Ha fociról van szó, valószínűleg sok honfitársunk visszavágyna 1930-ba. Hogy mást ne mondjunk: ekkor nem kellett aggódni a kvalifikáció miatt, az uruguay-i tornára meghívásos alapon várták a csapatokat. Hiába, így is mindössze tizenhárom csapatot sikerült összetrombitálni.
Magyarország – ahogy a korszak közép-európai nagyágyúi – távol maradt, az öreg kontinenst négy csapat képviselte, akiket a hazai sportsajtó csak „Európa pótcsapatainak” nevezett. Az érdeklődés ennek megfelelően nem volt kiemelkedő itthon, állandó tudósítóval egyedül a Nemzeti Sport volt végig jelen Uruguay-ban. A hazatáviratozott információk többnyire rövidek, tárgyilagosak voltak, a vébé néhány szórakoztató momentuma viszont ezekből is kiolvasható. Mi azért igyekszünk még izgalmasabbá tenni.
De hol voltak a magyarok?
Otthon. Ahogy az olaszok, németek, osztrákok, csehszlovákok is – akik a korszak labdarúgásának nagyágyúi voltak Európában. Nagy-Britanniát most felejtsük el, mert az 1950-ig egy külön történet.
Otthon, illetve annyira mégsem, mert éppen egy fontos klubtorna zajlott a világbajnoksággal egyidőben: a Közép-Európai Kupa, avagy ahogy német nyelvterületen nevezték, a Mitropa-Kupa. Mivel ekkoriban nem volt Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) vagy Bajnokok Ligája, a régióban ez számított a legnagyobb klubtornának.
A klubvezetők ezért sem engedték el szívesen engedték a játékosokat a tengerentúlra. Kéthetes hajóút oda- és vissza, a professzionális csapatok nem nézték jó szemmel ezt a kimaradást, az amatőröknél (a 1920-30-as években e kettő kategória még többé-kevésbé szétvált) pedig a munkaadók mondtak határozott nemet a hosszú távollétre. Az uruguay-i szervezők állták volna a költségek egy részét, a kedvet viszont ez sem hozta meg.
Az érdektelenséget a házigazda komoly sértésnek vette: a világbajnoksággal egyidőben ünnepelte ugyanis az ország függetlenségének századik évfordulóját. Maga az ünnepség volt az egyik indok, amiért a FIFA Uruguay-nak adta a rendezés jogát, emellett persze az is fontos szempont volt, hogy a dél-amerikai ország nyerte az előző két olimpiát – igaz, a NOB elvei szerint az ötkarikás játékokon nem vehettek részt professzionális csapatok, így sok európai válogatott ott sem volt jelen.
Uruguay mindent megtett, hogy az ország centenáriumára feledhetetlen tornát rendezzen, de az öreg kontinensről végül csupán Románia, Belgium, Jugoszlávia és Franciaország vállalta a szereplést. Az „uruk” cserébe bojkottálták a következő kettő Európában rendezett világbajnokságot.
És akkor tegyük fel még egyszer a kérdést: de hol voltak a magyarok? Otthon, vagyis annyira mégsem, mert az első világbajnokságon is több nemzettársunk, a válogatottól függetlenül képviseltette magát. Miközben a hazai sportsajtó az Ambrosiana (ma Internazionaléként ismerjük) és az Újpest Mitropa-meccsével volt leginkább elfoglalva, Orth György a chile-i csapatot vezette pályára 12 000 km-re tőlük, Kovács Miklós pedig a román válogatott színeiben szerzett gólt Peru ellen.
A szereplés viszont egyiküknek sem volt hosszú: a csoportkörrel az összes magyar érdekeltnek véget ért a torna.
Az „európai második garnitúra” és Dél-Amerika
A tornán szereplő négy európai csapattól nem vártak sokat sem Magyarországon, sem a nemzetközi sajtóban. Egyedül a belgákat tartották valamelyest komolyan vehetőnek. Ahogy a Sporthirlap írta:
Általában az volt a hit, hogy a második rangsorban való európai csapatok egykettőre elvéreznek, a várakozás azonban nem bizonyult helyesnek, mert az európaiak elég jól szerepeltek, Jugoszlávia a négyes döntőbe is bejutott.
A jugoszláv válogatott szereplése csakugyan kiemelkedő volt, valószínűleg a torna legnagyobb meglepetését okozta azzal, hogy a csoportkörben 2:1-re legyőzte a brazilokat. Meg kell jegyezni, hogy a Selecao dolgát csapaton belüli konfliktusok nehezítették, a riói és a sao paulói alszövetségek presztízskérdést csináltak abból, kinek megy több játékosa a világbajnokságra, ez a tagoltság pedig a torna során is meglátszott.
