Ahogy kritikánkban is írtuk, az Árva látványa és atmoszférája beszippantja a nézőt, magyar mozin még nem jelent meg ennyire korhűn az ötvenes évek és annak hangulata. A szépiahatású képek visszarepítenek a romos és nehéz sorsú Budapestre. És hogy miként sikerült elérni ezt a hatást? „A környezet rekonstruálásához a film alkotói hangsúlyosan fotóalapú nyomozást végeztek, amelyet alapvetően határoztak meg az online fotókeresők és a hozzáférhető archívumok, elsősorban a Fortepan, Magyarország legnagyobb magánkézben lévő, mindenki számára szabadon használható fotógyűjteménye” – fejtette ki Barakonyi Szabolcs fotóművész, a tárlat kurátora.
A kiállítás a Kiscelli Múzeum ikonikus templomterében kapott helyet, ami megadja a megfelelő, már-már meditatív alaphangot. Az egykor szakrális helyiségbe lépve a forgatáson készült fotók fogadják a látogatót. Ezek a képek segítenek akklimatizálódni: egyszerre mutatják be, miként próbálták az alkotók életre hívni 1957 fullasztó miliőjét, valamint elénk tárul a második világháború pusztításából éppen csak felocsúdó, az 1956-os forradalom vérbe fojtását pedig még gyászoló társadalom arca.
Grund
Ezután léphetünk ki a kiállítás főterére, a grundra. Az Árva meghatározó helyszíne ez, ahol a főhős, Andor és a háború utáni világ árvái töltötték mindennapjaikat. A helyiséget homokszerű törmelékkel, kavicsokkal szórták fel, valamint fapalánkokkal vették körbe. A teret két korhű lámpaoszlopról világítják be, amely meghatározott időközönként nappali, illetve éjszakai fényeket biztosít. Középen egy szétlőtt telefonfülke és egy autóroncs áll. A kerítést körbejárva olvashatjuk a hatalmát éppen megszilárdító Kádár-rendszer üzeneteit. A plakátok május elseje megünneplésére hívják a dolgozó népet, és azt üzenik, nincs itt semmi látnivaló, megyünk előre, míg a kisebb feliratok, falragaszok egyértelműen mutatják, a hatalom még nem érzi biztonságban magát. „Munkások! Dolgozók! Az inflációs veszélyért, az áruhiányért, a munkanélküliségért a sztrájkszervezők a felelősek!” – harsogják a betűk. „Dolgozó nők! Ki a felelős az áruhiányért, az inflációs veszélyért, a munkanélküliségért? A sztrájkszervezők!” – nyomatékosítják. Emellett felfedezhetünk apróbb, lövedékek által ütött lyukakat is, amelyekbe kukucskálva a film egyes jeleneteit láthatjuk hátulról megvilágítva. Ez a nézőpont egyébként a filmben is meghatározó, hiszen Andorral semmit sem beszélnek meg a felnőttek, „ne a gyerek előtt” – hangzik el többször. Ezt az érzést és frusztrációt erősítve a főhőshöz hasonlóan a néző is csak kulcslyukakon keresztül és hallgatózva értheti meg az eseményeket.
A grund egyik szegletében találjuk a rendezői sátrat, amely kibillenti a nézőt a korszak hangulatából. Emellett kaptak helyet azok a főként a Fortepan gyűjteményéből származó, ötvenes években készült fotók, amelyek a rendezőt és az operatőrt, Ágh Mártont inspirálták. Ezeket szemlélve, illetve ha kicsit elmélyülünk a Fortepan képei között, nem feltétlenül érezzük az ötvenes évek szűk levegőjét. A forradalom leverésére emlékeztető nyomok persze ott vannak, de az élni akarás és a diktatúra éveiben is megtalálható örömök dominálnak. Az ember élni akar, és kétségbeejtő helyzetekben is képes valódi boldogságot találni. Amikor vészterhes korokra emlékezünk, hajlamosak vagyunk annak minden pillanatára kiterjeszteni az ahhoz társított, egyébként természetesen valós érzületet. Kicsit talán ezt is üzenik ezek a hétköznapi képek, akkor is, ha a filmet egyáltalán nem ez a hangulat jellemzi.
Így érkezünk el a tárlat utolsó szakaszához, amely csak egy-egy fotót vonultat fel a romos falszakaszokon. Ezek között találunk egy felvételt, amelyen a rendező, Nemes Jeles László nagymamája, Braun Klára fogja a kezében a kisded Lászlót. A fotót pedig az Andor karakterét ihlető Jeles András készítette. Az enyészetnek indult negatívot egyébként korábban még sohasem nagyították ki, így ez a kiállítás családtörténeti kuriózuma. A képek mellett fejhallgatók rejtőznek, az egyiket felvéve a történelmi korszakról, annak társadalmi hátteréről és a film készítéséről hallhatunk. A másikban pedig a rendező meséli el apai nagyanyja történetét, amely a film alapjául szolgál.
Végül a karzaton két képernyőn nézhetünk meg a film végleges verziójából kivágott jeleneteket, valamint az Andort alakító Barabás Bojtorján két korai kasztingvideóját. Az Árva bemutatóját követő egyik sajtótájékoztatón a fiatal színész kifejtette, számára az egyik legnagyobb kihívást a korszak átélése jelentette. A fiatalabb generációk számára olyan távolságba került ez az időszak, hogy nehezen találnak fogást rajta.
Identitásteremtő fotók
A kiállításon kevés szöveges kommentár olvasható, hiszen a fotóké a főszerep. Álló képek mesélnek a mozgóképről. Ennek ellenére érdemes lehet kiemelni egy gondolatot: „Néhány évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy a videók kora jött el, a fotónak leáldozott. Aztán mégis mindenki tovább fotózott” – olvashatjuk. A fotók identitásképző erejét egyébként mi sem mutatja jobban, mint az, hogy szinte mindenki fel tud idézni néhány olyan korai emléket, amelyekre csak azért emlékezhet, mert kép készült az adott pillanatról. „Később úgy látszott, hogy személyes történeteinket szívesebben osztjuk meg egymással állóképekkel. Míg aztán kiderült, hogy a történelem jobban megidézhető a fényképeket megrángató, algoritmikusan megszerkesztett néhány másodperces animációval” – írják a kiállítás készítői. Ezek a folyamatok a figyelem átalakulásával magyarázhatók. Ezenfelül kérdéssé vált az is, mi számít megbízhatónak. Fotók és felvételek manipulációjára már régóta képes az ember, de a digitalizáció ebben is új távlatokat nyitott. Megingott a fotódokumentációba vetett bizalom is, helyébe a személyes hitek léptek. A tárlat valahol ezzel szemben lép fel, hiszen az Árva alkotói vették a fáradtságot arra, hogy nyomozzanak, utánajárjanak, hogyan is nézett ki az ötvenes évek Budapestje. Nemcsak a kort, de a családtörténetet is – egy-két módosítást leszámítva – hitelesen vitték vászonra. Megmutatták, járható út a filmesek számára is a korhű ábrázolás, valamint az élet magától is kitermeli a drámát, nem feltétlenül kell habosítani a valóságot.
Összességében a kiállítás azoknak nyújthat a legtöbbet, akik látták az Árvát, és szeretnének kicsit mélyebbre merülni 1957 hangulatában. A korszak fullasztó miliőjét a tárlat hitelesen rekonstruálja, de akiket ennél is bővebben érdekelnek az éppen csak megszülető Kádár-korszak hétköznapjai, annak javasolt a Fortepan fotótárának böngészése.
Nyitókép: BTM Kiscelli Múzeum / Facebook
