Kívülről is lenyűgöző Budapest egyik legkarcsúbb, legelegánsabb hídja, de az igazi varázslat odabent kezdődik. Az Erzsébet híd lelke az acélkötelekben rejlik, ezek tartják egyensúlyban a szerkezetet. A híd alatt feszülnek, és a hídfők mélyén megbúvó horgonykamrákban végződnek. A feszítőerő, amit ezek a kábelek közvetítenek, brutális – és milliméterre pontos. Mint egy precízen hangolt hangszer. Tóth Krisztián hídmester türelmesen segít – mert valljuk be, a magasság másnap is ott marad az ember lábában –, hogy beléphessünk az Erzsébet híd belsejébe, és feljussunk tetejére. „1964 óta nem kellett hozzányúlni a kábelekhez – kezdi a műszaki ismertetést. – Nem csoda, hanem mérnöki precizitás és rendszeres karbantartás kellett hozzá.”
Az egyik pilon oldalában kis, alig észrevehető kulcsos ajtóval találjuk szembe magunkat. Nincs tábla, se jelzés. Aki belép rajta, egy másik világba érkezik. Olyan, mintha egy tengeralattjáró belsejében lenne, csak itt minden függőleges. Fájdalmasan.
Odabent szűk járatok, létrahálózat, sötét acélrácsok. A tér sűrű, ipari, szinte szürreális. Filmekből ismerős, posztapokaliptikus környezet, csak fegyverek nélkül. Létrák, lámpák és acél.
„Olyan helyekre jutunk be, ahová más nemigen”
Tóth Krisztián magabiztosan és nyugodtan vezet. Ez az ő terepe. Mint meséli, már gyerekként is vonzódott a műszaki világhoz, akkor leginkább a biciklik érdekelték. A középiskolában környezetvédelemmel és vízgazdálkodással foglalkozott, később sokfelé dolgozott, külföldön is. „Az egyik munkakeresési módszerem az volt, hogy körbeküldtem az ismerőseim között egy csomó ímélt, hátha valaki tud segíteni. Egyikőjük visszaírt, hogy sajnos elhunyt az Erzsébet híd hídmestere, üresedés van. Akadt volna más lehetőségem is, de ebbe a világba beleszerettem. 2011 óta ez a munkám, a Rákóczi híd is hozzám tartozik.”
A hídmesteri élet kívülről rutinszerűnek tűnhet. Krisztián minden reggel és délután végigjárja a híd felső részét: megvizsgálja a járdákat, burkolatokat, vezetőkorlátokat. A kábelkamrákat kétnaponta ellenőrzi, mert ha a Gellért-hegy forrásai megemelkednek, hamar gond lehet. Csoportokat is vezet, műszaki tanulmányokat folytató diákokkal ismerteti meg a részleteket, és közben próbálja megőrizni a szakma jövőjét, átadni a varázsát.
Manapság mindenki influenszer akar lenni. A hídmesterség nem vonzó, pedig ez valóban különleges hivatás. Aki bekerül, az itt is marad.
– mondja. „Négyen vagyunk Budapesten hídmesterek, valaki mindig készenlétben. A hidak soha nincsenek egyedül. Van egy ládánk, benne minden híd kulcsa. Olyan helyekre jutunk be, ahová más nemigen. Ha adott helyzetben előbb érünk oda, a tűzoltóknak nem kell felfeszíteniük semmit.”
Persze az idők változása a hídmesterek munkáját is érinti. 2011-ben még vezetékes telefon volt az irodában, kockás füzetben vezették a jelentéseket. Ma már digitálisan megy minden, automatikusan. „A részfeladatokat idővel át lehet majd adni drónoknak – vélekedik Krisztián –, például a nehezen elérhető helyek kamerás vizsgálatát. De ember mindig kell: irányítani, engedélyezni és értelmezni. Sok a zárt tér, a kulcsos ajtó, nem lehet mindent gépesíteni. Húsz év múlva is kell majd hídmester.”
A híd, ami egy titkos kamerát rejt
Mindeközben haladunk felfelé. Amikor már azt hinnénk, hogy soha nem érünk fel, minden felmenőnket felemlegetjük, és arra gondolunk, az egész rossz ötlet volt, akkor történik valami egészen különös. Mintha egy ragyogó karácsonyi csúcsdíszt pillantanánk meg: közvetlenül a híd tetejére vezető létra alatt egy sötétkamra rejtőzik, benne fényjáték, egy működő camera obscura. A külvilág képe, a lenti forgalom színesen, fejjel lefelé vetül be.
Az apró lyukak vízelvezető nyílások. Ez az egész teljesen véletlen, de működik
– nevet Krisztián.
Ott állunk a város szívének számító Duna fölött, és közben a kis szoba falán matchboxok száguldanak fejjel lefelé. Mint egy álom. „Egyszer itt voltam egy egyetemi csoporttal, és valaki lentről bejelentette, hogy emberek mászkálnak a híd tetején – idézi fel a hídmester. – Leállították a forgalmat mindkét oldalról. Csak azt láttuk, hogy a vetített képen megáll a forgalom. Nincs több autó. Máskor magas rangú delegációk érkezésekor járt itt velem a Terrorelhárítási Központ: bombakeresés, plombálás, éjjeli ellenőrzések… És volt, hogy este csörgött a telefonom: a vizsgálókocsi nincs a helyén. Aztán megállt az ablakom alatt egy szirénázó autó, és húsz perc múlva már ott is voltunk a helyszínen szintén a TEK munkatársaival.” Számára mindez persze természetes. Ez a munkája.
A történetek és a camera obscura látványa majdnem elfeledtetik velünk, hogy még le is kell jutnunk. Azt pláne, hogy földet érés előtt még mászni kell fölfelé, a híd legtetejére. Krisztián előremegy a létrán, és nagy robajjal kinyitja a vasajtót. Fény árad be. Felkapaszkodom. A hátamat a falhoz szorítva megyek tovább, fényképezek. Megcsináltam. Csoda szép, de a nyíltság zavarba ejtő. Alig merek lepillantani. Az autók innen nézve is nagyon kicsik, de az obscurán keresztül valahogy valószerűtlenebbek voltak. Nem érzem a szelet, csak a várost látom. Itt állok a tetején.
Amikor újra talajt fog a lábam, és visszanézek immár lentről felfelé, újra megdöbbenek. A híd él. Lüktet. Változik. Öregszik. Vigyázni kell rá. És mindig lesznek emberek, akik ezt a csendes, láthatatlan, de elképesztő munkát végzik. Akik oda is feljutnak, ahová csak a madarak.
Köszönjük a Budapest Közút Zrt. a cikk létrejöttéhez nyújtott segítségét.