A jugoszlávok sikere egyébként a Nemzeti Sport figyelmét is felkeltette, helyi tudósítójuk az elődöntő előtt beszámolt arról, hogy bár a délszláv lapok megelégednének a „tisztességes vereséggel” az elődöntőben (a torna favoritja, Uruguay várt rájuk), a lakosság viszont egyre bizakodóbb:
A sorokat éppen a kricanini (Titel alatt, ahol a Tisza a Dunába ömlik) strandon írom. Már egy órája tippelnek! […] Végre beírják: Jugoszlávia-Argentina 1:0 (0:0)
A tipp a döntő végeredményére vonatkozott (ekkor már tudni lehetett, hogy az argentinok döntőbe jutottak). A jugoszlávoknak viszont nem volt lehetőségük az aranyért játszani, az elődöntőben ugyanis 6:1-re elvéreztek Uruguay ellen. Bár ez az eredmény elsőre letaglózónak látszik: sok nemzetközi tudósító arról számolt be, hogy – különösen az első félidőben – a játékvezető erősen kedvezményezett a házigazdának. A Nemzeti Sport tudósítója így ír a meccsről:
Elég, ha annyit üzenek: minden tárgyilagos szemlélő igazat adott a mai első félidő eseményei után az otthon maradt európaiaknak. […] A jugoszlávok jobbak, mint a kétszeres világbajnok uruguay-i válogatott. De a bíró – brazil, szóval szintén délamerikai.
A meccsről mind a hazai, mind a nemzetközi sajtóban hajmeresztő beszámolók maradtak fenn. Les címén érvénytelenített szabályos jugoszláv gól, uruguay-iaknak megadott lesgól, sőt, a házigazdák egyik találata előtt egy partvonal mellett ácsingózó fényképész rúgta oda a labdát a gólszerző játékosnak! Bár utóbbi tényleg az abszurd kategóriát súrolja, a tisztesség kedvéért el kell ismernünk, nagyon sokáig bevett szokás volt, hogy a játékvezetők torzítanak a rendezőország javára (az utolsó, látványos példa erre a 2002-es világbajnokságon Dél-Korea szereplése volt).
És még mielőtt a szemfüles olvasó meglepődne: igen, Uruguay-ra a két olimpiai győzelem miatt következetesen kétszeres világbajnokként hivatkozott a korabeli sajtó.
A torna favoritjai: Uruguay harmadik világbajnokságát nyeri Argentína ellen
A legnagyobb esélyesek egyértelműen a megelőző olimpiai torna fináléját játszó Uruguay és Argentína voltak. A Nemzeti Sport így írt a házigazdáról, amikor a torna előtti esélyeket latolgatta:
A jubiláló ország futballszövetsége mindent megtett, hogy a világbajnoki pálmát harmadszorra is megszerezze. 22 játékost jelölt ki, köztük kétszeres olimpiai hősöket és új nagy tehetségeket. Uruguaynak győznie kell.
A házigazda válogatottját az egész világbajnokság alatt enyhe misztikum lengte körbe. A játékosok elzártan készültek Montevideo Prado nevű kertvárosában. A szigorú munkarendjük pedig a mai professzionális sportolókét idézi, ahogy a Sporthirlap írja:
Felkelés reggel 8 órakor, 10 óráig séta és testgyakorlat, utána fürdő, masszázs, bő reggeli. […] Délben vitamines ebéd, utána pihenőóra. Délután három órakor kezdődik a tulajdonképpeni sportmunka, torna és testgyakorlat. […] Este fél 8 órakor vacsora, de lefekvés még nem következik. Vacsora után kezdődik a gyógykezelés, ami a régebbi sérüléseket illeti.
A világbajnokság favoritja tehát mindent megtett azért, hogy az elvárt győzelmet leszállítsa a centenáriumra, viszont a döntőbe jutásuk ennek ellenére sem volt botránymentes. Ellenfelük Argentína lett, akiknek a teljesítményét kevésbé lehet elvitatni, jóllehet furcsaságok velük is történtek.
A Franciaország elleni meccsüket a bíró például 6 perccel korábban fújta le a kelleténél (ráadásul éppen miközben a franciák támadtak az egyenlítésért), aztán mikor a játékvezető észrevette a hibát, utólag visszarángattak mindenkit a pályára. Az agresszió sem volt idegen tőlük: a csoportot eldöntő Chile elleni meccsen (Orth György csapata ellen) Monti nevű játékosuk keveredett tömegverekedésbe.
Az Egyesült Államok elleni elődöntőben (amit 6:1-re nyertek az argentinok) pedig egy hasonlóan groteszk történet esett meg mint a gólpasszt adó fényképésszel. Az amerikai csapat gyúrója a meccs közben elesett, a táskájából kifolyt a kloroform, őmaga pedig elaludt a pályán. Egyes visszaemlékezések szerint a saját csapdájába esett bele, mert a kloroformmal eredetileg a bírót akarta elaltatni – ezt valószínűleg már sosem tudjuk meg.
