Liliomfi (1955)
Akik szeretik magukat olyan önkínzó kérdésekkel szórakoztatni, hogy mit is értek el az életben másokkal összehasonlítva, azok csak gondoljanak bele abba, hogy Makk Károly még csak 28 éves volt, amikor minden idők egyik legkedveltebb magyar filmjét forgatta. És enyhén szólva sem akármilyen színészekkel, hanem a legnagyobb sztárokkal, mint Pécsi Sándor, Dajka Margit, Balázs Samu, valamint a még a szárnyait bontogató Darvas Iván, Soós Imre, Ruttkai Éva vagy épp Garas Dezső társaságában.
Az ifjonti hév minden képkockán tetten érhető, mint a kosztümös vígjátékról szóló önálló cikkünkben írtam,
kevés olyan alkotás van, amelyben csaknem mindegyik szereplő szexuálisan ennyire túlfűtött lenne. Szinte minden egyes percéből árad a nyári önfeledtség, az első szerelem, a szexualitás fiatalkori ébredése, de még néhány idősebb szereplőben is fel-feltámad a vágy.
A balatoni táj itt még mámorító, nem úgy, mint a rendező nem egy későbbi filmjében, és annak ellenére, hogy a Liliomfi egyfajta Rómeó és Júlia-parafrázisnak tekinthető, nem lövök le poént azzal, hogy a tragédia elmarad, ugyanis csak és kizárólag a szórakoztatás kedvéért született.
Szerelmi intrikák a tizenkilencedik század közepén | Magyar Krónika
A Liliomfi több mint hetven év után is habkönnyű szórakozást nyújt. Makk Károly korai klasszikusa először érhető el streamingen a Filmio kínálatában.
Mese a 12 találatról (1956)
Miként szintén önfeledt pillanatokat kínál a Mese a 12 találtról is, amelynek főszereplői különböző korú férfiak és nők, akiknek mindannyian így vagy úgy, de válságban van az életük, majd egy nap tizenkét találatuk lesz a totón. Meg is mámorosodnak a busás nyeremény ígéretétől és olyan dolgokat tesznek, amelyekre már régóta vágytak, de az anyagi nehézségeik miatt nem volt lehetőségük rá: a sarkukra állnak, és jól beolvasnak a velük csúnyán bánó főnökeinek vagy éppen a szintén nem túl kedves szerelmeiknek. Aztán jön a hidegzuhany, kiderül, a szelvény a töredékét sem éri annak, mint azt remélték.
Meredek állításnak tűnhet, de a horror és a vígjáték műfajában van egy elvitathatatlan közös pont: mivel mindkettő primer ingerekre hat, így nem feltétlenül öregszenek jól, az ingerküszöb kitolódásával már a hátunk sem borsózik egy olyan jelenettől, amelytől korábban milliók kaptak frászt, és ugyanígy, egy egykor szenzációs poén is szakállas viccnek tűnik hosszú évtizedek távlatából.
A Mese a 12 találatról esetében utóbbit éreztem, megmosolyogtató és kellemes limonádé, de nem gurultam le a székről. Viszont korlenyomatként annál izgalmasabb, ugyanis 1956 nyarán forgatták. Tele van valós helyszíneken játszódó tömegjelenetekkel, a társadalom önfeledtnek tűnik, nem érezni a vihar előtti csendet és azt, hogy milyen feszültségek forrnak a mélyben, és miként fognak azok kirobbanni alig néhány hónappal később.
Ház a sziklák alatt (1958)
Nem tudom, hogy a forradalom leverésének hatása mennyire játszik közre benne, de látszólag elvesztette a mókás kedvét Makk Károly – szerencsére csak egy időre –, ugyanis az előbb említett vígjátéka után egy görög tragédiákat idéző, fojtogató drámát készített.
A történetben Kós Ferenc betegen és magába zuhanva tér haza a háborúból, távolléte alatt a felesége meghalt, kisfiát a sógornője neveli, aki titokban szerelmes belé. Utóbbinak köszönhetően az egyébként sem idilli állapotot pillanatok alatt felkavarja, amikor Ferenc beleszeret a falu szépébe, Zsuzsába, de mégis kénytelenek négyen egy fedél alatt lakni, az élhetetlen helyzet pedig tragédiába fordul.
