Az advent az örömteli felkészülés időszaka, sokak számára azonban nem a csendes várakozásról, hanem az elvásároknak való megfelelésről szól. Hogyan érkezhetünk meg a saját ünnepünkbe?
Valóban, az advent és a karácsony vált az év legzsúfoltabb időszakává, pedig a néphagyomány szerint ez a csend és a sötét megélésének ideje. A hagyományos paraszti életmódban az emberek majdhogynem téli álmot aludtak. Akkor keltek, amikor kivilágosodott, és a kora délutáni napnyugtával már le is pihentek. Napjában csak egyszer vagy kétszer ettek, keveset mozogtak, takarékoskodtak ez energiájukkal, éles ellentétben a nyári munkák időszakával, amikor, ha esőtől tartottak, akár éjjel 2-ig, 3-ig folyt az aratás.
Ma azonban nemcsak a programok zsúfoltsága nem segít abban, hogy valóban közel kerüljünk az ünnephez, de a nagy ajándékozás-központúság sem. Ha megpróbálunk minden elvárásnak eleget tenni, nem marad erőnk, lelki békénk magára az ünnepre.
Arra biztatnék mindenkit, ne az advent összes vetületét próbálja megélni, hanem tudjon örülni annak is, ha végre sikerül a családdal közösen énekelni az adventi koszorú körül vagy megsütni egy kis adag mézeskalácsot.
Ha elhelyezzük a lakásban néhány apró jelét annak, hogy advent van, az segít abban, hogy fókuszban maradjunk. Példa erre a jól látható helyre kihelyezett adventi koszorú, amiből nálunk praktikus okokból kettő van. Az egyiken reggel gyújtjuk meg a gyertyát, hogy mindenki ébredés után gyertyafényre érkezhessen a konyhába, a másikat pedig a gyerekszobába helyeztük az esti imához, amíg ugyanis egy koszorút vittünk ide-oda lakásban, azt végül soha nem gyújtottuk meg.
A legfontosabb az, hogy a szívünkben meglegyen a béke, és az sokféle módon érkezhet meg. Lehet, hogy nekem sokkal nagyobb békét ad, ha megveszem a boltban a vaníliás kiflit, mint ha magamnak kell megsütnöm, más pedig pont fordítva van vele. Mindenkinek magának kell mérlegelnie, hogy mi az, ami a mostani élethelyzetében még belefér, számára szép, és amivel megőrizhető a belső békéje.
Hogyan hangolódnak a családdal az adventre?
Szoktunk külön kis ünnepeket tartani az adventben, ezek egyike Luca napja, december 13. A néphagyományban számos babona kötődik a naphoz és a fehérboszorkány-szerű Luca asszonyhoz, de a leghosszabb éjszakát, december 11-ét követően Szent Lucia napja, az újjászülető fény ünnepe, lehetőséget ad a fény és a sötét különbözőségének megtapasztalására. A mai világban, amikor rögtön felkattintjuk a lámpát, amint egy kicsit is besötétül, és éjszaka is világít egy kis fény, a gyerekeknek szinte egyáltalán nincs sötétségélményük.
Pedig mindannyian tudjuk saját tapasztalatból, hogy igenis vannak a lelki életünkben sötétebb időszakok, ezért jó, ha a gyerekek is megtanulják azt, hogy a sötétségtől nem kell félni, a sötétség létezik.
Lehet, hogy világít benne egy kis mécses vagy éppen félhomály van, de ha a gyerekek ezt nem tapasztalják meg maguk, akkor ez a metafora már semmit sem fog jelenteni nekik. Ezért mi december 13-án este nem kapcsolunk lámpát, a gyerekek nagyon élvezik, ha egy kis ledfénnyel járhatják körbe a lakást. Fénybulit tartunk, fehér ruhában táncolunk, „fényeskedős” énekeket hallgatunk. A skandináv országokban Szent Lucia napja fontos ünnep, a lányok gyertyakoszorút tesznek a fejükre és a családok sáfránnyal ízesített Luca-kalácsot készítenek. Mi is meg szoktuk sütni ezt a kalácsot, amit a szép sárga színe különösen alkalmassá tesz ünnepi vacsorának a fényes napra. Este lemegyünk a Duna partjára, nagyon szép látvány, ahogy az égő gyertyakoszorúval sétálnak a gyerekek, de ha ezt bárki kipróbálja, tegyen viaszkarimát a gyertyákra, mert tapasztalatból tudom, hogy a viaszt nem könnyű kifésülni a hajból. Komolyra fordítva a szót:
fantasztikus élmény akár csak néhány lépést sétálni a gyertyás koszorúval, gyönyörűen kifejezi, ahogy a keresztségnél kapott bennünk égő tüzet, Isten fényét kivisszük a világba.
