„Akinek van humora, mindent tud. Akinek nincs, mindenre képes.” Az idézetet az író, humorista és forgatókönyvíró Királyhegyi Pálhoz szokták kötni. Nyelvészként, magánemberként erről mi a napi tapasztalatod? Tényleg nehezebb az interakció a humorra kevésbé fogékony, komolyabb emberekkel?
Persze, sokszor, de a túlzásba vitt humor is fárasztó. Az ember tudjon komoly lenni, amikor kell, de legyen egészséges humorérzéke, ha a helyzet megengedi vagy egyenesen megkívánja. A komolyság keretet ad, a humor lazít rajta. Ha túlfeszíted a nadrágszíjat, egy idő után nem kapsz levegőt, ha meg túl lazára engeded, lecsúszik rólad a nadrág. De a fő szabály: minden alkalomhoz a megfelelő nadrág…
Mi a humor legfontosabb szerepe a mindennapi életben?
Annyiféle szerepe van, hogy nehéz egyet kiemelni. Legyen inkább kettő: egyrészt társas kapcsolataink „kenőanyaga”, másrészt lelki egyensúlyunk karbantartója. Ezek ráadásul egymást erősítik. Vajon miért szeretjük jobban a derűs, mosolygós embereket? Mert ránk is átsugárzik a derűjük.
Valóban, a humor a legtöbb esetben segíti a megértést, azonban napjainkban sokszor tapasztaljuk romboló hatását nemcsak az emberi kapcsolatok szintjén, de a közéleti kommunikációban is.
Ez is igaz, kétségkívül van a humornak sötét oldala is. Egy rosszul megválasztott poén nem hidat épít, hanem alattunk fűrészeli a pallót. A humor lehet finom oldószer – de lehet maró sav is, ha valaki agresszív vagy érzéketlen módon használja. Munkahelyi kutatások mutatják: a kapcsolatépítő humor összetartja a közösséget, az agresszív humor viszont szétszedi azzal, hogy feszültséget gerjeszt, hatalmi pozíciót demonstrálva megszégyenít vagy épp elhallgattat. Nem mindegy, hol és kinek szól a poén s mindez mit árul el a szervezeti kultúráról: a színfalak mögött vagy szemtől szemben, védtelen az illető, vagy képes hasonló eszközökkel visszavágni… Ezért mondom, hogy a humor és a humorérzék önmagában nem jó vagy rossz. Aki csak a kötekedő, lenéző, agresszív humorstílust ismeri és használja, hiába van ehhez „érzéke”, nem fogják róla azt gondolni, hogy jó humora van. Milyen más felfogást tükröz Fábry Sándor metaforája, a „humorbonbon”: a humor finom kis édesség ajándékba, nincs „céltáblája”. Több humorbonbon kellene, és kevesebb „lövöldözés”.
Létezik „etikus humor”? Meghúzható a határ csipkelődés és bántás között?
A hazugságra, manipulációra alapozott humor, vagy az a fajta, amelyik lefelé rúg, megaláz, célkeresztbe állít, a másik zavarát vagy sebezhetőségét próbálja kihasználni, nyilvánvalóan nem etikus. A jó humor nem a másik rovására pazarol el energiát, hanem a közös nevetés terét tágítja. A csipkelődés és az ugratás akkor fér bele, ha megvan a kölcsönösség lehetősége – ha mindketten értjük és értékeljük a játékot, és mindketten tudjuk viszonozni is. Ha az egyik félnek nincs esélye válaszolni, vagy nem meri megtenni, akkor a humor etikátlan. A határ nem mindig éles, mert értelmezés kérdése, és nem biztos, hogy a résztvevők egyformán látják a mögöttes szándékot. Rendszerint azért jól érzékelhető, hogy a csipkelődés felrázza, felpezsdíti a kapcsolatot, a bántás társas „rövidzárlatot” okoz. Az etikus humor addig tart, amíg megmarad a másik méltósága. Kanti mércét keresve talán úgy fogalmazhatnánk ezt meg maximaként, hogy „csak úgy és olyasmivel humorizálj, amit általában, mások esetében, sőt akár saját magaddal szemben is megengedhetőnek tartanál!”. Ha elbukik ezen a morális teszten, akkor a poén jó eséllyel nem elsül, hanem besül – mert ott igazából nem is a humor, hanem a bántás akar leplezetten célt érni.
