Egy rekkenő nyáron kikötöttünk Zlarin mólójánál. A kajakokat partra húztuk, és felcihelődtünk abban a reményben, hogy hideg sört kapunk a rejtelmes dalmát szigeten. A kis vendéglő terasza az öbölre nyílt, zúgtak a kabócák, hat órát harangoztak. Idős helybéliek pipájukat tömve gyülekeztek a ringó halászcsónakok feletti falusi „plázson” az esti boćanjéhoz, golyózáshoz. Pöfékeltek és gurítottak a bársonyos tengeri alkonyatban. Az emberi lét ritka, ártatlan, varázslatos idillpillanata volt ez – megrendülten eszméltünk rá, hogy motorizációnak a nyomait sem látjuk. Zlarin az utóbbi hétszáz évben nem sokat változott, autóval járható utcái – így autói – nincsenek. Talán Gyimesben éreztem hasonlót, Sötétpatakán, amikor Erzsi néni megmutatta, hogyan kell a kalyibában szeméttermelés, pazarlás nélkül, önfenntartó módon élni. Nem divatból, hanem azért, mert évszázadokon át úgy szokták meg.
Az egyszerű, ép ésszel be- és átfogható élet iránti vágyunk megerősödött a pandémia hónapjai alatt. De mi is az az egyszerűség? Minden bizonnyal köze van a lassúsághoz. A jelenlét magas fokához, amikor úgy érezzük, az idő tempója újra olyan, mint a gyerekkorunkban, ezért az embert körülfogó tünemények észlelésére is nagyobb esély marad. Milan Kundera írja: „Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, a tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésünket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog.”
A kanadai David Sax bestsellere az analóg technikák újraéledéséről a Poket gondozásában zsebkönyvben is megjelent. Nem véletlenül: a Poket ötletgazdái az e-bookok korában gondoltak nagyot, és beüzemelték a tömegközlekedési csomópontokon elhelyezett zsebkönyv-automatáikat. Mi sem illene jobban a papíralapú olvasást népszerűsítő kiadó sorozatába, mint Sax könyve, Az analóg bosszúja, amely abból indul ki, hogy a digitalizáció forradalmával egyidős az analóg reneszánsza.
A bárhol, bármikor könnyedén elérhető zenefájlok meglepő módon a bakelitlemez másodvirágzását hozták el. Aki bakelitet hallgat, az odaül. Nem kapcsolgat, nem lépeget a zeneszámok között. Kézbe veszi a sokszor művészi kvalitású borítót, és átadja magát az audiofil élvezetnek.
A mobiltelefonok ma már „jobb” fotók készítésére alkalmasak, mint a néhány évtizeddel ezelőtti professzionális kamerák. Elborít minket a képek óceánja, és mi történik: újra elterjednek a korabeli fotográfiai technikák, nemcsak a néhány évtizeddel ezelőttiek, hanem a fényképezés első évtizedeinek nehézkes és veszélyes eljárásai is.
A digitális naptár- és naplóalkalmazások a mindennapjaink részei, mégis egyre nagyobb népszerűség övezi a minőségi papírból készülő, kézműves kötésű naplókat, jegyzettömböket. Mert jólesik újra nekiülni és kézzel írni.
Aki nem tud a földdel dolgozni, vagy nem élhet odakint a természetben, ösztönösen keresi a digitális zajból való kivonulás egyéb lehetőségeit. Jobb későn, mint soha: a posztmodern ember rájött, hogy miközben felgyorsult élete már javarészt a virtuális térben zajlik, a valódi élményeket még mindig az analóg technikák és pillanatok nyújtják.
Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól. A nosztalgikus, mégis a jövőbe ívelő játéknak a míves papírra nyomott Magyar Krónika is résztvevője: szándékunk szerint a magazin cikkeinek olvasása hasonló élményt nyújt, mint a felsercenő bakelitlemez, a baritpapíron előtűnő kép a sötétkamrában vagy egy szakasz bejárása a kéktúrán.
Tulajdonképpen tényleg olyan egyszerű az egész. Az analóg öröme nem más, mint újraélni a gyerekkor komótosan csordogáló idejét.
Az algoritmus kora nem tűri az elidőzést. A képernyőidő nem tűri a valódi jelenlétet. Pedig vannak még helyek – cukrászdák, fürdők, falusi focipályák, kocsmák, piacok és szakrális terek –, ahol az ember kiléphet a teljesítménykényszerből, és egyszerűen csak létezhet. A harmadik helyek az otthon és a munkahely közötti terek: a lassú jelenlét, a közvetlenség és a tét nélküli együttlét utolsó menedékei.
Lelkes és támogató helyiek és nézők milliói követik majd a képernyők előtt május 13. és 17. között a 47. Magyar kerékpáros körversenyt. Az ezúttal Dél-Magyarország-fókuszú Tour de Hongrie rajtja Gyulán lesz. A részletekről Eisenkrammer Károly fő szervezőt kérdeztük.
A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, tudjuk meg a Rimóc–Bercel futballmérkőzés lelátóján ülve. Járhatnának még könyvtárba is, de nem mindenki olyan típus. A vidéki focipályák fontos, ha nem a legfontosabb találkozási helyek az itt élők számára.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.
Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.
A kocsma, ami nincs is. Vagyis van, csak kívül az emberi téren és időn. A Calgary messze több, mint négy fal és rengeteg régi tárgy: varázsos híd múlt és jelen között.