De ha csak egy égő gyertyát fogunk a kezünkbe, és a sötétben annak a pici fényével teszünk meg pár lépést, már az is ennek a szimbóluma. Biztatok mindenkit, hogy próbálja ki, milyen szép megtapasztalni, hogy bár létezik a sötét, van fényünk, és ez a belső fény kiolthatatlan. Borbála Luciához hasonlóan ókeresztény vértanú, az ő napjához kapcsolódó néphagyományokból beemelhetjük a Borbála-ágat. Régen a levágott gyümölcságat vízbe tették, és figyelték, hogy karácsonyra virágba borul-e, vagy sem. Az adventi időszakhoz számos párválasztó szokás, férjjóslás kötődik, ez is azok közé tartozik: ha ugyanis az ág virágba borult karácsonyra, a lány arra számíthatott, hogy jövőre férjhez megy. Ma már szép karácsonyi dísznek is használhatjuk, akárcsak a december 13-án ültetett, karácsonyra kihajtó Luca-búzát.
Ahogy a Borbála-ág virágzását és a Luca-búza növekvését figyeljük napról-napra, mintha egy karácsonyig tartó naptárt követnénk, de mit tegyünk, ha a gyerekek valódi adventi naptárt is szeretnének?
Azt érdemes átgondolni, hogy mi legyen az adventi naptárunk fókusza. Ha a célunk a várakozás megélése és esetleg egy kis finomság, hogy megédesítésük a várakozós napokat, akkor jó lehet az egy szem gumicukrot, pici csokit tartalmazó naptár. Készíthetünk a napok számlálására lépegetős naptárt, amelyen a Szent Család útját követjük Betlehemig. Érdekesség, hogy a legelső feljegyzett adventi naptár a szemöldökfára húzott rovátkák sora volt, amelyből minden nap egyet letöröltek. Később találta ki egy leleményes lelkészfeleség a kisfia számára, hogy habcsókszerű süteményből készített lapocskákból rak ki mindennap egyet-egyet.
Ha a lelki készületet szeretnénk fókuszba helyezni, hogy a saját jócselekedeteinkkel továbbítjuk Isten fényét és az általa adott kegyelmeket, arra is vannak egyszerű, szép eszközök. Gyerekkoromban A4-es papírból vágtunk ki kis ingecskét, és abba ferde cakkokat tettünk, hogy minden jóságnál egyet felhajthassunk belőle, így a végén egy gyönyörű csipkés ingecske készült a kis Jézus számára. Jó ötlet a jóságliszt gyűjtögetése, amely során minden jócselekedetnél egy kis kanál lisztet teszünk egy üvegbe, hogy majd ebből a jóságból készülhessen a karácsonyi sütemény a család számára. Az elmúlt évek során kezdett beszüremkedni hozzánk a Mikulás rosszalkodó manójának szokása. A szülők az adventi napok során minden reggelre más-más vicces helyzetbe állítják ezt a kis figurát, a gyerekek pedig, ahogy felébrednek, azt lesik, hogy ma éppen milyen tréfát követett el a manó. Közép-Európában még őrizzük a karácsony Jézusra irányultságát, ezért azt javaslom, hogy aki szeretné követni ezt a szokást, válassza az amerikai katolikusok megoldását, akik a manót a Jézushoz igyekvő pásztorgyerekkel helyettesítik.