Aki ismer téged, tudja, hogy előszeretettel alkalmazod a humor eszközeit társalgásban és az egyetemi előadásokon is. Hogyan kerülöd el, hogy valaki megsértődjön?
Kapcsolatépítő, közösségteremtő humorral – legalábbis erre törekszem. Ilyen a lelkialkatom is: nem szeretek provokálni, kényelmetlen helyzetbe hozni másokat, mert bele tudom képzelni magam a helyzetükbe. Aki kevésbé ismer engem, az szerintem komolynak gondol. Ez, azt hiszem, fiatalabb koromban még inkább így volt. Egyszer egy idősebb tanárom az egyetemen arra biztatott, hogy mosolyogjak többet. Megfogadtam, nagyon bevált, és ma már én is ezt tanácsolom a hallgatóimnak.
Mitől lesz valami vicces, míg más nem?
Végső soron erre keresi a választ mindenki, aki a humorral foglalkozik, egészen az ókortól napjainkig. A 20. század elején Szigetvári Iván A komikum elmélete című kiváló könyvében azt szűrte le az addigi szerzők munkáiból, hogy ez több tényező függvénye. Először is kell valamilyen eltérés vagy kisiklás, hiba, ügyetlenség, túlzás, kontraszt vagy olyan váratlan megoldás, amely egyszerre helyes is, meg nem is – a humorkutatás szaknyelvén: feloldható inkongruencia. Emellett számít, hogyan fogjuk fel: nyelvileg ragadjuk meg, gondolatilag, vagy inkább érzéki úton hat ránk, például látványban vagy hangzásban. Az sem mindegy, kinek szól: van egyszerűbb, „alsó” humor, és van kifinomultabb, „felső”, amely másféle, erkölcsileg és intellektuálisan igényesebb közönséget szólít meg. A nevetés akkor tör elő, amikor ez a kisiklás nem sért, nem fáj, hanem derűben oldódik fel. Ha valami túl durva, erőszakos, fájdalmas, vagy nem hat valószerűnek, elmarad a nevetés; ha viszont a meglepetés és a feloldás szépen találkozik, abból lesz az, amit ösztönösen viccesnek érzünk.
A humor tehát olyan, mint egy tükör: megmutatja, hogyan látjuk a világot, egymást és néha önmagunkat is.
Igen, de nem rendes, hétköznapi síktükör, amelyben pontosan úgy látjuk magunkat, ahogy kinézünk, hanem kissé domború, sőt gyakran, mint mondani szokás, „görbe”. Kiemel, felnagyít, el is túloz részleteket – gondoljunk a paródiákra –, rámutat saját vakfoltjainkra, kifigurázza előítéleteinket, apró ügyetlenségeinket, félelmeinket. Ezért is érdemes kutatni: a humoron keresztül nagyon sok mindent megtudhatunk arról, mi a látszat mögötti valóság. Társadalmi korkép és kórkép. A jó poénok olyanok, mint a reflektorfény: hirtelen rávilágítanak arra, ami addig észrevétlen maradt. Emlékeztetnek rá, hogy „színház az egész világ”, és ahogy mindenki más, mi is benne színészkedünk, csetlünk-botlunk a magunk módján. A humor tanulmányozása segít megérteni leplezett benyomáskeltési törekvéseinket és az emberi gondolkodás logikáját, amelyet a humor valahogy mindig kiforgat.
A humor pragmatikai mechanizmusai című könyvedben főleg arra keresed a válaszokat, hogy a kortárs pragmatika mit tud kezdeni a nyelvi humor összetettségével. Mire jutottál?
