Lélektani értelemben akkor beszélünk magányról, ha valakinek a megélt társas kapcsolatai nem felelnek meg annak a mennyiségi vagy minőségi igénynek, amire vágyik. Körülnézve a jelenben a hangsúlyt inkább a minőségi kérdésben látom: virtuális kapcsolatok sokaságában, okostelefonunk folyamatos berregésében töltjük a napjainkat, s közben – korosztálytól függetlenül – nő bennünk az üresség, a kapcsolódásra való képtelenség érzése. Ha okokat keresünk, gyakran hibáztatjuk a környezetünket, és sajnáljuk magunkat, valójában azonban a magányunk oka önmagunkban keresendő.

Paradox módon ahhoz, hogy valóban kapcsolódni tudjunk, azaz hogy megmeneküljünk a magány fojtogató tapasztalatától, leginkább magunkhoz kell tudnunk kapcsolódni.

Nagy felfedezés volt számomra, amikor egy önismereti folyamatban eljutottam a felismerésre, hogy azt a törődést, amit én adhatok magamnak, senki más nem tudja megadni, hiába várnám másoktól. Kapcsolataim minősége attól függ, mennyire vagyok jól egyedül, önmagamban.

Ehhez a kapcsolódáshoz azonban a társas énünk, a szerepeink világából vissza kell lépnünk oda, ahol önmagunkban, önmagunkkal vagyunk. A munkahely, legyen akármilyen jó a kollektíva, a teljesítmény, az előbbre jutás, az elvárások világa. De sokszor az otthon – nem lekicsinyelve azt a meghittséget és elfogadást, amit egy párkapcsolat vagy egy család nyújthat – szintén szerepekbe helyez minket: a feleséggel, férjjel, szülővel szemben is sok az elvárás, meg kell felelni, az ember kénytelen az érzéseit, indulatait háttérbe helyezni a család, a másik javát szem előtt tartva.

Ha ilyen szemmel olvassuk az evangéliumokat, szembetűnik, hogy Jézus legtöbbször harmadik helyeken találkozik az emberekkel: a téren, az úton, a fürdőben, a zsinagógában vagy a templomban.

S ami a leprások és más betegek, vámosok és az utcanők, egyszóval a kitaszítottak magányát egyszer s mindenkorra oldani tudja, az Jézusnak a belsőt elérő tekintete és szava, ami a szerepeken túl érinti, látja az ember valóságát, sebzettségével, történetével, szenvedésével és örömeivel együtt.

S úgy érinti, hívja, hogy szabadon hagyja és felszabadítja. Az egyik legmegkapóbb ilyen epizód, amikor a művelt, vallásos és egyben szkeptikus Natanaelnek, aki a vele való találkozásban is jól adja a szerepét, Jézus azt mondja: „láttalak a fügefa alatt”. Örök rejtély, hogy mi történt ott Natanaellel, de az biztos, hogy valami olyan személyest érintett Jézus, ami a legmélyebb szinten tudta kapcsolódásra hívni a későbbi apostolt.

Ha azt keressük, milyen minőségű harmadik helyek segítenek a népbetegséggé váló magány oldásában, akkor ez a néhány gondolat talán kijelöli az utat: az elfogadásnak, befogadásnak olyan helyei, közegei, közösségei, ahol az ember önmaga lehet, és tanulhat kapcsolódni önmagához. A csend és önként vállalt közös korlátok segítenek abban, hogy a minőségi belső kapcsolódásban feltáruljon a szabadság, a szorongásoktól való szabadulás perspektívája. S a valóban közösségbe kapcsoló harmadik helyek legfőbb jellemzője, hogy számolnak az emberben jelen lévő sötétséggel, gyengeséggel, és a kirekesztő bűnbakképző mechanizmusok helyett készek elhordozni azt. Hogy ki hol találja meg a saját fügefáját, sportklubban, nyugdíjaskörben, zenekarban vagy imacsoportban, az nagyban függ a történetünktől. De a valódi kapcsolódás érdekében nem elégedhetünk meg annál kevesebbel, mint hogy választott harmadik helyünkön a szerepeinken túl valaki vagy Valaki lásson bennünket, úgy, ahogyan vagyunk.

Kiemelt kép: Baán Izsák OSB bencés szerzetes, teológus,  2019-től a Szent Mauríciusz-monostor perjele