Így lett a hun királyból Isten ostora, a magyarok őse és a barbár pusztítás szinonimája

Kr. u. 476-ban Odoaker germán hadvezér letaszította a trónjáról a még gyermek Romolus Augustulust, az utolsó nyugatrómai császárt. Ehhez az eseményhez szokás kötni a Nyugatrómai Birodalom bukását, egyben az ókor végét és a középkor kezdetét. Kevesen tudják, hogy Odoaker korábban Attila hun uralkodó hadvezére, Romolus Augustulus pedig Attila udvari főemberének, később a Nyugatrómai Birodalom katonai vezetőjének, Orestesnek a fia volt. A gyermek császár neve egyébként beszédes, egyszerre hordta magában Róma mitikus alapítójának, valamint első császárának nevét. Többek között ennek is köszönhető, hogy a történettudomány rövid uralkodásának végét jelölte ki korszakhatárnak.

Az átmenet az ókorból a középkorba valójában hosszú évek és lassú folyamatok eredménye volt. A Római Birodalom északi és nyugati fele a Kr. u. 4. században demográfiai, társadalmi, gazdasági és klimatikus válságok közepette vergődött. A betelepülő germán csoportok már a hunok érkezése előtt elkezdték megváltoztatni a birodalom arculatát. A teljes bukást azonban egyértelműen Attila támadásai, illetve az utána érkező keleti népek hozták el.

A hunok birodalma egy évszázadig sem állt fenn, mégis kitörölhetetlen nyomokat hagyott Európa emlékezetében. Nem csoda, hiszen Attila kora mindent megváltoztatott a kontinensen.

Erről szól a Magyar Nemzeti Múzeum új időszaki kiállítása, az Attila.

Attila a történettudományban

A tárlat egyértelmű, jól követhető gondolati ívet ír le. Az Attila kora – A régészeti és történeti valóság című szekció rövid betekintést enged a hunok világába, egyedülálló leletekkel mutatja be, mit mond a tudomány Attiláról és birodalmáról. Itt találkozhatunk például az orlati lemezekkel, amelyek csata- és vadészjelenetein megjelenik az a tárgyi környezet – ruhák, fegyverzet –, amivel a hun hódítás során találkozott Európa. A karcolt díszítésű csontlemez övdíszek egyébként a mai Üzbegisztán területéről kerültek elő. Az archeogenetika tudománya bizonyította az ázsiai – hsziungnuk – és az európai hunok között fennálló rokoni kapcsolatot. A Hsziungnuk Birodalom bukását követően indult meg a hunok nyugati irányú vándorlása, amely során keveredtek a közép-ázsiai népekkel, így az Európába érkező csoportjaik összetétele már vegyesebb képet mutatott. A kiállítás ezen „első fejezetének” kiemelkedő tárgyai a torzított koponyák.

A testcsonkítás ezen formája nem pusztán divatként jelent meg az etnikailag sokszínű Hun Birodalomban, hanem a kulturális kohézió szimbóluma lehetett. Vizuális azonosítóként működött, az össztartozást jelentette egy olyan közegben, ahol nem a biológiai rokonság számított. Ez a szokás Attila halált követően fokozatosan eltűnt.

Az emlékezet birodalma

A történeti és régészeti felvezetést követően egy „időkapun” keresztül érkezünk meg az emlékezet birodalmába. Ez képezi a tárlat magját és talán lényegét is, hiszen magáról Attiláról vajmi keveset tudunk, legalábbis tényszerűen.

A kiállítás A hadisten kardja, Isten ostora, Attila lakomája, Attila halála és temetése, valamint az Attila, az ős és a hős elnevezésű szekciókban igyekszik bemutatni, miként élt tovább a hun király alakja az európai emlékezetben.

A hadisten kardja

A hadisten kardjának mítosza az egyetlen, amelyet feltehetően maga Attila is hitt. A történet számos kultúrában megtalálható, Hérodotosz például beszámolt arról, hogy a szkíták egy dombtetőn heggyel felfelé állított kardot tisztelnek. A hun király udvarát is megjárt Priszkosz rétor leírása szerint Arész kardja, amely egy időre elveszett, de egy tehén által nyomára bukkantak, Attilához került. A kard a világuralmat jelképezte, isteni legitimációt adott a hódításra. A kutatók azt feltételezik, hogy a hunok is találhattak egy kardot, amelyet a hadistentől kapott jelként értelmeztek. Ez lehetett akár egy bronzkori kard is, amely kellően furcsának tűnt a korban. Visszatérve a tárlathoz, többek között valódi hun karddokkal, valamint az úgynevezett bécsi szablyával is találkozhatnak a látogatók. Utóbbit a magyar hagyomány egy évszázada Attila kardjaként tartja számon, de a 10–11. századból származik. Ezenfelül Attila és kardjának késő középkortól a 20. századig terjedő ábrázolásaiból is ízelítőt kapunk, beleértve a popkultúrában való megjelenéseket is, így például képregényből származó illusztrációval is találkozhatunk.