Előfordul, hogy a szülök a manóval, Mikulással, kis Jézussal, angyallal riogatják a gyerekeiket. Ezen azért érdemes elgondolkozni, mert ezek olyan fajta büntető, fenyegető mondatok, amik nagyon mélyre hatnak, és a természetfeletti világgal való ijesztgetés teljes istenképtorzulást hozhat létre, ha a gyerek komolyan veszi – és miért ne venné komolyan, ha egyszer a szülő mondta neki.
Ezért még ha azt is mondjuk, hogy az angyalka ott van és figyel, bejár az otthonunkba és ezt-azt csinál odabent, akkor is mindig kedves játékos, szerető, gondviselő és soha nem bántó szemként jelenítsük meg, nehogy a gyermekünk istenkapcsolatba ebbe a bíráló, ítélkező irányba torzuljon.
Érdemes időről időre színesíteni az adventünket, mert a november végén kezdődő szokás könnyen ellaposodik. Rómában a Szentatya a harmadik vasárnap szenteli meg a Szent Péter téren a betlehemi kis Jézusokat és jászlakat, a család is beállíthat egyet a szobába: még nincs karácsonyfa, de már ott a jászol, ami várja a kis Jézust. Az advent utolsó hát napjához kapcsolódik a 8. században kifejlődött úgynevezett Ó-antifona-sor. Az ének az utolsó hét minden napján Jézusnak, a Megváltónak egy-egy fontos szimbólumát, elnevezését emeli fókuszba:
O Sapientia (Ó, Bölcsesség), O Adonai (Ó, Adonai), O Radix Jesse (Ó, Jessze gyökere), O Clavis David (Ó, Dávid Kulcsa), O Oriens (Ó, napkelet), O Rex gentium (Ó, nemzetek királya), O Emmanuel (Ó, Emmánuel).
Ha a kezdőbetűket visszafelé összeolvassuk, az jön ki, hogy „ero cras”, azaz „holnap érkezem”. És hogyha a 24-it is belevesszük, ami úgy kezdődik, hogy „Venite” azaz „jöjj”, akkor a „vero cras”, azaz „valóban érkezem” jön ki. Az advent utolsó hét napjára arra hív minket az egyház, hogy Jézust helyezzük a fókuszba. Beszélgethetünk a gyerekekkel ezekről a szimbólumokról: mit jelent az, hogy kulcs? Milyen zár nyílik itt ki? Mit jelent az, hogy Jessze gyökere? Miért gyökér a számunkra? Jessze fája címmel készítettem egy adventi naptárként is használható kártyasorozatot minden napra más szimbólummal, amely mögött egy ószövetségi történet vagy Jézusra vonatkozó előkép jelenik meg.
A néphagyományban szerepet kap, hogy a növekvő sötétséget az egymáshoz kapcsolódással is eloszlathatjuk?
Nagyon is, a néphagyományban az advent a közösséget összetartó hálózat kirajzolódásának az időszaka is volt. Magával ragadó számomra, hogy ebben a paraszti életmód szempontjából visszahúzódó időszakban, amikor kevésbé élénkek a kapcsolatok, mert nem futnak össze a kútnál, nem beszélgetnek egymással a mezőre menet, egymást érik az olyan szokások, amelyek lehetővé teszik, hogy a közösség tagjai bejárják a falut. Persze nem járták végig az összes házat, de éppen ezért rajzolnak ki ezek a hagyományok egy hálózatot: hogy hogyan tartozunk össze egymással.
Számtalan szokás tartozik ide: betlehemezés, kántálás, karácsonyi vesszőhordás, bölcsőcskézés, háromkirályjárás, és a két ünnep között a regölés. Ezekkel elődeink bejárták a falut, kifejezték az összetartozást, és közben a válaszajándékok, a szalonna, a tojás, a kalács, a dió is bebarangolták az egész közösséget. Hajdan ebbe a plébánosok is bekapcsolódtak az ostyahordással, történeti források szerint a plébános és a káplán feladata volt az ostyasütés, méghozzá abból a lisztből, amit a hívek erre a célra elkülönítve adtak oda a templomnak. Az, hogy a hívek ostya formájában kapták vissza, gyönyörű szimbóluma annak, hogy a saját munkájuk gyümölcsét adták, amit más minőségben kaptak vissza: megistenülve, átalakítva, amiben már senki nem ismerné fel azt a hófehér búzalisztet, amit odaadtak.
