Lehet-e még harmadik helyeket teremteni napjaink egyre csak nyújtózó nagyvárosaiban?
Messzebbről indítanám a választ, onnan, hogy az utóbbi egy évszázadban általában hogyan változott a viszonyunk a különféle terekhez. Ha megnézünk egy száz évvel ezelőtti átlag lakást, rögtön feltűnik a szűkössége, sőt, széles tömegeknek még önálló otthonuk sem volt, csak egy ágyuk valahol. Vidéken, a parasztházakban pedig hiába akadt két vagy három kicsi lyuk, az egyiket, a tisztaszobát szinte szentélyként, érintetlenül őrizték. Hogy mégis működhetett a dolog, egyszerű az oka: a 20. század nagyjából közepéig a valódi élet a városokban az utcán folyt. Ha úgy tetszik, ez jelentette a bárki által elérhető harmadik helyet.
Mi hozta el a változást e téren?
A városokban a közlekedés térnyerése. Ennek egyenes következménye, hogy az utcákra már a legkevésbé sem találkozóhelyként gondolunk, csupán valamire, amelyen A-ból B-be jutunk – gyalog, kerékpárral vagy autóval, az ebből a szempontból mindegy. Múlt századfordulós fotókon viszont jól látható, hogy akkoriban a konflisok még szépen megfértek a gyalogosok, a padon ülő nézelődök, a perecárusok, fagylaltosok, virágosok mellett – mindenki, a gyerekek is ott töltötték a szabadidejüket, ahol most a nagyüzemi közlekedés zajlik. Ma az jellemző, hogy a négy fal között ülünk, és az a vágyunk, hogy kis túlzással még a kutyának is saját szobája legyen.
Visszafoglalható valaha az utca mint közösségi tér?
Valamilyen mértékben igen, és ami jó hír, hogy ez nem feltétlenül vagy nem elsősorban attól függ, hol mennyi autó, busz vagy gyalogos jár rajta. Hanem egyfajta szemléletváltástól. Például, hogy lemondunk a privátnak gondolt, de valójában nagyon is közös tereink egy részéről.
Hogyan?
Mondjuk kitárjuk a régi bérházak ajtaját, hogy bárki besétálhasson rajtuk, és körülnézhessen; ez a Budapestnél szerencsésebb fejlődésű városok sokaságában természetes. Állami, önkormányzati szinten pedig az olyan kezdeményezéseket kellene erősíteni, amelyek ugyancsak a terek kinyitását célozzák. Korábban rengeteg átjáróház, passzázs volt Budapesten, mára szinte mind lezárták őket. De hogy ne csak nagyban gondolkodjunk, már néhány négyzetméter átgondolt felszabadításával is remek tereket lehet létrehozni. Kedvenc példám erre a Katona József Színház büféje a nagy nyitott kirakati fronttal. Ez kicsit megidézi a régi kávéházak világát, amelyek – otthon nem lévén hasonló helyiség – gyakran nappaliként is funkcionáltak, ahol egyetlen feketekávé mellett hosszan elücsöröghetett bárki. És szerencsére az utóbbi évtizedekben kifejezetten divatba jöttek a kiülős, teraszos helyek, akár az autósokkal közös használatú utcarészek kihasításával, nemcsak Budapesten, de a vidéki nagyvárosokban is. Az újonnan épített múzeumok, kiállítóterek között szintén akadnak olyanok, például a Néprajzi, amelyekben bizonyos szintig belépő nélkül is kényelmesen elidőzhetünk, beszélgethetünk, vagyis idővel e szempontból is közkinccsé válhatnak.
Fájóan kevés viszont a zöldfelület Budapesten. Erre van megoldás?
Valóban, a mi fővárosunk klasszikusan utca típusú, a belvárost úgy tervezték meg, hogy abban nagyobb park építésére utólag nincs lehetőség. Ezzel nincs mit tenni, az viszont jó irány lehet, hogy a foghíjtelkeken vagy az arra alkalmas udvarokban szaporodnak a kiskertek. Mindegy, hogy valaki a saját területét műveli vagy egy közösségi kertért visel többedmagával felelősséget, a vége úgyis rengeteg találkozás és még több lecsófőzés lesz.