Görbe János, Bara Margit és Psota Irén lehengerlő a szerelmi háromszög csúcsain, és míg a Liliomfiban olyannyira pompázott a nyári fényekben a balatoni táj, hogy legszívesebben egyből indulnánk az első strand felé, addig a Ház a sziklák alatt-ban nyomasztóan szürke és baljóslatú.
Görög tragédia a Balaton-felvidéken | Magyar Krónika
Közel hetven év után sem vesztett semmit az erejéből Makk Károly megrázó klasszikusa, az 1958-as Ház a sziklák. alatt. Most felújított változatban megtekint …
Elveszett paradicsom (1962)
Ha napsütötte balatoni képekre vágyunk, akkor az Elveszett paradicsom sem éppen optimális választás, mert bár a magyar tenger jégbe fagyva is gyönyörű, a szépsége csak növeli a film tragédiáját. Ugyanis, ahogy a címből is kiderül, a film leginkább arról szól, mi mindent is veszíthetünk el egyetlen rossz döntéssel.
A történet főszereplője egy sikeres orvos (Pálos György), aki meglátogatja a Balaton-parti otthonában a hetvenötödik születésnapját ünneplő édesapját (Práger Antal), azonban hatalmas teher nyomja a vállát: végrehajtott egy tiltott abortuszt, a műtét során a váradós asszony meghalt, és csak idő kérdése, mikor tartóztatják le és zárják börtönbe. A várakozás közben pedig beleszeret a szintén az öreg felköszöntésére hozzájuk látogató távoli rokonába, Mirába (Törőcsik Mari sugárzik a szerepben), de a perceik meg vannak számlálva.
Ha nem is éri el a korábban említett Ház a sziklák alatt vagy a rögtön következő Szerelem színvonalát egyediségben és drámai erejében, egy ilyen film az életpályája csúcsát is jelenthetné egy kicsit is átlagosabb rendező esetében. Makk Károlynak kell lenni ahhoz, hogy kissé ujjgyakorlatnak hasson.
Az erkölcsi dilemmák boncolgatása és a feszült légkör végig fenntartja a figyelmet, egyedül a romantikus szál döcög. Nem hiszem, hogy cinikus vagyok, amiért hiteltelennek érzem, hogy alig huszonnégy óra leforgása alatt két felnőtt ember halálosan szerelmes lesz egymásba, és máris az esküvőn törik a fejüket. Ugyanakkor a nagy érzelmi felindulást részben be lehet tudni annak, hogy egy ennyire fojtogató szituáció szélsőséges reakciókat vált ki.
Szerelem (1971)
Sokan Makk Károly komikus műveit kedvelik, hozzám a drámái állnak közelebb, és ha meg kellene neveznem, melyik a legkiválóbb filmje, akkor holtversenyben a Ház a sziklák alatt–tal, valószínűleg a Szerelemre esne a választásom. Az 1971-ben Cannes-ban a zsűri díját elnyerő alkotással már foglalkoztam a kommunista áldozatok emléknapja alkalmából készített összeállításban és tartom, amit akkor – a megtekintése utáni friss lelkesedésemben – gondoltam:
azon kevés filmek közé tartozik, amelyen a legnagyobb rosszindulattal is nehéz lenne fogást találni. Törőcsik Mari, Darvas Lili és Darvas Iván alakítása önmagában felejthetetlen, a (többnyire) fekete-fehér képsorok festőiek, a párbeszédek vibrálóan élettel teliek, az érzelmi hatást pedig Makk Károly elegáns eszközökkel éri el, miközben a rendszerről is néhány finom, de annál jelentőségteljesebb jelenettel mond ítéletet.
Macskajáték (1974)
A később szóba kerülő Egymásra nézve esetében Kádár János személyesen tett azért, nehogy Oscarra jelölhessék, Makk Károlynak ez az alkotása azonban indult a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Végül a díjat Fellini vitte el előle az Amarcorddal, de azt gondolom, attól a mesterműtől kikapni cseppet sem szégyen.
Azért is fura egyébként, hogy a rendezőnek épp ez a műve keltett fel az Akadémia figyelmét, mert talán a legnehezebben befogadható munkája – hát még az óceán túlpartjáról nézve.
