Hétszáz évvel ezelőtt, 1326-ban született Nagy Lajos király, akinek uralkodása idején három tenger mosta Magyarország partjait – tartja a legenda. Ez több szempontból sem állja meg a helyét, hiszen Lajos ugyan megszerezte a lengyel trónt, de az országot nem csatolta a Magyar Királysághoz, ráadásul balti-tengeri kijárattal nem is rendelkeztek ekkor a lengyelek. Ennek ellenére Lajos egyedülálló és tartósnak bizonyuló birodalmi modellt hozott létre, amely egészen az első világháború végéig elkísérte Közép-Európa történelmét. A középkornál maradva azonban nem túlzás azt állítani, hogy a Lajos által életre hívott államszövetség nagyhatalomnak számított.
Kis jégkorszak és pestis
Buzás Gergely történész lapunknak kifejtette, hogy nagyjából a 12. századtól kezdve Párizs számított Európa központjának. Itt koncentrálódott a legnagyobb népesség, illetve az európai uralkodók közül a francia király rendelkezett a legtöbb bevétellel. Egyedül az angol királyok vehették fel velük a versenyt – meg is tették: folyamatosan háborúban álltak, és hol az angolok, hol a franciák tudtak nagyobb területeket kiszakítani a mai Franciaország területéből. Mindkét trónon alapvetően francia származású királyok ültek, a Plantagenet-ház például az Anjou-dinasztiából nőtt ki. A 13. században azonban a franciák kerültek inkább fölénybe, és fokozatosan kiszorították az angolokat a kontinensről. Összességében ez a két királyság – különösen Párizs és környéke – számított Európa politikai, gazdasági és kulturális központjának.
A 14. században azonban kezdetét vette egy klimatikus változás, amelyet középkori kis jégkorszaknak nevezünk. Ez a lehűlési periódus elsősorban a kor viszonyaihoz képest túlnépesedett nyugat-európai térségeket sújtotta, és a gyengébb minőségű, de a nagy népsűrűség miatt mégis művelés alá vont szántóföldek tönkrementek. Éhínségek törtek ki, és ezzel összefüggésben megjelent a kontinensen a pestis. Az 1347-ben kitörő járvány óriási pusztítást végzett, a történészek becslése szerint a népesség akár fele is elpusztulhatott. Eközben kitört a százéves háború az angolok és a franciák között, amely hosszú időre felőrölte a két nagyhatalom erőforrásait.
Ezektől a problémáktól Közép-Európa nagyrészt mentes maradt: alacsonyabb volt a népsűrűség, így a pestis kevésbé pusztított, és sikerült egy viszonylag békés politikai rendszert kialakítani. Ebben fontos szerepet játszott a visegrádi kongresszus, amely hozzájárult Lengyelország, Csehország, Magyarország és a Német Lovagrend közötti viszony rendezéséhez. Ennek eredményeként a következő évszázadban a háborúk inkább kisebb, helyi konfliktusok formájában jelentkeztek. Akadt például olyan magyar–cseh háború, amely mindössze egy-két hétig tartott, és kevesebb áldozattal járt, mint egy kocsmai verekedés – fogalmazott a szakember.
Ezen tényezők következtében Európa kulturális és gazdasági centrumait a 14. század közepén már Közép-Európában találjuk. A következő uralkodókat érdemes kiemelni a korszakból: IV. Károly cseh királyt és német-római császárt, akinek köszönhetően a birodalom központja a Rajna-vidékről Prágába került át. Łokietek Ulászlót – I. Károly magyar király kortársát és sógorát, aki a 14. század elején még széttagolt, kisebb helyi hercegségekből álló Lengyelországot egyesítette. A királyság az őt követő III. Kázmér uralkodása alatt vált virágzó, gazdag állammá. A Magyar Királyság történetében I. Károly stabilizálta a széteső királyi hatalmat, és lendítette fel az aranybányászatot, amelynek köszönhetően az ország Nagy Lajos korára rendkívül megerősödött.
Birodalmi ambíciók
A felsorolt uralkodók közül Nagy Lajos bizonyult a legsikeresebbnek, aki az aranybányákból származó hatalmas jövedelmének köszönhetően képes volt aktív külpolitikát folytatni – emelte ki a történész. Az Árpád-házi királyok – Könyves Kálmánnal kezdődően – a szomszéd területeket próbáltak megszerezni, illetve ezekből hűbéres államokat létrehozni. Ezek közül Kálmán horvát hódítása számított a legnagyobbnak, de a korabeli Horvátország is csak néhány magyar vármegyényi területet tett ki. Összességében tehát a határok korrekciójára törekedtek. Lajos volt az első, aki államszövetség létrehozásában gondolkodott. Ezt a politikát apja, I. Károly kezdte el, amikor kitalálta, hogy az egyik fia nápolyi, a másik lengyel, a harmadik pedig magyar király legyen. Egy dinasztikus államszövetséget akart létrehozni, de ezt csak Lajosnak sikerült végül megvalósítania.
