A teológián olyan tárgyakon kellett rágódniuk a diákoknak, mint a filozófiatörténet, hitvallásismeret vagy például az egyháztörténet. Volt egy tantárgy azonban, mely csaknem véget vetett nagyapám teológiai tanulmányainak. A bibliaismeret keretében szisztematikusan, könyvről könyvre, fejezetről fejezetre végig kellett venniük a Bibliát, és elemezni, melyik rész miről szól. Egészen odáig Apó számára a Biblia egy csatornát jelentett, melyen keresztül Istennel kommunikál. Olyan eszközként tekintett rá, melyben, ha ő feltesz egy kérdést, megtalálja Isten válaszát. Ezután viszont a Biblia egy tantárgy lett. Olyan könyv, amit el kellett kezdeni boncolgatni, sőt kritizálni. Megnézni, hogy jól van-e a szöveg fordítva, tényleg azt jelentik-e a sorok, amit eredetileg leírtak. Ez egy nagyon súlyos dolog volt.
Nagyapám harmadéves korára majdnem eljutott odáig, hogy hitetlenné váljon, mert az Istennel való kapcsolatot kivették a kezéből, és tantárggyá tették. Azt érezte, hogy nem tud semmit, a lelkét pedig összezavarták. Teljesen megértette azt a folyamatot, amikor valaki bekerül a teológiára lelkes hívőként, majd tudós teológusként kerül ki onnan. Ennek ellenére nem zuhant a teljes mélységbe. Két okból kifolyólag.
Maga a férfi, oldja meg!
Apó beiratkozásának évében ünnepelte a teológia az alapítási centenáriumot. A 100 éves évforduló alkalmából díszes ünnepségsorozatot szerveztek, ahol számos külföldi professzort láttak vendégül. A Kálvin téri református templomban megtartott nyitóünnepélyre a világ minden tájáról érkeztek lelkészek, tudományos ülések, díszdoktorrá avatások zajlottak. Az internátus diákjai számára ez holt időszak volt, valamivel le kellett foglalniuk magukat. Egy idősebb teológus barátja megkérdezte nagyapámat, nincs-e kedve meglátogatni vele egy ismerősét.
Kiss Géza Dunaalmáson működtetett egy otthont, ahol súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeket gondoztak. Apó itt eszmélt rá arra, hogy ezekkel a kiszolgáltatott emberekkel neki is foglalkoznia kell. Az itt töltött második napon már egyedül tette tisztába, mosdatta és etette az ott élő gyerekeket. Igyekezetét talán az is serkentette, hogy a gondozók között volt egy csinos, szőke lány, aki nagyon tetszett nagyapámnak. (Olyannyira, hogy többször is visszatért ide, sőt később, mikor ez a lány hazaköltözött Kőszegre és egy egyházi csecsemőotthonban kezdett dolgozni, Apó utánament, és segített a két-három éves, árván maradt kisbabák gondozásában is.)
Az első dunaalmási látogatás után Apó rájött, hogy ez is az egyház. Úgy utazott vissza Budapestre, hogy már tudta, ő nem tudományos megközelítésből szeretne foglalkozni a teológiával.
Nem érdekelte a latin, nem érdekelte a dogmatika, csak az, hogy az Istent szolgálja. Tudta azt, hogy ha kell kihívás és feladat az életben, azt itt, ezen a területen fogja megtalálni.
Elkezdte felkeresni a dunaalmásihoz hasonló intézményeket, ahol tudott, segített. Néha csak olyan egyszerű feladatokat végzett, mint hogy a Havas utcai öregek otthonában megcigarettáztatta a bénán fekvő Pista bácsit, mert az ápolóknak erre nem volt idejük. Pista bácsinak viszont ezek a tíz percek jelentették a nap minden örömét. Olykor persze nagyobb volt a felelősség: 1957-ben Kiss Géza Karcagra került, ahol egy felnőtt fogyatékosokat gondozó intézményt vezetett. Mikor Géza szabadságra ment, megkérte az akkor már harmadéves nagyapámat, hogy helyettesítse addig a három hétig, amíg ő távol lesz.
Ezeken a helyeken többször is szembetalálta magát olyan szituációkkal, mikor azt mondták neki „maga a férfi, oldja meg”. Ha például cementet kellett hozni Dunaalmásra Tatáról, nem kérdezték, hogy vezetett-e már lovaskocsit. Ő volt a férfi, neki kellett megoldani. Felmászott hát a szekérre és hajtott. Senkit nem érdekelt, hogy a tatai laktanya közelében Manci úgy megijedt egy tanktól, hogy a kormányrúd összevissza csapkodott a megbokrosodott ló miatt, Apó pedig majdnem a nyakát törte. Végül ott volt a cement, megoldotta. Meg kellett tanulnia önállóan elvégezni a szükséges feladatokat. Ez az „életiskolai lecke” volt az egyik, ami átsegítette a nehéz pillanatokon.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
A másik dolog, ami benn tartotta Apót a teológián ahhoz köthető, mikor a három nagy egyházi ünnep idején, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor legációba küldték a teológushallgatókat. Az volt a feladatuk, hogy valamelyik vidéki gyülekezetben prédikáljanak, segítsenek az ottani lelkésznek, ismerkedjenek a gyülekezettel, egyszóval szerezzenek tapasztalatot. Apó az első ilyen húsvéton Pátyra került. A lelkésszel olyan jó kapcsolatot alakított ki, hogy meghívta őt, menjen el máskor is, ha teheti, és segítsen neki. Apó ezután rendszeresen kijárt Pátyra.