A történet főszereplője egy nyugdíjas énektanár, Erzsi, aki titokban szerelmes az opera egykori sztárjába, Viktorba, rendszeresen találkoznak is, majd egy nap feltűnik a színen Paula, aki hasonló érzelmeket táplál az előadóművésszel kapcsolatban.
Az idős nő érzelmi kálváriája a külföldön élő lánytestvérével folytatott hosszú telefonbeszélgetéseken, mozaikdarabkákon keresztül rajzolódik ki, és bár az alkotás költőisége vitathatatlan, Makk életművét tanulmányozva ez a filmje csaknem kifogott rajtam. Egyrészt talán a koromból és a nememből kifolyólag, de nem tudtam érzelmi kötődést kialakítani a főszereplőnővel, másrészt minden perce végtelenül nyomasztó. Nem olyan bizsergető módon, mint egy David Lynch-mű, hanem sokkal inkább egy lehangoló kórházi szobához hasonlatosan, amelyben a festék lepattogzott a falról.
Egy erkölcsös éjszaka (1977)
Ahogyan az összeállítás következő darabjából kiderül majd, miként váltotta ki a rendszer haragját Makk Károly, nem az Egymásra nézve volt az egyetlen olyan darabja, amellyel meggyűlt a baja a hatalommal. A rendező már 1957-ben szerette volna vászonra vinni Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novelláját, akkor azonban azt felelték neki, hogy
magyar állami pénzből Magyarországon nem fog kuplerájról szóló film készülni.
Húsz évvel később mégis lehetősége nyílt adaptálni a sztorit, és miként az Egy erkölcsös éjszakából kiderül, korábban az ítészek valószínűleg el sem olvasták a forgatókönyvet, mert egy kifejezetten konzervatív alkotásról beszélhetünk. Ugyanis a sztoriban egy idős vidéki asszony meglátogatja a fővárosban élő fiát (Cserhalmi György kiváló alakításában), akinek nem éppen visszafogottan telnek a napjai: egy borbélyházban él, falja a nőket, szerencsejátékozik, azonban nem akarja az édesanyját elkeseríteni, így azt a látszatot kelt, mintha a nyilvánosház igazából egy lánynevelde lenne.
A végtelenül abszurd helyzetben a vidéki asszony régimódi értékrendje fáklyaként világít az erkölcstelen közegben, ugyanakkor Makk az örömlányokhoz is empatikusan viszonyul, hiszen azok egyrészt mindent megtesznek, hogy fenntartsák a látszatot, és ne kelljen a hölgynek szembesülni a komor valósággal, másrészt jó néhány jelenetből kiderül, enyhén szólva is komoly lelki problémákkal küzdenek.
Egymásra nézve (1982)
Makk Károly életműve kapcsán nem lehet elmenni az Egymásra nézve mellett, ugyanis bár ezt követően még csaknem négy évtizeden keresztül aktív volt, ez az utolsó igazán jelentős műve, és mégiscsak ezt mondta róla Kádár János:
magyar film ennyit még nem ártott nekünk. Ötvenhat, két nő szerelme… ez túl sok!
A rendező bűne a politikus szemében az volt, hogy a legtöbb kollégájával ellentétben nem áthallásos módon, hanem direkten kritizálta a hatalmat, 1956-ról sem a kor narratívája szerint nyilvánult meg, mindennek a tetejében pedig a rendszerváltás előtt egyedülálló módon egy leszbikus szerelmi viszonyt ábrázolt.
Amelyben az egyik fél ráadásul egy újságírónő, akit disszidálás közben lelőnek 1959-ben, majd miután az első jelenetekből megtudjuk, hogy tragédiával zárul a kálváriája, fokozatosan kiderül, miért is kellett menekülnie. A meghurcolt és mellőzött publicista ugyanis nem félt felemelni a hangját a társadalmi igazságtalanságokkal és a jogtiprással szemben, miként a drámáján keresztül Makk Károly sem volt rest rávilágítani mindezekre Galgóczi Erzsébet regényének adaptálásakor.
A rendező Cannes-ban elnyerte a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díját 1982-ben, a főszerepet alakító Jadwiga Jankowska-Cieslak a legjobb színésznőnek járó elismerést, Kádár pedig nyilván nem volt boldog, hogy külföldi érdeklődés övezi az alkotást, így személyesen tett azért, hogy ne jelölhessék Oscarra.
Kiemelt kép: Szerelem. Forrás: NFI