Ez történik minden szentmisén, és ezt hozta el nekünk Jézus: megvan az a reményünk, hogy nem csak a kenyér változik át ilyen engedelmesen, hanem nekünk is ilyen minőségi változásban, gyönyörű fejlődésben lesz részünk.
Hajdan az ostyákat a jó tanuló gyerekek egy szép hosszú versezet kíséretében nyújtották át, és ezzel kezdődött a karácsonyfa díszítés.
A „szállást keres a Szent Család” is az említett szokások közé tartozik?
Igen, gyönyörű szokás: a hívek a szent családot ábrázoló képet adják körbe. Így a kép pár naponta vált helyet: a szállásadó család esténként imádkozik mellette, majd továbbadja a következőnek. Egyetlen apró bökkenő van ezzel a szokással kapcsolatban: azt a képzetet tartja fenn, hogy a szent családot mindenhonnan elutasították. Holott ez egy, az 5. századból származó apokrifben szerepel, a Bibliában nincs megírva, hogy bárhonnan elutasították volna őket. Az eredeti görög szövegben nem is az „istálló”, hanem a görög „κατάλυμα”, azaz „szállás” szó szerepel. A korra jellemző barlanglakások emeleti termét kiadtak a vendégeknek, ahogyan azt a Szentírásban az utolsó vacsora terméről olvashatjuk. Az alsót enyhe szinteltolással alakították ki, a magasabban fekvő részen laktak az emberek, ez volt a napközbeni tevékenykedés, az étkezés és az alvás helyszíne. Az alacsonyabban fekvő rész pedig az állatok tere volt, és a lakóterülettől a jászlak választották el.
A döngölt padlós házakban a friss szalmával megtöltött jászol a legtisztább hely volt, a kor szokása szerint ide fektették a kisbabákat. Jézus nem kitaszítottan született, hanem a korabeli társadalom viszonyainak megfelelően közösségbe, családba, befogadásba érkezett meg vendégként, ahogyan vendégként érkezett hozzánk, az emberek világába is. Ezért azt javaslom, hogy ha szeretnénk feleleveníteni ezt a szokást, nevezzük át „szállást talál a Szent Család”-ra, hiszen az üzenete is az, hogy ahogy az új kis élet egy szeretetteli közegbe érkezhetett, úgy fogadjuk be mi is azt, akinek szüksége van ránk.
Hogyan lehetne a mai élethez alakítva visszahozni az egymáshoz kapcsolódást segítő szokásokat?
Mostanában gondolkoztam el rajta, hogy ez természetes módon is visszaszüremkedik az életünkbe, bár nem biztos, hogy azon a módon, ahogyan leginkább szeretnénk – a halloweenezésre gondolok. A téli időszakban egyszerűen igénye a léleknek, hogy megélje a kapcsolódást másokhoz. De sajnos új formákat találnak ehhez, ezért
ha a néphagyományokat szeretnénk feleleveníteni, valakinek oda kell állnia és megszerveznie, mert maguktól nem fognak visszajönni a szokások. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol megszervezik, ott sokan csatlakoznak, és hatalmas élmény lesz.
Tavaly például nálunk is megszervezték a karácsonyi kántálást, és én is csatlakoztam. Megbeszéltük, hogy melyik villanyoszlopnál kezdünk, ott találkoztunk a szitáló ködben, lámpásokkal jártunk, énekeltünk, és azokhoz a házakhoz csengettünk be, amelyeknek a lakóival előre megbeszéltük. Ez a szokás a jele annak, hogy itt a karácsony, és ahogy közénk jönnek a dalok, ahogy a kis lámpával mennek a gyerekek, az nagyon erőteljesen hat minden résztvevőre. Bízom benne, hogy évről évre egyre többen csatlakoznak.