Ellentétben azzal, amit Cicero ír – hogy tudniillik „a dolog rendszerbe foglalható tudománnyá nem fejleszthető” –, azt találtam, hogy a kortárs pragmatika ugyan nem tudja egyetlen ismert elméletébe „légmentesen” bezárni a humort, mégis nagyon jól meg tudja ragadni a működésének kulcsmozzanatait. A humoros szándék oldaláról a beszédaktusok sikerességi feltételeinek időleges felfüggesztése, a racionális és udvarias társalgást irányító maximák játékos kihasználása, a befogadói oldalon pedig a relevanciát kereső értelmezési stratégia és a hozzá kapcsolódó következtetési műveletek eltérítése – mindehhez pedig a nézőpontok folyamatos váltogatása – külön-külön hiányos, de együtt már nagyjából teljes képet ad arról, hogyan születik és válik érthetővé a humoros jelentés. A humor a pragmatika próbapadja: minden elméletből kihozza, amit az tud, és azt is megmutatja, amit már nem bír el. A különféle humorformák más-más mechanizmust mozgatnak meg – olykor csupán egy szójáték, máskor nem a szóalak vagy a szójelentés a humor forrása, hanem maga a gondolat, amely így más nyelvekre is könnyen átültethető, nem beszélve a képi vagy zenei humor lehetőségeiről. Közös bennük az emberi elme játékossága és kreatív hajlama a mulattatásra. Röviden: a humor nem annyira kiszámíthatatlan és kaotikus, mint amilyennek talán elsőre tűnik – jól bejáratott kognitív ösvényei vannak.
A múltban, főleg azokban a korszakokban, amikor nem lehetett nyíltan kritikát megfogalmazni politikai vagy társadalmi kérdésekről, a humor volt az egyik lehetőség erre. Sokan szeretik még ma is Hofi Gézát egyedi stílusa miatt, aki egyesek szerint, amennyire lehetett, kifeszítette ezeket a határokat, mások úgy gondolják, csupán a hatalom egyik szelepe volt, hogy a felesleges társadalmi gőzök távozhassanak. Mit gondolsz erről?
Rendkívül sokoldalú, tehetséges humorista és előadóművész volt. Igaz, hogy az ÁVH-s múltú Komlós János építette fel a Hofi-kabarét a Mikroszkóp Színpadon, és a koncepció jól szolgálta a „legvidámabb barakk” képét, de maradandó értékeket is létrehoztak. Van legalább három olyan Hofi-műsor – meg hát a Kádár-paródiája –, amely ma is szórakoztató történelemóra: ha valakinek meg szeretnénk mutatni, milyen volt a 70-es, 80-as évek kádári szocializmusa, csak elő kell venni őket (Építem a csatornámat, Tiszta őrültekháza, Nevezz csak Cucinak!). Ezeket a retorika eszköztárának bevonásával részletesen elemeztem az egyik humorkonferencián, és nemzetközi humorfolyóiratban is bemutattam. Élőben, színpadon 1994-ben láttam Hofit Szegeden. Akkor már nem volt olyan átütő. Betegségek is gyötörték, hiányoztak már a színházi elemek, az átgondolt kerettörténet és a precízen kidolgozott részletek. A rendszer megbukott, a többpárti demokráciában pedig a humor könnyen pártosodik, egyoldalúvá válik, ami nem tesz neki jót. Azelőtt csak az elvtársak érzékenységére kellett odafigyelni, demokráciában viszont mindenki érzékeny és sértődékeny, amit a túlhajtott politikai korrektség csak súlyosbít. Ez taszította válságba nálunk is a politikai humort.
Általánosságban humoros népnek tekinthető a magyar?
Jókai akadémiai székfoglalójában, amelyet a magyar nép humorának szentelt, meggyőződéssel állította: kevés népnek van olyan gazdag és sajátos humora, mint a magyarnak. Ő az anekdotákban, adomákban és népi tréfákban fedezte fel azt a szabad szellemet és igazságérzéket, amely szerinte a magyar néplélek egyik alaprétege. És ebben alighanem igaza volt: a humor nálunk tényleg mindig a túlélés egyik formáját jelentette. Ugyanakkor Jókai képe természetesen idealizált és történeti. A 20. század örökségével a hátunk mögött elmondhatjuk, hogy a magyar humor rendkívül gazdag, és összehasonlíthatatlanul sokszínűbb, rétegzettebb, mint ahogyan azt százötven éve elképzelni lehetett. Más a pesti humor, mint a székely, a humor más műfajait részesítik előnyben az ifjabb és idősebb generációk, más a humora annak, aki az irodalmi hagyományon nőtt fel, mint annak, aki csak a mémkultúrából tájékozódik. Mégis van valami közös: a váratlan csavar szeretete, a gyors képzettársítás, és az a sajátos nyelvi játékosság, amely igazi magyar specialitás. Jókai a szójátékokat nem tartotta jellemzőnek a magyar néphumorra. Ma már aligha jelentenénk ezt ki ilyen kategorikusan. Nem árt viszont tudatosítani magunkban, hogy más népek nem feltétlenül látnak minket humorosnak. Nemcsak belül, nyelvünkbe zártan kell megélni a humorunkat, hanem meg is kell mutatnunk azt, amikor alkalom adódik rá. Kívülről gyakran morcosnak, mogorvának tűnünk, és nagyon szeretünk panaszkodni. Szóval több mosolyt az arcokra!
