
„Az IBM-nek ez a bázisa La Gaude-ban van, kaptam magam mellé kísérőnek egy fiatalembert, ő jött velem napokon át. Bejártuk a három épületet, és a tekintélyes föld alatti részt. Tizenöt kilométert biztosan gyalogoltunk. Kint, bent, lent, fent, napkeltekor, napnyugtakor felhőben és napsütésben – így fényképezek ilyenkor. Breuer egyszerűen zseniális volt, egyszerű megoldásokkal ért el drámai vagy éppen játékos hatást…! A formák, a síkok sokat számítanak nála, ezek miatt is nagy jelentősége van sokszor a fénynek. Minden fotózás előtt alaposan felkészülök, de Breuer mindig tud meglepetést okozni. Nemcsak a munkáiban volt modern, de a szemléletében is. Amikor megalapította az irodáját, női mérnököket is alkalmazott, mert fontosnak tartotta, hogy ők is lehetőséget kapjanak.”
A szenvedély és a maximalizmus hajtja a fotóst, de ha az ember lánya először jut el Párizsba, csak megnézne mást is, mint az Eiffel-toronytól amúgy négyszáz méterre lévő UNESCO-t… Vagy nem?
„De igen! Hagytam is ott erre egy napot, de végül nem múzeumokba mentem, csak sétálgattam. Felmentem a Montmartre-ra, és mert esett, ernyővel a kezemben gyalogoltam át a hidakon. Nagyon párizsias hangulata volt.”
Ágnes ezekre az utazásokra pályázatok révén kapott pénzt, az NKA például minden epizódot megtámogatott valamennyivel, és volt olyan barátja, aki csak azért vett tőle fotót, mert tudta, hogy azzal a következő Breuer-épülethez juttatja közelebb. De amikor a francia Alpok egyik síközpontja, a felső kategóriás Flaine került sorra…
„Ennek a településnek minden épületét Breuer tervezte a hatvanas években, bár eredetileg nem neki szánták a megbízást. Az egész Flaine a modern művészet jegyében lett kialakítva, vannak ott munkái Vasarelynek, Picassónak. Flaine nagyon drága hely, az árakat látva tudtam, hogy szállásra nem telik, ráadásul feltétlenül szezonban kellett mennem, amikor hó van. Megkerestem az ott most is működő művészeti központot, leírtam, mit csinálok, kértem, segítsenek. Mire lenne szükségem, kérdezték, majd amikor megírtam, biztosítottak szállást, és csak annyit kértek, hogy ha könyv lesz a projektemből, nevezzem meg őket támogatóként.”
A Hotel Flaine egészen drámai épület. Egy sziklára tervezte Breuer, de a terasz a mélység felé nyúlik, ami különösen alulról nézvést tűnik ijesztőnek. Hitschcock is forgathatott volna itt.
„Én is inkább alulról fotóztam. Közelről is elég borzongató a látvány és az érzés. Láttam képeket az építkezésről, belefúrtak a sziklába, abba építették bele a lebegő részt tartó elemeket.”
Egyesült Államok, Svájc, Németország, Franciaország, Hollandia – ezekben az országokban fotózta Ágnes a Breuer-épületeket. Szállodát, székházat, magánvillákat. Két európai villa tulajdonosai nem engedték meg, hogy fényképezzen, de a többi helyen örömmel fogadták és támogatták.
„Mindenki büszke, ha egy Breuer-épületben él vagy dolgozik, ezt éreztem. Még két épület van hátra, az egyik Franciaországban, a másik Angliában, Sussexben. Ha ezeket is lefotózom, szeretnék egy könyvet kiadni a projektből, ezt megérdemli a munka, és megérdemli Breuer is.”
Nyitókép: Kiss László