Hasonló szerepet töltenek be a településeken megjelenő adventi ablakocskák. A helyiek megbeszélhetik, hogy melyik nap, melyik ház vállalja egy-egy ablak vagy kerítés díszítését, a családok kirakhatnak egy tálca süteményt, hogy akinek kedve van, közel jöjjön és megcsodálja a díszítést. Nálunk, Gödön vannak, akik forró teával csatlakoznak, van, aki hangszóróval, hogy arról szóljanak a karácsonyi énekek utcaszerte. Ez is az eszköze lehet annak, hogy kapcsolódjunk és megéljük az ünnepet.
Említette, hogy az ostyákkal kezdődött a karácsonyfa-díszítés. Honnan származik a karácsonyfa-állítás szokása?
A karácsonyfa csupán az 1800-as években kezdett elterjedni Magyarországon, eredetileg evangélikus szokás volt. Nagyon érdekes, hogy amik most számunkra a karácsony legfőbb szimbólumai, az adventi koszorú, az ajándékozás és a karácsonyfa, eredetileg mind lutheránus szokások voltak. Érdekes tény az is, hogy II. János Pál pápa 1987-ben szentesítette azt a gyakorlatot, hogy a templomokban karácsonyfát állítanak. Magyarországon Erzsébet királyné, Sisi honosította meg a karácsonyfaállítás szokását, de ő minden gyerekének külön fát állíttatott.
Miután a szokás elért Magyarországra, és Móricz Zsigmond édesanyja meghallotta, hogy a fia karácsonyfát állított, közölte, hogy ő oda be nem teszi a lábát, ahol ilyen pogány rítusnak hódolnak.
Ez a kis történet is mutatja, hogy mennyire nem régiek ezek a nagyon meghatározó szimbólumok. Magyarországon először csak zöld ág volt, később a Boldogasszony-gerendára, tehát a legvastagabb gerendára fellógatott borókaág, amelyre díszként ostyát és almát tettek. Nagy tenyérnyi ostyákat kell elképzelni, amelyeknek a közepére egy képet, általában a Szent Család, a kis Jézus vagy a monstranciás kereszt képét ütötték, majd vágták ki belőle, és azt akasztották fel díszként. Az alma nagyon sokszínű karácsonyi szimbólum, nemcsak díszítettek vele, de szétosztották a családtagok számával megegyező számú gerezdre, hogy a család egységét jelképezze. Piros almát tettek az úgynevezett aranyos vízbe karácsony hajnalán, és arról mosakodtak, hogy egészségesek legyenek, arról itatták az állatokat, hogy azok is egészségesek, termékenyek legyenek az év folyamán. Ahogy a gerezdekre vágott alma, úgy a maradék ostyadarabkák is a karácsony esti böjti asztal fogásává váltak.
Az alma és az ostya mellett mit fogyasztottak és mivel töltötték elődeink a karácsony estét?
Az ekétől kezdve a vasvilláig minden élethez szükséges eszközt bevittek az asztalra és az asztal alá, és rengeteg szalmát szórtak szét nemcsak az asztal alatt, de rajta is, a terítő helyett. Sok helyen a földön aludtak a szalmán: ezt a szokást például behozhatjuk úgy az életünkbe, hogy a család karácsonyeste együtt alszik a nappaliban a karácsonyfa alatt. Elődeink bevitték az összes gabonát és minden magot, amit el akartak vetni, répát, almát, búzát, lóherét, amit csak el tudunk képzelni, kis szakajtókban az asztalra tették, ahogy a különböző eszközöket is, varrótűt, fonalat, kendert, mindent, amit oda szerettek volna szánni Istennek, és az áldását kérték rá. Nagyon lényeges, hogy a háziasszonynak nem volt szabad felkelni a székről, hogy majd a kotlós se rohangásszon el a tojásokról. Ez jó példa lehet számunkra anyaként, hogy igenis, üljük meg mi is az ünnepet. Sokkal fontosabb, hogy ott legyünk a helyzetben, mint hogy teljesen frissen legyen kisütve a rántott hús, és ezért ki kelljen menni az ünneplésről.
