Szerző: Meszleny Zita
fotó: kováts gábor
Sopron és a családom története olyan szorosan összefonódik, hogy nem is tudom szétválasztani. A legfontosabb kapocs 1919. június 4. Ekkor, az úgymond dicsőséges – szerintem gyalázatos – százharminchárom nap alatt történt, hogy a nagymamám édestestvérét, Szántó Róbert főhadnagyot egy barátjával együtt a soproni temetőben mindenféle tárgyalás nélkül agyonlőtték. Végigharcolta az első világháborút, aztán mivel nem állt be a Szamuely Tibor-féle bandába, ez lett a büntetése. A Horthy-korszak alatt gyönyörű síremléket állítottak nekik, amit aztán 1946-ban a kommunista hatalom szétveretett. A két áldozat szobrának fejét évek múltán a szeméttelepen találta meg egy soproni polgár, aki Szántó Róbertét visszaadta a családunknak. Ez a fej gyermekkoromtól kezdve ott állt az otthonunkban. Nap mint nap elsétáltam mellette, és még ha csak suttogva beszélhettünk is arról, kit ábrázol, ha csak lopva járhattunk is a sírjához, az élmény nagyon mélyen lerakódott bennem. Aztán mikor már szabadon lehetett emlékezni, mindez a felszínre tört. A halála századik évfordulójára megírhattam a történetét, és ezzel leróhattam előtte a tiszteletemet.
Vörös Ákos, a Soproni Egyetem angol-, illetve magyar mint idegen nyelv tanár
Ám az emlékőrzés túlmutat a családi szálon. Az ember jó esetben felelősséget érez a város iránt, ahol él. Én legalábbis így voltam vele. Annyit kaptam a helytől, hogy úgy illett, hogy – a lokalitást a globalitás elé helyezve – vissza is adjak valamit. Sopron megannyi híresség életében fontos helyszín. Utcák, terek, emléktáblák őrzik a nevüket, de én a többséghez hasonlóan sokáig alig tudtam róluk valamit. Aztán egyre erősebb belső késtetést éreztem, hogy megismerjem a történetüket, ami által még inkább otthonra lelhetek a térben, amelyben élek, és ezt a lehetőséget másoknak is megadjam. Ezért készült el az én szerkesztésemmel az a könyv is, amely negyvenhárom olyan híres ember történetét dolgozza fel, aki itt nyugszik. Köztük van például Szokolay Sándor zeneszerző, Kis János püspök-költő, Kánya Kálmán volt külügyminiszter.
De ezen a negyvenhárom kiválóságon kívül is sok nagy ember, nagy tett kötődik Sopronhoz. Itt élt Zrínyi Miklós, Kapisztrán Szent János innen hívta hadba Nándorfehérvárhoz az embereket, Berzsenyi Dániel Sopronban járt iskolába, Petőfi Sándor itt volt katona, Liszt Ferenc a városunkban adta első koncertjét. És persze ne felejtsük el mindazokat, akik lehetővé tették a csodát, hogy Sopron magyar föld maradhasson.
Ez a sok történet egy nagy soproni történetté áll össze, tele sok olyan szereplővel, akiért hálásak lehetünk, akire büszkék lehetünk. És ha van kire büszkének lenni, van kire emlékezni, az tartást ad a ma élőknek is.
Közgazdászdiploma, jogi szakoklevél, negyedszázad tömény matéria. Még egy komolyan udvarolgató srác is van a történet elején – csakhogy akadt valaki más, aki táncba hívta Rita nővért, akkor még a világi nevén. Igent mondott. Portré Bükkszentkereszt csendjéből.
Ezt a bécsi utazást még évtizedekig úgy emlegették az írók, mintha Alice-szal jártak volna Csodaországban – emlékezett vissza Tóbiás Áron az íróhajóra, amelyen 1956 őszén hosszú évek után Nyugatra utazhattak a magyar értelmiség tagjai, többek között Pilinszky János, Rubin Szilárd, Somlyó György, Szabó Magda, Abody Béla, Csurka István és Heller Ágnes.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
A Mohács alatti digáncsi mellékágban három hajóroncs rejtőzik az iszap alatt, melyek eredetéről máig csak találgatni lehet. A helyszín megközelíthetetlensége és a Duna lassú munkája csak még titokzatosabbá teszi őket. Cikkünk bemutatja a roncsok felfedezésének körülményeit és lehetséges történetét.
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
