Szöveg: Pap Lázár
fotó: fortepan, kováts gábor
Dobogókő a szocializmus alatt a politikai elit luxusüdülőhelyének számított. A környék próbálja levetni magáról a Kádár-kor szürke zubbonyát, de amíg a megújulás várat magára, a romok között néhány történelmi mozaikkockát érdemes alaposabban is szemügyre venni.
A Kádár-korszak politikai elitjének kikapcsolódási szokásairól elsőre valószínűleg a vadászat és a balatonaligai nyaralás jut eszünkbe; igen kedvelt úti célnak számított Dobogókő is, ahol a szocializmus időszakának nyomai ma is fellelhetők. A Belügyminisztérium üdülője, a korábban Napsugár szálló néven ismert pártüdülő, valamint Kádár János villája, ha nem is eredeti formájukban, a mai napig állnak. Utóbbi kettőt a jezsuita rend kapta meg kárpótlásként a rendszerváltozás után. A pártvezér villáját a szerzetesek átalakították, és rendházat, illetve lelkigyakorlatos szobákat alakítottak ki benne, a mellette található, a kormányőrséghez tartozó épületet pedig kápolnával, ebédlővel és szobákkal bővítették ki. A szállót egy darabig konferencia-központként működtették, majd bérbe adták, de a közelmúltban visszakerült hozzájuk a hotelépület is.
Így nézett ki az Eötvös sétány 4–6. alatti Hotel Nimród kívülről, illetve belülről az 1970-es években
Ami Kádárt illeti, kifejezetten kedvelte a dobogókői villáját, hiszen itt nagyobb nyugalmat élvezhetett, mint a Balatonnál, ahol a német turisták miatt szigorúbb őrizetre volt szükség. Olyannyira nem szerette testőrei jelenlétét, hogy egyes visszaemlékezések szerint megesett, hogy megszökött előlük, és egyedül indult sétálni. A nyolcvanas években már előfordult, hogy egy egész hónapot eltöltött itt. A Horváth Márton nevű informátor már 1969 nyarán parancsba kapta, hogy „fokozott mértékben ellenőrizze és kísérje figyelemmel a konyhai személyzet munkáját, az objektum környékén történő mozgást, amíg a Vezető ts. a 4-es villában tartózkodik”. Emellett arra is ügyeltek, hogy az élelmiszereket külön szerezzék be, nehogy a párt feje mérgezés áldozata legyen.
A Belügyminisztérium nyaralójában megszálló, kikapcsolódni vágyó kádereket azonban, ha ritkán is, érték meglepetések az étkezések során. Történt, hogy 1967 tavaszán „a vendégek részére feldolgozott húsárú sorozatosan stikkesen, vagyis büdösen lett, sok áztatás és sózás után, feldolgozva, amiatt már több vendégnek volt gyomorrontása, szerencsére nem súlyos” – jegyezte fel az üdülőnél tevékenykedő besúgó. Jelentéséből kiderült, hogy a borjúsültet a szaga miatt már el sem fogyasztották, amiért szerinte a januárban kinevezett új konyhavezető volt felelős.
A BM-üdülő korábban ennél kalandosabb napokat is látott. Az 1956-os forradalom eseményei alatt az épületben töltötte szabadságát Szabó Márton, az államvédelem alezredese, a Belügyminisztérium I. Főcsoportfőnökség titkárságának vezetője és családja. Az alezredes önéletrajzában leírja, hogy az országos események hírére az ugyancsak ott tartózkodó tiszttársaival megszervezték a dobogókői BM- és MDP-üdülők védelmét. Az ehhez szükséges lőfegyvereket az esztergomi katonai helyőrségtől szerezték. Ennek ellenére október 30-án fogságba estek, egy katonai alakulat Esztergomba vitte, majd letartóztatta őket. November 4-én szabadultak, aztán a szovjet egységek védelmét élvezték Tatán, a forradalom leverése után, 9-én pedig a belügynél jelentkezett az alezredes, hogy felvenné a szolgálatot.
Aki Dobogókőn szeretett volna pihenni, az MSZMP és a Belügyminisztérium üdülője mellett megszállhatott akár a század elején épült – egyébként a mai napig működő – Báró Eötvös Loránd menedékházban vagy az 1971-ben Budapesten rendezett első vadászati világkiállításra átadott Nimród hotelben is. Utóbbi modern, már-már luxuskategóriás szálláshelynek számított. Az országban elsőként a szobákhoz külön fürdőszoba, illetve minibár is tartozott, ezenkívül étterem, uszoda és szauna is szolgálta a vendégek kényelmét.
A Nimród hotel a 2008-as gazdasági világválságkor tönkrement, és egy évvel később bezárt. Az épület a berendezésével együtt még évekig érintetlenül állt, majd feltörték, kifosztották és megrongálták. Az utolsó lökést a teljes pusztulás felé egy 2017-es tűzvész adta. Ma a szálló leginkább egy posztapokaliptikus horrorfilm díszletére emlékeztet. Az ablakok betörve, szilánkok borítják a márványpadlót, az asztalok és székek szerteszét hevernek a kitört ajtókkal, a szétzúzott ágykeretekkel és kidobált matracokkal együtt. A katasztrófaturistáknak érdemes minél hamarabb meglátogatniuk a helyszínt, ugyanis az épületet tulajdonló alapítvány már tervezi a felújítást. A szocializmus luxushotelje nem szállodaként, hanem idősotthonként éledne újjá.
A dohos, romos szocreál hangulat még belengi Dobogókőt, de lassan talán maga mögött hagyja ezeket a jelzőket. A környék egyértelműen megérdemli a figyelmet. Egyes ezoterikus nézetek szerint a Föld szívcsakrája is itt található, bár Kádár Jánost feltehetően nem ez vonzotta ide.
Az algoritmus kora nem tűri az elidőzést. A képernyőidő nem tűri a valódi jelenlétet. Pedig vannak még helyek – cukrászdák, fürdők, falusi focipályák, kocsmák, piacok és szakrális terek –, ahol az ember kiléphet a teljesítménykényszerből, és egyszerűen csak létezhet. A harmadik helyek az otthon és a munkahely közötti terek: a lassú jelenlét, a közvetlenség és a tét nélküli együttlét utolsó menedékei.
A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, tudjuk meg a Rimóc–Bercel futballmérkőzés lelátóján ülve. Járhatnának még könyvtárba is, de nem mindenki olyan típus. A vidéki focipályák fontos, ha nem a legfontosabb találkozási helyek az itt élők számára.
Talán még ma is ott bolyong a tenger szélén, a hegyek élén, a havas sziklák meredélyén. A messzivágyó, de mindig hazatérő Rockenbauer Pál örökségét viszi tovább egy elszánt kis csapat Szekszárdon, ahol még olyan csodák is megtörténhetnek, hogy valaki tanyát vesz egy asztal miatt.
A budapesti gyógyfürdők világát sajátos aura lengi be: mindegyiknek megvan a maga külön hangulata és törzsközönsége. A törzsvendégek ragaszkodnak választott helyükhöz, csak oda járnak. Oda, ahol úgy érezhetik: nem ebben a világban tartózkodnak, hanem valami furcsa, köztes létben. A fürdő az elvonulás és a magányos elmélkedés helye, de az együttlété és az önfeledt vagy nagyon is komoly beszélgetéseké is
A kocsma, ami nincs is. Vagyis van, csak kívül az emberi téren és időn. A Calgary messze több, mint négy fal és rengeteg régi tárgy: varázsos híd múlt és jelen között.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.