1956-ban a helyi kántort, Huszár Győzőt a forradalmi bizottság elnökének választották a faluban, amiért később letartóztatták, és elvitték. Nagyapámat ekkor megkérte a lelkész, hogy hetente néhányszor menjen el a kántor házába, kapcsolgassa a lámpákat, és ha ideje engedi, aludjon ott hétvégén, hogy lássák az emberek, van mozgás a házban, nehogy valaki önkényesen beköltözzön. Apó néhány hónapig járt ide, s közben a kántor könyveit rendre végigolvasta.
Elérkezett 1957 karácsonya. Mikor Apó Pátyra ért, a lelkész azonnal átküldte Biára (a Pest vármegyei Biatorbágy, Bia és Torbágy települések egyesítésével jött létre 1966-ban), ahol az apósát, az ottani papot elvitte a mentő, így a gyülekezet lelkész nélkül maradt. Valakinek meg kellett hát tartani az ünnepi istentiszteleteket. Három hónapig tartotta itt a frontot, míg a lelkészt hazaengedték a kórházból. Ezután a kistarcsai papot tartóztatták le. Ekkor már egyenesen a teológiáról küldték, hogy tartsa meg az istentiszteleteket. Ezen idő alatt nagyapám nemcsak jó gyakorlatot szerzett, de megérezte, képes arra, hogy az embereknek lelki táplálékot adjon.
Farkasrét
A kiküldetések között voltak olyan vágyott helyek, mint például Pécs. A város több dolog miatt is irigylére méltó helyszín volt számára. Egyrészt azért, mert amíg az oktatás díjköteles volt, addig a legációban szolgálatot teljesítő teológusok fizetséget kaptak, melyet a gyülekezet adott össze (ezt a lehetőséget, az oktatás térítésmentesítésével megszüntették). Pécsett pedig jó gyülekezet volt, ahol jó fizetséggel lehetett számolni. Másrészt, ekkor még volt közvetlen repülőjárat működött Budapest és Pécs között és egy vonatjegy áráért, egy óra alatt lehetett utazni a két város között. A pécsi reptér a református templomtól nem túl messze, a mai Uránváros területén helyezkedett el. Ide persze csak az idősebb és kiváltságos diákokat küldték.
Nagyapám a következő alkalommal Kiskőrösre került, amelyhez több szórványtelepülés is tartozott. Harmadév végén, aki letette az alapvizsgát, már kapott palástengedélyt, vagyis már úrvacsorát is adhatott. Mivel olyan sok letartóztatott pap volt az országban, ezt a jogot sokszor már korábban megelőlegezték a diákok számára. Apó így már másodévesen tarthatott önálló istentiszteletet. Egyik nagy élménye volt, amikor az egyik kisebb falu katolikus templomában egy evangélikus lekésszel közösen tartott úrvacsorás istentiszteletet. Nagyapám prédikált, a másik pap végezte a liturgiát, majd a Szűz Mária-oltár két oldalán állva teljes összhangban adta egyikük az ostyát, másikuk a kenyeret. Ekkor érezte meg Apó, hogy nem az számít, milyen jelkép van a templomtornyon, csak az, hogy a kommunizmus üldözöttjeiként mindannyian benne voltak egy olyan nyomorúságos helyzetben, ahol az embereknek, akik szomjazták a hitet, tudtak adni valamit, amit máshol nem kaptak meg.
Elérkezett 1959, a negyed- és ötödév közti nyári szünet. Nagyapámék ekkor még mindig a Bocskai út végén laktak, s a kelenföldi templomba jártak, azonban területileg már hivatalosan a Karolina úttól kezdődő, később alakult Külső-Kelenföldi Református Egyházközséghez tartoztak. Dédapám egyik ismerőse hívta a családot, hogy jöjjenek át ide, a régi kocsmaépületben működő imaház gyülekezetébe. Piroska, nagyapám húga már itt konfirmált. Ehhez az egyházközséghez tartozott a farkasréti prédikálóállomás és mivel augusztus 20-ra megbetegedett a segédlelkész, felkérték nagyapámat, hogy menjen el ide, és tartsa meg az úrvacsorás istentiszteletet, amely látogatás sorsfordító jelentőséggel bírt. Apó itt egy nagyon érdekes, inspiráló gyülekezetet talált, melynek a hegyen lakó, környékbéli emberek voltak a tagjai. Egyetemi tanárok, professzorok, rendőrök, postások, vasúti dolgozók értelmes közösségére lelt. A gyülekezet annyira elégedett volt nagyapámmal, hogy ezt a vasárnapot követően hivatalosan is kikérték a teológiáról, hogy itt végezhessen szolgálatot. Fizetést és viszonylagos önállóságot kapott, így nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába.
Az istentiszteleteken, a hátsó padsorokban ülő fiatalok közül Apó felfigyelt két csinos lányra, akikről csak annyit tudott, hogy fent a hegyen, az erdőben laknak, és székelyek. Nagyapám cserkész kora óta „be volt oltva” Erdély szeretetével, így persze ez nagyon érdekes volt számára. Ellátogatott az erdőben élő családhoz, mely látogatások egyre gyakoribbá váltak, míg végül szerelem lángolt fel nagyapám és a fiatalabb lány, Varró Ildikó között, akit két évvel később eljegyzett, majd hamarosan el is vett feleségül. Ő lett a nagyanyám. Nagyanyám állítja, hogy Apó eredetileg a nővére miatt járt olyan gyakran hozzájuk, csak miután ő nem viszonozta a közeledést, változtatott át az udvarlás az ő irányába, bár ezt nagyapám erősen tagadta. Az esküvő előtt azonban még történt néhány dolog…