Nápolyban kezdetben úgy tűnt, sikerrel jár, de később kiderült, hogy uralma – katonai sikerei ellenére – nem fenntartható. Magyarországtól ilyen távol nem tudta megtartani a hatalmat. Lajos mindvégig magyar királyként viselkedett: hiába szerzett meg más trónokat is, azokra másodlagos szerzeményekként tekintett. Nápoly esetében végül más módszerhez folyamodott: Durazzói Károlyt küldte ki a saját nevében magyar sereggel, aki végül meghódította Nápolyt, és létrejött a dinasztikus szövetség, még ha nem is hosszú időre.
Lajos talán legnagyobb sikere, hogy megszerezte a lengyel trónt. Ezt apjának köszönhette, aki megállapodott III. Kázmérral, hogy amennyiben a lengyel uralkodó fiúutód nélkül hal meg, fia örökölheti a királyi címet. Lajos a két ország között államszövetséget hozott létre, nem egyesítette őket, Lengyelország struktúráját érintetlenül hagyta. Édesanyját küldte el kormányzónak, és a két ország között hatékonyan működő dinasztikus államszövetség jött létre. A közös uralkodónak köszönhetően a két állam nem vetélkedett, hanem katonai és gazdasági téren is támogatták egymást. Egy újfajta hatalmi struktúra született.
Lajos a Balkán irányában is „terjeszkedett”, de ott sem hódított a szó szoros értelmében, hanem vazallus államokat hozott létre. A bosnyák király lányát feleségül vette, és a román fejedelemséget is vazallussá tette, bolgár, valamint a szerb területekből határ menti bánságokat szervezett. Összességében egy monumentális – IV. Károly Német-római Császárságához hasonló méretű – közép-európai államszövetséget hozott létre. Míg az utóbbi élén álló császár egyre kevésbé tudott beleszólni a birodalom ügyeibe, addig Lajos egyedüli uralkodóként hatékonyabban kézben tartotta saját rendszerét. Politikai súlyát tekintve „birodalma” Franciaországgal és Angliával is felvette a versenyt – hangsúlyozta Buzás Gergely.
Tartós modell
Ez a modell annyira jól működött, hogy Lajos uralkodását követően a magyar királyok igyekeztek követni példáját. Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt ugyan végig rossz viszonyt ápolt a lengyelekkel, de megszerezte a cseh trónt. 1410 után a német királyi címet is megszerezte, így jött létre egy cseh–magyar–német államszövetség. Zsigmond a Habsburgokat házassági kapcsolatok révén is magához kötötte, így halála után Habsburg Albert örökölte a magyar, német és a cseh trónt. Ezt követően I. Ulászló lengyel király és litván nagyfejedelem szerezte meg a magyar trónt. Mátyás király szintén hasonló célokat tűzött ki, de „homo novusként” hódításaira kellett támaszkodjon, és bár csak részleges sikerrel járt, törekvései hasonló irányba mutattak.
A Jagellók később ismét létrehozták a cseh–magyar perszonáluniót, a Habsburgokkal és a lengyel–litván Jagellókkal együttműködésben. Végül azonban a Habsburgok voltak képesek a legstabilabban működtetni ezt a modellt: az osztrák–cseh–német–magyar államszövetség – lengyel területekkel kiegészülve – egészen az első világháború végéig fennmaradt. Lajoshoz köthető tehát az a politikai felismerés és struktúra, amely Közép-Európa egyik legstabilabb és leginkább működőképes berendezkedésének bizonyult.
Buzás Gergely végül kiemelte, hogy ennek a rendszernek a középkorban mindvégig Magyarország volt a központja. Luxemburgi Zsigmond is innen irányított, és amikor Habsburg Albert magyar király lett, ő is ide helyezte át székhelyét Bécsből. Jagelló Ulászló szintén Budára költözött, így a Magyar Királyság központi szerepe egészen 1526-ig, a középkori magyar királyság bukásáig megkérdőjelezhetetlen maradt. Csak ezt követően vált Bécs a birodalom központjává.
Nyitókép: I. (Nagy) Lajos király alakja a Képes Krónikában. Forrás: Wikipédia