Almát, mézbe mártott ostyát és fokhagymát, mákos tésztát, aszalt gyümölcsöket, meg abból készült levest fogyasztottak – mindenből csak pár falatot, hogy megmaradjon az erejük, és játszottak, kártyáztak, beszélgettek, és fogadták egymás után a kántálók csoportjait. Így telt el a 24-i este a éjféli miséig. Érdekesség, hogy nem ettek kelt tésztát, hanem csak élesztő nélküli tésztát. Ez is egy szimbóluma annak, hogy még várakozásban vagyunk: a kelt tészta, ami Krisztus feltámadását szimbolizálja, majd a karácsonyi nagymise után jön a karácsonyi kalács megszegésével.
Minden fogásnak szimbolikus jelentősége volt, ugyanis a december 24-i vacsora az egész paraszti életet, a teljes hagyományt összefoglalta abban a néhány összesűrűsödött órában.
A böjti vacsora után mentek az éjféli misére, majd kezdődhetett a tényleges ünnepség, a lakoma. Ezekben a karácsonyi pillanatokban megélték az egész teremtett világ egységét, mint a Paradicsomban. Úgy gondolták, hogy karácsonyi éjszakáján az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok, felragyognak a drágakövek és az angyalok köztünk járnak – hogy rátaláljanak egy kis finomságra, a sarokba diót gurítottak számukra. Hitték, hogy az elhunyt szeretteink ilyenkor visszatérnek hozzánk, ezért nekik az asztalon hagyták a süteményeket. A dió a felső világ, az angyalok kedvére, a mákos az alsó világ, a halottak számára készített étel, tehát például a ma népszerű fogások közül a diós és mákos bejgli egyaránt áldozati eledelből származik. Elődeink hitték, hogy megnyílik az ég, a források aranyvizet árasztanak, hiszen Jézus közénk jött, és ha isznak az aranyos vízből az az embert is megszenteli és széppé teszi.
Az éjféli mise harangszavában csúcsosodott ki minden, majd utána hajnalban már mentek a következő misére, a Pásztorok miséjére, és aztán jött a nagymise. Ez a néhány óra elődeink számára annyi szimbólummal és a szentséggel volt telítve, amennyit év közben nem éltek át.
Hogyan folytatódott tovább az ünneplés?
December 25., karácsony napja teljes munkatilalommal járt régen, olyannyira, hogy még a szemetet sem volt szabad kivinni, a trágyát sem volt szabad kiönteni. Nyilván a legszükségesebbeket megcsinálták, de olyannyira odafigyeltek a munkatilalomra, hogy még az állatoknak is előző este készítették oda az ételt. Nem főztek, nem mosogattak, kölcsönadni ezen a napon pedig azért volt lehetetlen, mert úgy gondolták, hogy az kivinné a házból a szerencsét. Egész Európa-szerte szokás volt a karácsonyi munkatilalom, Magyarországon ugyan ez nem volt jellemző, de Angliában és Franciaországban ezen a napon még a tűzre sem raktak egy gallyat sem.
Érdekesség, hogy a tűzre tevés tilalmában gyökerezik a karácsonyi fatörzstorta eredete, emlékül azokra az időkre, amikor még egy akkora rönköt kellett behozniuk 24-én, ami 26-ig kitartott. A folyamatosan égő karácsonyi rönk erős szimbólum, ezért vált jelképes karácsonyi rönkké a piskótatekercs, akkor, amikor már nem fával tüzeltek.
Az egyház nagyon szép ívet rajzol le számunkra. Gyakorlatilag megáll az idő 24-én este, és 25-e éjfélig egy helyben áll, mi pedig döbbenten állunk a csoda és a titok előtt, hogy megszületett Jézus. Ezután indul újra az idő, és arra hív minket az egyház, hogy arra nézzünk rá: mi, a saját életünkben hol vagyunk Jézus születésének a gyújtópontjában.