Személyesen milyen típusú humort kedvelsz?
Egy humorkutató legyen „mindenevő”, de nyilván mindenkinek vannak kedvencei, nekem is. Hofit már említettük. Egy másik, gyerekkoromtól kezdve meghatározó élményem Kabos Gyula komikuma. Tulajdonképpen az ő filmjei vezettek el engem a humor pragmatikai vizsgálatához. Milyen jó, hogy a 30-as években fellendült a hangosfilmgyártás, és ennek köszönhetően ma is élvezhetjük Kabosnak és színésztársainak remek alakításait. A groteszk humor bajnoka nálam Kosztolányi Esti Kornélja. Persze Örkény egyperceseit is kedvelem. Értékelem az eredeti, szellemes vicceket, de még jobban a humoros anekdotákat. Egy iróniáról szóló elméleti tanulmányomban például zenei anekdotákból állt össze a példatáram. A szituációs komédiákat viszont ritkán élvezem, zavar az alájátszott nevetés. Akad néhány időtálló bohózat is, amelyet képes vagyok bármikor újra megnézni. A „dumaszínházban” az „alsó” komikum taszít, főleg azoknál a fellépőknél, akiknél öncélúnak hat. Állandó derűforrásom a spontán, mesterkéletlen társalgási humor.
A könyvedből az derül ki, hogy a humor soha nem csak a szövegben van, hanem az ember fejében is. Ezért nem értik vagy értik félre egyesek?
Pontosan. A szöveg csak a szikra – a humor akkor „lobban be”, amikor ez a szikra „oxigént kap” a befogadó fejében. Mi is ez az oxigén? Háttértudás, asszociációk, kulturális tapasztalat, nézőpontváltás, pillanatnyi hangulat, egyszóval: szellemi frissesség. Ha nincs elég oxigén, vagy nem elég tiszta, hiába a szikra, a humor nem kap lángra.
Tanulható a humor?
Bár Cicero szerint nem, mert nincsenek szabályai, kizárólag tehetség kérdése, valami azért mégis tanulható és tanítható belőle. Nem konkrét poénok és szójátékok, mert azokból túlságosan sokat kellene megjegyezni, hogy mindig találjunk a pillanatnak megfelelőt, és ne legyünk közhelyesek. Inkább az az alapállás, gondolkodásmód, hogy bármikor képesek legyünk a dolgokra egyszerre többféle nézőpontból tekinteni, beleértve a saját magunk helyzetét, véleményét, kis- és nagyszerűségét is. Ha mindent csak egyféle kiindulópontból látunk és erőltetünk, beszűkül a szellemi horizontunk, egyszerűen unalmassá válunk. Ennél is többet tehetünk, amikor előre fel lehet készülni a szereplésre: legyen szó tanóráról, ismeretterjesztő előadásról, tudományos konferenciáról, üzleti prezentációról vagy alkalmi beszédről, oda kell magunk elé képzelni a közönséget, amely rendkívül hálás tud lenni, ha megnevettetik. A tanári pályára készülő hallgatóimnak gyakran elmondom: tekintsék szórakoztató műfajnak a tanítást, nekik is élményszerűbb lesz, nem csak a diákoknak. A humor olyan gazdag anyag, amely bárkinek az egyéniségéhez hozzászabható – ha engedi.
Nemesi Attila László: A humor pragmatikai mechanizmusai. Bp., Loisir Könyvkiadó, 2023, Pragmatika sorozat 7.