A két dél-amerikai rivális fináléba jutása minden esetre várható volt:
Párisban [olimpia, 1924 – a szerk.] Uruguay még egyedül állt […] Amsterdamban [olimpia, 1928 – a szerk.] pedig feltűnik mellette a hazai rivális Argentina csapata, a szakértők szerint még jobb is, mint a győztes Uruguay, de győznie nem sikerül.
A világbajnokságot megelőző olimpiát ugyanis az „uruk” nyerték, az első meccsen 1:1 lett az eredmény, az újra játszott találkozón pedig 1:0-val bizonyultak jobbnak Argentinánál. Az 1930-as világbajnokság döntője is fordulatos lett: a félidőre még 1:2-es argentin vezetéssel mentek a csapatok, de Uruguay fordított a szünet után és a második játékrész utolsó előtti percében beállította a 4:2-es végeredményt. A félkarú Hector Castro góljánál több mint 100 000 néző tört ki extázisban az évfordulóra elkészült Estadio Centenarióban.
Újrakezdés után a közönség hangorkánja viszi előre Uruguay csatársorát. […] Argentina teljesen egyenrangú s a közönség az egyenlítéstől tart. […] Sőt az utolsó percre fordul már az óramutató, amikor az előrelendült uruguay-i csatársor támadását Castro fejes góllal fejezi be. A gól megpecsételi a mérkőzés sorsát s bebiztosítja Uruguay harmadik világbajnokságát.
A házigazda tehát az első világbajnokságon már a harmadik címét nyerte. Ezt az ellentmondást már fentebb feloldottuk, ugyanakkor jól rámutat arra, mennyire nem volt tisztázott a sporttal foglalkozó közönség előtt sem, pontosan mi is volt ez az esemény. Valami hasonló, mint az olimpia, viszont itt professzionális labdarúgók és amatőrök egyaránt részt vehetnek – a nyári játékokkal ellentétben.
Mikor kezdték elismerni a világbajnokságot Európában?
Mint jeleztük, a világbajnoksággal párhuzamosan zajlott a Közép-Európai Kupa, a hazai sportsajtót pedig sokkal jobban érdekelte a Ferencváros és a Slavia Praha vagy az Ambrosiana (Internazional) és az Újpest FC küzdelme, mint egy esemény 12 000 kilométerre Magyarországtól. Hosszas elemzéseket találunk például az olasz futball feljavulásáról, és arról, Mussolini miként állította a sportot a fasiszta propaganda tengelyébe, egyes magyar szakírók mintaadóként tekintettek rá.
Jól jelzi a két esemény súlya közti különbséget, hogy a Nemzeti Sport montevideói tudósítója a torna előtt küldött egy esélylatolgatást, seregszemlét a lapjának, amelyet csak július 23-án voltak hajlandók közölni, amikor a szóban forgó csapatok javarésze már kiesett, és az első elődöntőt is lejátszotta Argentína és az Egyesült Államok. Nem csoda, hogy ilyen szerkesztői betoldásokat találunk:
Paraguay. A torna mumusa. Mult évben Buenos-Airesben három góllal verték a délamerikai bajnokságban Uruguayt. […] A kombinációban még nem nagy mesterek, de minden csapatnak félnie kell tőle. (Az USA lehet, hogy félt, de nem ijedt meg. Szerk.)
Utalva arra, hogy az Egyesült Államok 3:0-val rendezte le a dél-amerikai válogatottat, igaz, a sikerben közrejátszott, hogy a tőkeerős amerikaiaik Angliából igazoltak professzionális játékosokat.
Megmarad tehát a kérdés: mikor nyerte el igazi presztízsét a világbajnokság Európában? Ha a brit szigeteket nem számítjuk, akkor nem sokkal később. A sors fanyar iróniája, hogy ehhez kellett a már említett Benito Mussolini: a következő, 1934-es világbajnokságot Olaszországban rendezték, a Duce pedig semmilyen erőforrást nem sajnált, igazi fasiszta reklámkampányt szervezett az esemény köré. Amivel csaknem államcsődbe vitte az országát, de kétségkívüli: a torna ezután az öreg kontinensen is elnyerte a neki kijáró presztízst.
1934-ben már Magyarország és az európai labdarúgás krémje is képviseltette magát. Ekkor viszont éppen a dél-amerikaiak bojkottáltak: Uruguay megsértődött azon, hogy az európaiak semmibe vették a centenáriumi világbajnokságukat, míg Argentína szándékosan gyenge csapatot küldött, tartva attól, hogy legjobbjait elcsábítják az európai klubok. A félelem nem volt alaptalan: emlékezzenek a korábban említett verekedős argentin játékosra, Montira! Őt például négy évvel később – több másik, Argentínában született társához hasonlóan már az olasz nemzeti csapatban találjuk. Ahol kárpótolni tudta magát, hiszen ezúttal világbajnok lett.