December 26-án egy fiatalon meghalt ember, Szent István diakónus áll a nap középpontjában, aki elsőként halt vértanúhalált Jézusért. 27-én Szent János apostol ünnepe van, aki az apostolok közül egyedüliként halt meg természetes halállal nagyon öregen. December 28-án Aprószentek napja, amikor azokra a kicsi gyermekekre emlékezünk, akiket Heródes meggyilkoltatott. Se jót, se rosszat nem követtek még el, megkeresztelve se lehettek még, és mégis, az egyház szentként állítja őket elénk egy ilyen nagyon fontos pillanatban. Az aprószentek a reményt jelentik arra, hogy mindenkinek van esélye a mennybe kerülni, nem jócselekedetektől függ, és nem attól, hogy mit értünk el az életben, mert a Mennyország mindenkinek nyitott. Elődeink János és István napján köszöntőbe jártak, disznótoros lakomákat ettek és nagy névnapokat tartottak, mert hajdanán mindkettő igen elterjedt név volt.
Ez volt az időszaka a regölésnek is, amely során láncos bottal archaikus szövegekkel, gyönyörű hagyományos és keresztény szimbólumokkal minden jót, minden áldást kívántak a háziaknak.
Ezt a szokást is érdemes feleleveníteni. Hozzánk egyszer jöttek regösök, nagyon meglepődtem, mert tudtam, hogy itt járnak az utcában, de nem gondoltam, hogy váratlanul betérnek hozzánk. Olyan áldást hoztak a családunkra, amelynek hatására elképesztő pozitív fordulatot vett az életünk.
Szent János napjához kapcsolódott még a borszentelés szokása. Elődeink a szentelt bornak, akárcsak más szentelményeknek, elsősorban gyógyító erőt tulajdonítottak. A karácsonyi időben tulajdonképpen minden szentelménnyé vált, mert, ahogy említettem, az éjféli mise mindent megszentelt. Ezért a karácsonyi lakomának még a morzsáját sem dobták ki. A szalmát is úgy kezelték utána, hogy a következő karácsonyig megmaradjon, mert minden egyes paránya megbecsült szentelménynek számított. Ha például üszögös lett a kukorica vagy a rozs, akkor abból a szalmából vagy a hamujából szórtak szét a földön, hogy megmeneküljenek az éhezéstől.
Aprószentek napjának szokása volt a vesszőhordás, amelyet a pásztorok végeztek. Ők év közben a nyájat legeltették, ezért meglehetősen kiestek a közösségből, de karácsonykor bejöhettek a faluba, eljuthattak a szentmisére. A vesszőhordás szokása szerint egy csokor vesszővel megveregették a háziasszonyt, a gyerekeket, az állatokat, hogy egészségesek legyenek, de még a fákat is, hogy jól teremjenek. Ez a szokás amellett, hogy a termékenység és egészségvarázslási rítusok közé illeszkedett, a pásztorok megbecsülésére is felhívta a figyelmet, hiszen Jézus születése körül is fontos szerepet kaptak.
Említette többször a szokások kapcsán az éneklést. Miért fontos ez?
Az adventi, a karácsonyi időszak az, amikor a hagyományos énekek a legnagyobb gazdagságban jelennek meg. Érdemes megfigyelni, hogy milyen sokféle csatornán jut el hozzánk a karácsony üzenete: a látvány, az illatok, az ízkód – a különböző ennivalók, amelyek nélkül az adott családban talán nem is karácsony a karácsony – mellett megjelenik a halláskód is: az énekek, a csöngetés, a csengettyűzés és még mennyi minden más. A hallás, akárcsak illatozás, nagyon erős az emlékek képzésében és felidézésében.
A legjobb, ha magunk éneklünk, mert akkor az egész testünk egy zeneszerszámmá változik és magunk éljük át, hogyan formál és táplál az, amit éneklünk. De ha nem szeretnénk énekelni, az is nagyon sokat számít, ha karácsonyi zenéket hallgatunk. Figyeljünk a szövegre, ami elhangzik, mert a dalok, dallamok, a szövegek, azokból egy-egy mondat végig kísérik az egész ünnepünket. Legyenek olyanok a mondatok, amiket jó a szívünkben hordozni, és külön áldást hoznak az ünnepünkhöz, a napunkhoz.
| Dyekiss Virág Árad a fény – Ötletek az adventi és karácsonyi készülődéshez családok számára című kötete számos további tanáccsal kínál fogódzót az adventi és a karácsonyi idő szép és nehéz pillanataihoz. |
Kiemelt fotó: Németh Ildikó