Isten ostora

Attila talán legismertebb megnevezése több mint száz évvel halála után született meg és terjedt el Európa-szerte. Sevillai Szent Izidor fogalmazta meg először, hogy a hunok Isten ítéletét hajtották végre a keresztény közösségen annak bűnei miatt. A lényeg, hogy Attila szerves részévé vált az európai identitásnak. Egyszerre jelenítette meg az Istennek való kitettséget és alárendeltséget, illetve a keletről érkező barbár veszedelmet. Így történhetett, hogy a keletről érkező veszélyt, például az oszmánokat is képletesen hunként azonosítsák a 16–17. században, illetve a németeket is így aposztrofálták a világháborúk során. Fel is vonultat a kiállítás például olyan plakátokat, ahol a német katonákat barbár vonásokkal ábrázolják, és visszaverésükre háborús kötvények vásárlását javasolják a megrendelők. Ezen felül a már-már démoni alakként megjelenő Attila is feltűnik. Ahogy bevezetőnkben említettük, az európai emlékezetbe leginkább a halálát megelőző, észak-itáliai hadjárat révén vonult be Attila. Ezt támasztják alá azok a helyi legendák is, amelyek egyes szentek hunokkal való találkozásáról vagy éppen Velence alapításáról szólnak. Utóbbi szerint az Aquileia területéről menekülők alapították meg a vízre épült várost a közeli lagúnákban. Attila ezen hadjáratának legismertebb eseménye mégis az I. Nagy Szent Leó pápával való találkozás, amelyet isteni közbeavatkozásként értelmezett az utókor.

Attila lakomája

A hatalma csúcsán lévő, lakomát tartó hun uralkodó a 19. századi képzőművészet és irodalom kedvelt témája lett. Az alapot ismét Priszkosz rétor egy leírása adta, amely egybevág azzal, amit a sztyeppei uralkodók lakomáiról tudunk. A kiállítás készítői ezt a tematikát megragadva igyekeznek megismertetni az érdeklődőkkel a hun kori birodalmi elitet, valamint a nomád uralkodók közösségi rituáléit. Többek között hun kori áldozati együtteseket, illetve előkelők élszereit mutatják be, valamint itt sem maradhatnak el a tankönyvekből is ismert, 19. századi ábrázolások.

Halála és temetése

A hun király haláláról nem igazán tudunk semmit. A legenda szerint új felesége, Ildikó mérgezte meg a nászéjszakájukon. Váratlan halála tulajdonképpen egy irodalmi toposz. Temetésének körülményeit Iordanes történetíró Getica című művéből ismerjük. A test három koporsóba való elhelyezése megfelel a sztyeppei szokásoknak, a folyómederben való elhelyezés pedig egyfajta vándormotívum lehet. A történet legismertebb irodalmi megjelenése Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényében olvasható. A kiállítás ezen szakaszában a hun király halálának ábrázolásai, valamint Attila halotti kincseinek vélt leletekkel találkozhatunk, de filmrészleteken is felsejlik a hódító király tragikus végzete.

Attila, az Ős és a Hős

Miként élt és él Attila a magyarok emlékezetében? Erre a kérdésre keresi a választ a kiállítás utolsó hosszabb szakasza, amely tárgyakon keresztül is igyekszik megfoghatóvá tenni, milyen erős hatással bírt a hun király a közvetlen és a késő utókorra is. Az Árpádok például ősüknek tekintették, hatalmuk forrását látták benne, de a kora középkor germán államai számára is mintául szolgált Attila birodalma, előkelőik is a hun király udvarából kerültek ki, gondoljunk csak a már említett Odoaker germán hadvezérre.

A germán mondavilág, például a Nibelung-ének és az úgynevezett Verses Edda is őrzi alakját. Ami a magyar hagyományt illeti, többek között terítékre kerül a hun–magyar rokonság elmélete, Attila mint első magyar király, a székely himnusz, valamint egy Attila páncéljaként fennmaradt vértezet is, ami valójában a 16. században készült. A kiállítás leginkább szerteágazó része ez, amihez szinte minden magyar látogató tud kapcsolódni.

Mítosz és tudomány határán

A kiállítás záróakkordjaként a tárlat elején kiállított torzított koponyák kerülnek újra előtérbe, ezúttal azonban arcrekonstrukciók formájában. Hun emberekkel nézhetünk szembe, a legmodernebb eszközökkel megelevenített csontok repítenek vissza minket a valóságba, amely a kiállítás értelmezése szerint nem magasabb rendű az emlékezetnél és a mítosznál. Attila az európai kultúra része, így a hun királyról csak ezen kulturális elemek ismeretében tudunk beszélni, a történeti Attila már nem létezhet önmagában.

Összességében a kiállítás úgy járja körül a hun király alakját, hogy nem ódzkodik egymás mellett felvonultatni régészeti leleteket, 19. századi festményeket, plakátokat és filmrészleteket. Ez a fajta jó értelemben vett káosz, főként a logikus struktúrának köszönhetően mégis egységes képet ad, nem zavarja össze a látogatót, sőt segíti abban, hogy képes legyen értelmezni Attila személyét a történeti és az emlékezeti síkon egyaránt.

A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása július 12-ig látogatható.

Fotók: Magyar Nemzeti Múzeum